Saramago:Jézus Krisztus evangéliuma

Valószínűleg nemcsak az ateisták számára problematikus, hanem sokrétűen differenciált a katolikus hívők viszonya is a Jézus Krisztus jelenséghez és az a köré épült hitvilághoz, eszme-és intézményrendszerhez. 

Hála Istennek, Saramago visszafogottan, csak a regény főbb kérdései által indokolt mértékben foglalkozik Jézus csodatételeivel, a tanításai pedig alig jelennek meg a regényben,  valójában tehát azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a kérdező, kétkedőbb emberek számára izgalmasak. A tisztesség kedvéért, kizárva az általánosítás veszélyét egy érzékeny témában, csak azokat a kérdéseket sorolom fel, amelyek engem izgatnak ebben a témakörben: Milyen lehetett a gyerek Jézus lelkülete? Miért ábrázolják mindig komolynak, távolságtartónak a szüleihez való viszonyát? Ilyen lehetett? Valójában miért hagyta el a szülői házat? Miközben a szeretet fontosságát hirdette, miért utasította el felnőttként anyját, Máriát ?  Milyen lehetett a viszonya földi apjához, Józsefhez? Hogyan döbbent rá, hogy küldetést kell teljesítenie, mennyire látta át az értelmét, a következményeit? Hogyan vált alkalmassá, alkalmassá vált-e egyáltalán a küldetése teljesítésére, azonosult vele, vagy csak elszenvedte azt? Hogy bírhatta a lélek a csodatételek súlyát? Hogyan viszonyult a saját agressziójához? Valódi személyiséggé érette-e Jézus, vagy küldetéses eszköz volt kevés erős emberi tulajdonsággal? Milyen volt a viszonya Mária Magdolnához? Csupa olyan kérdés, amely a Bibliából kevéssé válaszolható meg, hisz a Biblia célja természetesen nem Jézus Krisztus személyiségének bemutatása, Saramago fikciója viszont éppen ezekre a történelmi szerep és küldetés szempontjából lényegtelen kérdésekre próbál  válaszolni. Ezért szeretem ezt a regényt, mert a küldetésre szánt ember  személyiségével foglalkozott. És miközben Jézus emberi arcát rajzolgatja, sorjáznak a lényegesnél lényegesebb további kérdései. Van-e Isten? Hány van? Része-e Istennek vagy teremtett társa a Tagadás, a Sátán? Milyen minőség is Isten? Mennyi belőle a tökéletes, és mennyi benne az emberi gyarlóság, hisz hiú, látja a jövő vérözönét, amivel a saját hatalmának a kiterjesztése  jár. Milyen Isten felelősségtudata? Isten mitől Isten? A teremtés tényétől? Az abszolutizált hatalomtól? Hogyan tekint Isten az emberre? Mikor, meddig avatkozik be az egyes ember életébe? Beavatkozik -e egyáltalán?

Ahogy egyre individualizálódik a világ, hajlamosak vagyunk csak a művek bennünk keletkező hatását értékelni, pedig az alkotót és a műveket döntően az minősíti, hogy képes-e az adott kor vagy korok lényegi kérdéseire rákérdezni, a kor jellemző dilemmáira rámutatni. Saramago  kérdései nemcsak az ateisták számára kérdések. Minden gondolkodó ember feltesz ezek közül jó néhányat magának, mert egyetemes, lényegi gondolatok ezek. Nem abban rejlik a regény legnagyobb értéke, amit válaszol Saramago, hanem abban, amiket kérdez. Persze elmondja a számomra szimpatikus saját válasz-verzióját, de felnőttként tekint az olvasóira.  A válaszai tartalmát és a válaszadás módját tekintve visszafogott, mértéktartó, nem rábeszélő, hanem  inspiratív. Pontosan tudja, hogy annál nem tehetünk sokkal többet, minthogy érteni akarjuk a valós és a teremtett világot. Kérdezünk, gondolkodunk, és mindig újrateremtjük a szabadságunkat a csak ránk jellemző, saját válaszainkkal. A kérdezés, a saját válaszadás szabadságának megélése tesz minket is teremtővé. Így vagyunk része Istennek. Így van értelmes magyarázata a kapcsolatunknak. Elfogadom őt, mert megáldott a szabadság lehetőségével, s ő elfogad engem apró kis teremtőként. (Vagy nem.) Ámen.

Jézus Krisztus világa mellé egy rafinált kávé

Kedvemre való Karácsonyunk van.  Az advent tele volt illóolaj vagy sütemény illattal, baráti beszélgetésekkel, irodalommal, és nem zilálta szét ezt a békét az ajándékok utáni pláza-hajsza és a sütés-főzés görcse sem, mert ilyen nem volt, idén sem. Ez a nyugalom velünk maradt az ünnepekre is. Igaz, szentestén a halászlé utáni - általam titkosan készített - meglepetés fogás számomra is igazi meglepetéssé vált, mert úgy elsokalltam a csillagánizst egy gasztronómiai újdonságban, hogy nem lehetett megenni, de a fiam olyan jó ízűen nevetett fel az első (ehetetlenül ízletes) falat után, és olyan őszintén mondta, hogy térjünk át a desszertre, hogy pillanatra sem kellett zavarba jönnöm. Igazi csalafinta mosolygós, nevetős happeninggé vált a vacsora...
Mindennap sétáltunk fent a hegyen, ahol már régen van egy különös otthonosság érzésünk, miközben  a hegy valódi nagyságát - érdekes módon - csak nem régen éreztem meg.

Mivel sem tegnap, sem ma nem én főztem, sok időm maradt olvasásra is. Egyszer már elővettem Saramago Jézus Krisztus evangéliumát, de félre is tettem karácsonyi élménynek. Szerettem ezt a regényt, amikor évekkel ezelőtt először olvastam, és érdekes módon most még jobban esik. El-elidőzöm egyes oldalakon, megadom ennek a könyvnek a neki járó időt. 

Olvasás közben többször elgondolkoztam azon, milyen fogalommal lehetne egész pontosan leírni azt a világot, amelyben Saramago nagyon finoman vezet bennünket Jézussal együtt. Nem jó szó az egyszerű, de a tiszta sem..., bár lehet, hogy mégis. Vagy talán az átláthatóság a legközelítőbb kifejezés? Nincs még meg a legjobb szó.

Sok Jézuskás könyvet olvastam ezen kívül is. Valószínűleg azért, mert Jézus Krisztus alakjával, személyiségével kapcsolatban vannak gondjaim. Talán nem vagyok elég érett, hogy értsem őt. Mindig kíváncsi voltam, ki hogy fogja fel Jézust. Úgy gondoltam, találok egy szálat a róla szóló irodalomban vagy beszélgetésekben, ami közelebb visz hozzá. Eddig Saramago vitt legközelebb.

És milyen érdekes, hogy miközben jól esik benne lenni a regény világában, ahol alig van ennivaló, ahol minden szükséglet a végletekig leegyszerűsödik, mégis kapva kapok az alkalmon, hogy elmenjek a családommal kávézni a Cafe Frei-be, ahol  rafinált, különleges kávét ihatok. Így jár-kel az ember egyik világból ki, a másikba be.

Matt Ridley: A józan optimista (A jólét evolúciója)

Nem tartom magam pesszimista embernek, bár lehet, hogy vakfoltos vagyok e tekintetben. Tény, hogy sokszor érzek markáns frusztrációt, és gyakran mondom félhangosan egy-egy hír hallatán, hogy "Ez nem lehet igaz!" Optimista mostanság biztos nem vagyok, pedig lelki alkatilag predestinálva lennék....A fentiek figyelembe vételével érthető, mennyire kapva kaptam a lehetőségen, hogy Ridley jólét evolúciójának gondolatfolyamatába beleadjam magam, hogy onnan kikerülve józan optimistaként, felcsillanó tekintettel nézek elszántan és bizakodóan a jövőbe. S bár Ridley alapgondolata, mely szerint a tudásmegosztás, az innováció, az egész információs forradalom garanciája a fejlődésnek, valóban szimpatikus, megnyugtató, stb. stb., mégsem felüdülve tettem le a kötetet. Érdekes  evolúciótörténeti, kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti példák sorjáztak a szemem előtt hosszú oldalakon keresztül, és sajnos azt sem mondhatom, hogy ezek számomra nem jelentettek halomnyi új információt, mégis gyakran le kellett tennem a könyvet. Bizonyos fejezetek tartalma eléggé megdöbbentett. Olvasnom kellene, hogy tisztábban lássam, mit fogadok el én igazságnak. (Persze ettől még ki tudja, hol az igazság...) Összességében türelmetlen optimista lettem a könyv végére.

Utoljára a Karamazov testvérekről

Nem tudom, ez az  újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen  volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét.  Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam  Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.

Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám  voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül  bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek és a szeretet képessége is. 
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát magára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben  gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is...Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni....Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.

Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regénye nem tud frissen szólni erről a ma is izgalmas problémáról  - vélhetőleg - azzal is magyarázható, hogy  a saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.

Arról, hogy most min vívódom, folytatva a Karamazov testvéreket

Végére értem az első kötetnek. A már említett kezdeti ábrázolási megoldatlanságok zavaró hatását követően voltak nagyon jó pillanataim Dosztojevszkijjel, amikor éppen úgy csűrte csavarta a történetet, hogy már már a jó krimi szintjére emelte a cselekményt. Aztán jöttek a nagy, a legnagyobb fejezetek: A nagy inkvizítor, majd Zoszima sztarec nagy ívű gondolatai. És én arra gondoltam, hogy ezek a szövegek nyilván teljesen állták a sarat Dosztojevszkij idejében, de ő hozzám is szól és az utánam jövőkhöz is, és már nekem is sok a nagyszerűből (főként Zoszima szeretetéből, hitéből, múltjából, jelenéből). Kicsit szégyenkeztem is, töredelmesen beálltam magam mögé a sorba, és átgondoltam újra, hogy igen is! a saját korában ennek a himnikus magasságokba emelet szeretet-elvnek, a hitnek a regényesítése érték volt...(de van ennek relevanciája a mi korunkban, ebben a formában???)  A nagy inkvizítor c. fejezet állja a helyét ma is. Nagyon jó az alapötlet, bár a rövidítés tán itt is hasznos lehetett volna. Önállóan is érdemes elolvasni, ha van a polcon Karamazovok. Ezt kifejezetten élveztem.

Összességében komoly terjedelmi, tempó és szerkesztési problémákat látok az első kötetben. Ezek látszólag csak technikai ügyek, de úgy gondolom, összefüggnek a korszerűség kérdésével is. A szabadság - hit - egyház, egyháztagadás vagy Istentagadás kérdéskörben most ugyan engem nem tudott megszólítani ez a regény, de ettől még nincs okom azt gondolni, hogy mások számára nem korszerűek e felvetések. Nagyon kíváncsi lennék azonban arra, hogy vajon ők érzik-e-e a szövegek avittságát (túl hosszú, túl szájba rágós, túl negédes), vagy viszi mindent a kérdés izgalma.

(Az irodalom folyamatosan kérdez, én meg próbálok válaszolgatni magamban, aztán ráírom gondolataimat erre a felületre. Persze feldobna, ha mások véleményét is ismerném az általam felvetett kérdésekről, de Isten őrizz, hogy a provokáció bűnébe essem!)

Írom majd lassan azt is, mitől tartozik Dosztojevszkij a legnagyobbak közé az én listámon is !

A legnagyobbak sem tudnak mindent jól megoldani...(vagy újra kell olvasnom a Karamazovokat!)

Dosztojevszkij Karamazovjait olvasom, legalább negyedszer éltemben. Gimnazista koromban Bécsy Tamás mellett szinte minden nagyot elolvastam, így a Karamazov testvéreket is, és emlékszem, csak ámultam, hogy léteznek ilyen szenvedélyek, megmerítkezések a sötétben, gonoszban, hisztériákban, de legalább annyira távol álltak tőlem a vallási átszellemültségek és a túlzó rajongások is. Kifejezetten erős hatással volt rám a regény. Az egyetemi évek alatt - mint mindent és mindenkit - elemeztem a regényt is, Dosztojevszkijt is, és másodlagossá vált a hatás. Aztán amikor tanárként először tanítottam ezt a regényt, biztosan újraolvastam, és később is bele-beleolvastam, frissítettem. Emlékszem akkor, mit tartottam belőle fontosnak. Ma már az lényegtelen.

Most azon morfondírozom, hogy Dosztojevszkij olyan témát, pontosabban olyan történetet, még pontosabban olyan ábrázolási tárgyat: a szenvedélyek egyidejűségének bonyolult, folyamatosan változó mátrixát akarta bemutatni, aminek a megoldása kudarcra volt ítélve a nyelvi ábrázolás korlátai miatt. Dosztojevszkijhez méltó, hihetetlen kísérlet volt arra vállalkozni, hogy azonos időben több szereplő különböző tárgyra (személyre) irányuló szenvedélyének hatását magára a szereplőre vonatkoztatva is ábrázolja, de ugyanakkor bemutassa, az adott szenvedély többi szereplőre gyakorolt hatását is. És emelve a tétet, a regényben ezt az egyidejűleg működő szenvedély-cunamit több szereplő vonatkozásában próbálta ábrázolni. Éppen az egyidejűség ábrázolását nem bírja el a nyelv. Ahogy alkalmazkodik Dosztojevszkij a nyelv linearitásához, belebukik a kísérlet lényegébe. Kavarognak, kavarognak az érzelmek, de az a forgószélszerű szenvedélyáramlás, amely a regény egyik lényeges dimenziója, lassan bontakozik ki, és egyidejűségében nem is jelenik meg.

 Hát, még az is lehet, hogy én is belebuktam a saját korlátaimba, már ami a probléma összefogalalását illeti. Nem könnyű írni, leírni.

(Persze a szenvedélyeken kívül találok még más fontos kérdéseket is a regényben. Meglátom, azokhoz hogy viszonyulok ilyen "érett" fejjel...)

I.B. Singer:A hét kicsi suszter

Már a cím is tetszett. Mesecím is lehetne. Az első novellával  kézen fogott Singer, és minden elemző, értékelő szempontot magam mögött hagyva mentem vele  egy olyan világba, amely a dibukok, a sátán és egyéb földöntúli szereplők ellenére  sem volt meseszerű. Múlt századi, falusi, kemény, korlátozó, lengyel-zsidó világba cseppentem. Ez a zárt világ, amely szigorú előírásaival, szokásaival, életvitelével, a misztikus síkjával inkább taszított, mint vonzott, mégis megszelídült Singer mesélőhangjától, mely átlengte a szegénységet,  a tudatlanságot, a korlátoltságot. Valami egészen különös varázslatot tudott elkövetni. Nem akarta sajnáltatni, mégis sajnáltam a szereplőit, mert többségüknek nem lehetett személyre szabott életük, vágyódásuk, önmagukra és a világra reflektáló gondolatuk, a szegénységbe és a vallási előírásokba zsinórozva tették a dolgukat.  Akik pedig ki tudtak törni, akiket Amerikáig röpített a sors, azoknak is csak a szürke és hideg arcát mutathatta az Újvilág. Kiszakadtak abból a korábbi közösségből, ami ugyan nyűg volt, korlátozó volt, szegény volt, de mindent szabályozott, és így össze is tartotta az életüket. Belecsöppentek egy újba, amely szabad volt, lehetőségeket jelentett, amelyben a régi korlátok nélkül a lehetőségeket felismerő önmagukat, a felnőtt embert kellett megtalálni. Nem volt könnyű feladat és világ ez sem. Megszürkült Singer hangja is. Mégis szerettem ezeket a novellákat is. Megint feltolult bennem, (ahogy a Oravecz Kaliforniai fürjét olvasva is),  hogy az országváltások sosem voltak és ma sem egyszerűek. Talán Singer attitűdje ma is követendő minta is lehetne a hazájuktól kényszerűen elszakadók számára ... A distanciát tartó pontos figyelem, amellyel a világokat nézi, a racionalizmus, amellyel hol realistán, hol meseszerűen ábrázol, és a mesélő hang, amely az érzelmeket sejteti: vélhetőleg összeállt benne egy hasznos élet-és írói stratégiává. A distanciatartás, a nézőpontok rugalmas váltására való képesség és az érzelmi élet gazdagságának megtartása senkinek sem lehet kárára, de új helyzetekben biztosan előny. 

Ilyen az, amikor az irodalom kikacsint rám.

PC

Hosszú ideje érzem, hogy menthetetlenül el vagyok veszve ebben a 2010 óta épülő szép új világban. Talán nem kifogáskeresés, (de ha az, azt is vállalom) hogy a mögöttem hagyott évtizedeimben nőként hol egyik, hol a másik szerepem erősödött fel, a többit meg próbáltam elegánsan húzni magam után, és igen, talán az energia és a következetesség is kevés volt bennem ahhoz, hogy a világ  szüntelen változását mindig a szükséges értelmező figyelemmel kísérjem. Így aztán sok fekete, szürke lyuk tátong azon a szűk körű tájékozottságon is, amellyel igyekszem felfogni, mi történik ebben az országban és Európában, de nem vállalom magamra, hogy csak rajtam múlik, hogy nem értem az ország többsége által választott politikai elit kommunikációját.

Ezen a héten sok minden zajlott körülöttem, és csak most olvastam a szerdai friss tudnivalókat, amelyekkel megint nem tudok  mit kezdeni. Az egésszel sem, de a következő mondat végképp elbizonytalanított:

"A PC a szellemi elnyomás legelnyomóbb eszköze". Használ-e nekem, ha keresem, hogy mi a jó fene indokolhatta, hogy a politikai korrektség egy mondatba került a szellemi elnyomással, és használ-e, ha esetleg van elképzelésem, miért mondta, mire vonatkoztatva mondta és, hogy ez a sérelemtől átitatott szöveg milyen célból, milyen logikai sorba illeszkedik? Magyar mondatok, amelyeket nem értek, mert  az értelmezési tartományaink nem találkoznak...  

Jön a tél, már fagy, itt a hideg.

I. B. Singer: A sátán Gorajban

Singer regénye kezdetben lassan, részletezően építkező, majd egyre szédültebbé váló, végül kavargó vízióként befejeződő mű  a zárt közösségekben élő, szegény, tudatlan, a csak a vallási előírások útmutatásai szerint élő emberek vezető- és csodavárásáról, hiszterizáltságukról, értékveszéseikről, morális lezüllésükről, röviden a tömegpszichózisról. Singer története ugyan egy 17. századi lengyelországi zsidó közösségről szól, de könnyen azonosítható benne az a szociálpszichológiai modell, amely országhatárokon, vallási közösségeken, történelmi időkön átívelően jellemező a tömegek és az őket manipulálók double bind kapcsolatára. Döbbenetes erős rajz arról, hogy frusztrált embercsoportok  mennyire vágyják a manipulációs folyamatokat, hogyan hagyják, hogy a vezetőik gerjesszék az indulatokat, amelyek előbb utóbb önmegsemmisítő folyamatokká válnak, és elpusztítják őket.
 

Singer a manipuláló vezetők típusai közül is  azonosít néhányat a regényben. A hagyományokat tisztelő rabbi nem kell a kilátástalanságban frusztrálódott közösségnek, a csodát ígérő, az újdonság erejével ható, de depresszív vezető is csak addig, amíg meg nem jelenik a gátlástalan, pozitív attitűdű csodaígérő. Ha ez a típus ügyesen még egy showt is meg tud lovagolni (egy vallási révületben üzeneteket közvetítő médiummal), akkor szinte mindent visz..., míg meg nem fordul a tömeg indulata. Halvány szál a regényben a hamis prófétát elutasító emberek cselekvési terének bemutatása, hisz valójában nincsenek eszközeik a szektásodó csodavárókkal szemben. A "nem lehet tenni semmit" bénultsága ismerős folyamat a történelemből...

A jó regény a legfontosabb kérdések mellett kevésbé hangsúlyos kérdések végiggondolását is megkívánja az olvasótól, de ezek felvetése, a lehetséges válaszok rögzítése messze túlmutatna egy jól olvasható értékelés keretein.

I.B. Singer: A lublini mágus

A lublini mágus becsapós regény. Van egy könnyen követhető cselekményszála,  amely a főszereplő rövid, átmeneti (lublini) otthonlétével indul, majd  itt-ott megszakítva egy Varsóig tartó szekeres utazást és egy rövid varsói otthonlétet (második otthon)  is magába foglal, hogy aztán keretesen Lublinban érjen véget.*

A főszereplő, a lublini mágus valójában egy cirkuszi mutatványos, aki művésszé szeretne válni, akiben (jaj, jaj, félve írom le) Singer zseniálisan megformált egy (a) férfi archetípust és a férfiak egy általánosítható személyiségfejlődési modelljét. Ez a mágus, ez a zsidó-lengyel férfi tele van erős és szapora ösztönkésztetésekkel, nagy lélekkel, gyermeki vonásokkal, szabadságvággyal, döntésképtelenséggel, félelemmel és bizalommal a zsidó hagyományok és morál iránt. Lublinban él a feleségével, akinek sokat köszönhet, s akit rendszeresen magára hagy, hogy rendes férfi módjára pénzt keressen a mutatványaival vidéken és Varsóban. Varsóba menet azonban a szekere hol egyik szeretője házánál áll meg, hol a másiknál, hogy aztán a tervezettnél  jóval később érjen csak célba, a negyedik nőhöz, akibe szerelmes is. Amúgy mindegyik nőt szereti (vagy egyiket sem), egyiket sem bántaná meg szíve szerint, de akaratlanul mindegyiket mélyen megsebzi, mert ezek a nők tudnak egymásról (részben azért, mert a mágus ki is beszéli egyiknek másiknak a szerelmi ügyeit). (Ne kalandozzunk el abba az irányba, mit jelent ez a nők számára...)
Itt azért felszisszenhetnének a férfiak, hogy előbb archetípust emlegettem...Igen, több azért ez a figura szerelmes, "minden nőt az én kertembe!" típusú, differenciálatlan lelkű fiatalembernél. Mert a mi hősünk hódításai közepette: szenved. Szenved a saját döntésképtelenségétől, attól, hogy fájdalmat okoz, attól, hogy nem tud lemondani, attól, hogy elszakadt a vallásától, attól, hogy a szabadságot nem arra használja, ami előrevinné a fejlődését, attól, hogy aprópénzre váltja a tehetségét, attól, hogy több a beszéd, mint a tett, és ezt a nők is látják. Tehát morális lény is ő, aki leginkább  attól szenved, hogy  maga is világosan látja saját esendőségét és erőtlenségét a "másik" élet választására. De hogy is választhatna, ha egyik és másik életváltozatban is látja a vonzót. Ismétlődően visszajutunk a döntésképtelenséghez. Talán csak a gyökerek ereje győzhet?

Singerrel együtt azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor pontosan kell látnunk önmagunkat a tükörben, hogy elváljon, akarunk-re, tudunk-e továbblépni vagy maradunk, megrekedünk azon a szinten, ahol elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. Nem szeretném ellőni a befejezés izgalmát. Legyen elég annyi, hogy fejlődés-lélektani szempontból koherens megoldást választ Singer, művészi szempontból azonban tőrrel döfi le az addig épített, lélegző élményt.

Nem esett szó a nőkről, pedig e tekintetben is érdekes Singer felfogása. Ha nem is látja, vagy mutatja be a női archetípusok minden fontos változatát, (nem rólunk szól a regény) azért  fontos típusokat lát meg bennünk. Látja a hűséges, unalmas, biztos támaszt nyújtó nőket. Látja a lobogó, örökösen a szerelmet hajszoló nőket. Látja, a szolgalelkű, tragikus szerelmeseket, és látja az ilyen-olyan módon pragmatikus nőket, akik szerelem ide vagy oda, nagy lépéssel át tudják lépni a szerelmet, a csalódást, és az életrevalóság mellett döntenek. (Engem persze nem látott.)

És aki hozzám hasonlóan nem találta magát e típusok között, ne bosszankodjon! Singer nem ezért a regényért kapta a Nobelt.

* Nem hiszem, hogy fontos lenne besorolgatni, így nem megyek bele, mennyire utazási regény, mennyire nem.

Bohumil Hrabal:Foghíjak

Hrabal Foghíjak c. kötetét nemigen tudom értékelni, ajánlani annál inkább!  Olvassa, aki még nem tette!
Az önéletrajzi trilógia harmadik kötetében Hrabal szellemes ötlettel a feleségével beszélteti el, milyennek is látja önmagát: azt az embert, aki íróként magasra emelkedik, állami díjjal jutalmazzák, tagja az írószövetségnek, de férjként, férfiként esendő, idegesítő, kisszerű, félénk, sör-borovicska- és borissza. Imádja a hideg sertéssültet, házi lagzikat szervez, és képtelen parancsolni magának, ha ételről, italról van szó. Ugyanakkor retteg a betegségtől, a haláltól, és 1968 után, amikor felszámolás alatt álló íróvá válik, retteg a fekete autótól. Vagyis Hrabal pontosan ismeri önmagát, az önreflexiót remek technikával emeli irodalmi szintre, és káprázatos, ahogy pontosan adagolt öniróniával szerethetővé teszi magát az olvasó számára is.

Facebook-tükör

Ha már a bubble-témába belekevertem magam a tegnapi posztommal, ma belenézek a "facebook-tükör" kérdésbe is! Ez az én erősen szubjektív tükröm lesz, de szívesen megírom másnak is, mit látok az övében!!! (Vicc!)

Az évekkel ezelőtt létrehozott fb-oldalam él. Döntően  ehhez kapcsolódtak a tegnapi posztom kiszólásai, amelyeket a rendszeretetem  miatt ma kiegészítek:

• Nemcsak én távolítok el udvariasan (s mint írtam: nem politikai álláspontok különbözősége miatt) követőket, hanem engem is sokan áttettek "távoli ismerős" státuszba. Több ok lehet a háttérben, néhányuknál sejthetően szerepet játszhat az értékrendbeli különbözőség is.
• Nem lehet nem észrevenni, hogy az évek múlásával egyre kevesebb az őszinte és kulturált véleménynyilvánítás, pedig én szívesen vitatkoznék bizonyos kérdésekről, ha sokan nem lózungokkal vagy durva személyeskedésekkel tarkítanák a vitát.
• Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy minden személyes megnyilvánulás - némi túlzással - lájk-özönt vált ki, tehát ez az "én nem merek, de a tiédre szükség van" álláspont egyre markánsabb. Nem csodálkozom.
• Nehéz "tudatos, tematikus" profilt kialakítani egy évek alatt felépült, erősen heterogén ismerősgárda számára. (Sokáig megosztottam fotókat, posztoltam különböző témákban a véleményem, tettem fel irodalommal kapcsolatos tartalmakat. Ezzel a se füle, se farka szerkesztéssel egyre gyengébb tartalmat produkáltam...)

Közeli példák alapján aztán én is egy új fb-profillal alakítottam ki azt az ismerősökből és ismerősök ismerőseiből álló (tematikus) csoportot, akik rozi bross követői a fb-on...Ezek között az emberek között jól érzem magam, de itt sem kétségek nélküli az " érdemes-e megosztanom, amit megosztok? " kérdés. Ez azonban nem bizalmatlanságból eredő kétely, hanem abból adódik, hogy közös érdeklődésű, de az enyémtől nagyon eltérő habitusú emberek is vannak az ismerőseim között, akikről nehezen tudom elképzelni, hogy bizonyos posztjaimtól nem rázza ki őket a hideg...Próbáltam, de nem tudok csak értékeléseket megosztani, így lehet, hogy itt is a se füle, se farka szindróma üti majd fel a fejét.

Összességében számomra arra jó a közösségi felület, hogy "beszélgethessek" olyan emberekkel, akikkel szívesen leülnék valóban beszélgetni, de erre ritkán vagy sosem adódik lehetőség.

Filter Bubble

Én a Trump megválasztása utáni tömeges döbbenet réseiben figyeltem fel a "Filter Bubble" fogalomra. Azóta érzem át mélyen és felelősen a Mark Zuckerbergék által algoritmizált saját buborékom minden szépségét és nyűgét a fb-on. Nem foglalkoztam eddig a hírfolyamomon zajló manipulációs folyamatokkal. Hidegen hagynak a jobb oldali banneren magukat kínáló reklámok. Az ismerőseim többségét már rég áttettem "közeli"-ből "távoli" statusba, de nem a politikai szekértáborba tartozás okán, hanem egyéb érdektelenségek miatt, így tán magam tehetek róla, de kevés számomra irritáló véleménnyel találkozom a fb-oldalamon. Mindössze egy ismerőst töröltem személyeskedés miatt. Volt néhány szóváltásom az enyémtől eltérő értékrendhez tartozókkal, de eszembe sem jutott, hogy szabaduljak tőlük. A reggeli kávéhoz nemcsak Marla posztját olvasom, hanem több on-line médiafelületre is rányitok. Persze összességében érzékelem, hogy valóban kedvez a komfortérzetemnek, ha ebben a sok párhuzamos értékrendtől színes világban ismerős álláspontokkal találkozom, de ugyanakkor gyakran zavar, hogy nem értem milyen motívumok miatt gondolkodhatnak úgy a mások, ahogy...tehát kíváncsi vagyok a komfortzónámon kívül találhatókra is.

Ma olvastam egy cikket How We Broke Democracy címmel. Megosztom veletek. Nem tudom, hol tartunk az elkülönülések skáláján. Fogalmam sincs, milyen erősek a buborékok falai, mint ahogy azt sem tudom felmérni, lehet-e valódi esély a tőlem/tőlünk különböző buborékok megértésére, kialakítható-e az együttműködések szükségességének megértetése. Mihez vagyunk jó időben? Az látható, hogy a régi berögződéseink életveszélyesek.

https://medium.com/@tobiasrose/empathy-to-democracy-b7f04ab57eee#.ayesg1yre

Elbizonytalanodás

Végigvitatkoztuk a gimnáziumi éveket, aztán az egyetemieket. A 70-es években a cigis dobozok mellé letettünk a kocsma asztalokra  az otthonról hozott berögződéseket, csendben kiszakítottunk magunkból az Istenhitet is, hogy pőrén alakítsuk ki a közös nyelvünket és gondolkodásunkat arról a világról, aminek az eljövetelében úgy bíztunk, hogy el sem hittük a valóságosságát, amikor megjelent. Az jelent meg? Rendesen meg sem néztem, és már repedezett, mára összedőlt. Tudom, hogy mitől vagyok dühös és szomorú. Eszi a fene. Nem az volt a bizonyosság, hogy létrejött, hanem az, hogy már nincs rá remény az én életemben. Tele vagyok bizonytalansággal. Trump megválasztásával megint egyszer véget ért bennem valami. Olvasom, hogy győzött, mert az elit nem figyelt a tömegekre és ezért, ezért és ezért. Még igaz gondolatokat is találok. Olvasok a buborékokról. Én is egy buborékban beszélek, írok, de a tele a világ agresszív, sötét, gusztustalan buborékokkal, és ha csak ki nem kapcsolok minden eszközt körülöttem, nekem ütköznek, és egyre jobban fájok tőlük.

Olvasom Marla egyik posztját. Azt írja, elmegy egy baráti társaságba és máshonnan látja és másként látja a világot. És ez jó. Igen. Tényleg jó. De eszembe jut József Attila költészet-hegye. Megyek felfelé, és mindig máshonnan látom a tájat, és így más a táj. Igen, de tudom:ugyanaz a hegy. Én is megyek, vagyok hol ebben, hol abban a társaságban, és ez jó. Nagyon jó, de  a hegyem egyre zordabb, és most semmi mást nem látok belőle, csak a sötétet.

Írja Marla, hogy a szavak segítenek, az irodalom segít, a kommunikáció segít. Igen. Legtöbbször, igen.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Szerettem és több szempontból is kiválónak tartottam a Virágzabálókat és a Taligást, így nagy várakozással, élményre készen fogtam bele A könnymutatványosok legendájába, annál is inkább, mert néhány  ismerősöm a három regény közül a legjobbként tartja számon. Hiába volt azonban ismerős Darvasi szövegteremtési technikája, a történetalakításban a különböző síkok finom integrálása, és csodáltam a korhangulat döbbenetes erejű felidézéséért is, mégis nehezen vergődtem át magam  a terjedelmes köteten. Azt remélem, valamelyest értem a regényben megvalósuló kísérlet lényegét, és tisztelem is Darvasi ebbéli teljesítményét, de a mentálisan jól megragadható értékek nem teremtették meg bennem azt az élményt, amelynek számottevő érzelmi komponense is lenne. Részleteiben igen, a regény teljes terjedelmében azonban nem tudtam élvezni a regényszövet hullámzását, áradását, épülését, mert a helyszínváltásoktól, a profán, naturális, trágár leírásoktól egy idő után éppúgy besokalltam, mint a tündérektől és a csodáktól. Nehezen szoktam hozzá, hogy szereplők és sorsok vannak, de a szereplőknek nincs - az általunk ismert kategóriák szerinti - fejlődése.  Ösztönök, hétköznapi értelemben vett tudatlanság és a szereplők számára is érthetetlen (tudatalatti, feletti) kötődések, révedő szerelmek uralják őket. Hátha értem, mit akar mondani ezzel Darvasi a korról, a döntően 17. századi világról. (De, Isten őrizz, hogy belegondoljak, milyen hasonlóságokra bukkannék, ha összehasonlítanám a történetből kibomló 17. századi koresszenciákat a mi korunk markáns jellegzetességeivel...Miért is tenném?)

Több könyvvel kapcsolatban írtam már, hogy újra kellene olvasnom bizonyos idő elteltével. Tartok tőle, hogy A könnymutatványosok legendáját nem egy hamar veszem újra kézbe. 

(Mondjuk, én "Laurosz"-ban sem voltam jó...Tehát, aki azt szerette, bátran vágjon bele A könnymutatványosokba is!)

Arról, hogy nagyon lassan haladok Darvasi regényével, A könnymutatványosok legendájával

Igazán különös olvasmány Darvasi László A könnymutatványosok legendája c. regénye (1999.)  

 Korábban két regényét olvastam  - a "Virágzabálók"-at (2009.) és a "Taligás-t" (2016.)  Mindkét regényt nagyon szerettem, de túl az érzelmi viszonyon, Darvasi nálam az első három legnagyobb kortárs közt szerepel, ott is eléggé elöl.

A Virágzabálók a 19.századba, a Taligás a 18. századba, A könnymutatványosok a 16-17.század történelmének világába húzza be az olvasót. Hihetetlen erejük van ezeknek a regényeknek, olyan eleven világokat varázsol Darvasi, hogy képtelenség kívül maradni...

A Könnymutatványosokat mégis, vagy épp ezért lassan olvasom. Egy részletet megosztok most belőle, bár mindennap kívánkozna egy-egy bekezdés.

"Furcsán mutatott a két ember egymás mellett. A hatalmas termetű, szelíd rabbi, és a kicsi, izgága gyapjúkereskedő. Vajon igaz-e, hogy egyszer a rabbi odahajolt David Mendelsonhoz, és azt mondta neki:

-Kedvelem és féltem a nyugtalanságodat, Mendelson.

Igaz-e, hogy a másik ezt válaszolta:

-Én néha szenvedek is miatta, rabbi.

-Tudod, hogy el kellene téged űznöm?

-Hova is mehetnék, rabbi -mosolygott Mendelson.

-Rajtad az segítene, ha a templom küszöbére feküdnél, hogy megalázd magad, te Mendelson.

-Ó, rabbi -pislog a kicsi ember -, én tudom, hogy sok a bűnöm. Azt is tudom, hogy nem vagyok jó ember, hogy gyakran megszegem a törvényt. Legalábbis a törvénynek bizonyos pontjait. De nézd csak - és ekkor megvakarta a homlokát, s valósággal elpirult -, néha az az érzésem, hogy a törvény arra való, hogy megfosszon bennünket a boldogságtól.

S talán a rabbi elmosolyodik, és már nem válaszol, mert tudja, hogy hiábavaló. Mendelsonnal nem lehet dűlőre jutni. Ő az, aki mindig kilóg a sorból, aki mindig valami meglepőt és szokatlant produkál, aki nélkül a mindennapi élet szürke és egyhangú lenne."

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája285-286. old. 

Hálózatok

Nemrégiben egy baráti társaságban az életünk, világunk minden dimenziójában működő hálózatok típusairól és szerepeikről beszélgettünk úgy, hogy korábban a hálózatok világszerte elismert szakértőjével, Csermely Péterrel csak egy izgalmas riportot láttam, de A rejtett hálózatok ereje c. könyvét nem ismertem. Most olvasom. Érdekes, sőt hasznos megközelítéseket kínál a különböző (természeti, szervezeti, gazdasági, társadalmi, én-szervező) hálózatok felismeréséhez, de a könyv legnagyobb ereje mégis abban van, hogy miközben mondja a magáét, gondolom, mindenki számára az ismereteinek, érdeklődésének megfelelő  kérdéseket vet fel.  Bennem meglehetősen egyszerű kérdések merültek fel, de e pillanatban mégsem tudok rájuk válaszolni, vagy valameddig eljutok a válaszadásban, aztán új kérdések törik meg a pillanatnyi sikerélményt.

Sok közül legjobban tán az a kérdés izgat, hogy a maguk szempontjából sikeres, hatalom-centrikus    hálózatot működtetőkkel szemben miért nem tudnak a velük elégedetlen kisebb hálózatok hálózatosodni. Minden hálózat elemei kapcsolódnak más hálózatokhoz, így a hálózatosodás elvi lehetősége adott. Vajon a hálózatok közötti kötések egymásra irányuló erőssége hibádzik, vagyis a hálózatok maguk hibásak, gyöngék, vagy a náluk jóval erősebb külső hálózat(ok) működésével magyarázható a bénultságuk? Lehet, hogy a probléma döntően célkoncentrációs vagy inkább időtényzős változó? Lehet, hogy a hálózatok pontosabb ismerete választ adhat arra is, miért szűk esélyes a különböző célú hálózatok harc nélküli kiegyezése?

No, ilyenkor sajnálom, hogy néhány emberrel jórészt csak a virtuális térben találkozom. Egy tea mellett órákig tudnánk beszélgetni, akár vitatkozni. Enélkül két esély marad. Vagy leírjátok, amit ti gondoltok ezekről a kérdésekről, vagy marad a könyv. Olvasom tovább, hátha az x. oldalon szerepel  a válasz, ami persze "csak" Csermely válasza lesz, bármennyire tisztelem is.

Gyaloglás-terápia

Kint a szabadban, ha elég tér van előttem, körülöttem, rövid idő is elég, hogy megtaláljam a "önmagam". Nem mintha egyébként szétesett, határozatlan ember lennék, de a felgyorsult hétköznapi valóságban rutinosan, gördülékenyen váltogatott szerepeim ugyan táplálkoznak ebből a legbelsőbb én-ből, ám alig hagynak neki önálló energiát, időt. A vízparton, a szőlőhegyen szerepeket hátra hagyva gyalogolok, és ilyenkor néhány perc után érezem, ahogy emelkednek, süllyednek, tisztulnak bennem a töredezett, foltos, hol szűk erű, hol felduzzadó energiák, mígnem összesimulnak azzá a belső békévé, ami lényegem szerint én vagyok. Évtizedeken át csak olvastam róla, de nem életem át, hogy csak ezzel a megbékélt belső önmagunkkal tudunk eggyé válni a természettel. Most már megy ez nekem. Ilyenkor még azt is érezni vélem, amit a felreppenő madarak éreznének, ha tudnák milyen érzés a szabadság megtalált és elröppenő pillanata.

Száraz Miklós György: Apám darabokban

Nem sokat szoktam teketóriázni, egy-egy regényről általában gyorsan megírom a véleményem. (Aztán persze elégedetlen vagyok magammal, az értékelésemmel, újat írnék, de mégsem, vagy mégis..  Aki olvassa a posztjaimat, már ismeri ezt a mások számára unalmas, a magam fontosságát (?) vagy bizonytalanságát (?) vagy az írott szó iránti tiszteletet (?) tükröző teszetosza, értelmetlen vívódást.) 

Száraz Miklós György:Apám darabokban c. regényével másként alakult a kapcsolatom. A regény megjelenését követően gyorsan megvettem a kötetet, elolvastam melegében, de halogattam, halogattam, eddig  húztam a vele kapcsolatos véleményem megfogalmazását, mert  a szüleiről írt, 56-ról írt. Mindkét szál nagyon mély, benső motivációt és terhet is jelenthetett  regény megírásához, de ezt figyelembe véve sem  tudtam  megbékélni vele.

Amellett, hogy tisztelem Száraz művészi szándékát, átérezni vélem a motivációját, érzékeltem, értékelem, hogy a családi történetet  és  nemzeti sors egyik sűrű és meghatározó fejezetének mozaikjait gondosan próbálta összepasszintani, de a jól definiálható pozitívumok ellenére is  egyre terhesebb belső kötelességként olvastam végig a regényt.

Az én ízlésemhez képest túlságosan lassú tempóval, céltalan ismétlésekbe merülően, részletezően bomlott ki a cselekmény, amelynek kapcsán mintha nem döntetett volna el karakteresen, mi is a  szövegalkotás valódi célja, hogyan és milyen regénnyé akar válni ez a történet.  A szereplőkhöz fűződő személyesség nemcsak  felhajtó erőként működött, háMindig megírom a úlladt a két ember között, de túl hamar statikussá vált, valójában nem mozdult semerre, ezért éreztem unalmasnak a hosszú levelezést.) Nem éreztem a szülők családi hátterének  bemutatásában sem a dinamikát. Ebből a generációs anyagból is bőven lehetett volna kihagyni, mint ahogy az apa 56-os bóklászási is túlságosan hosszú terjedelmet kaptak.

Hát, valahogy így, kicsit rossz kedvűen és művészi értelemben alul motiváltan ér az október 23.

Tangó - regényben, filmben

Tavaly néhány hétig csak spanyol amerikai regényeket olvastam, köztük az argentin Tomas Eloy Martíneztől "A tangóénekes"-t.

A regénybeli énekes testi fogyatékos, kivételes hangú férfi, aki a tangó legősibb ritmusait, szövegeit felkutatva a dalaiban a múltat, az értékálló argentin zenei hagyományt őrzi, miközben a hangjában ott lüktet a latin szenvedély, a vágy, a szomorúság és a szerelem egymásba fordulásai, a szabadság iránti örök éhség és tisztelet, a magány, és biztosan több argentin szín is, amelyeket csak maguk az argentinok éreznek benne. A főszereplő öntörvényű, igényes művész, akit nem vonz sem a hírnév, sem az elismerés. Kizárólag a maga mércéjének akar megfelelni, amikor a legnagyobb argentin tangóénekest tekinti mértékadónak,  távoli mesterének. A maga értékrendjét követi, amikor Buenos Aires különböző pontjain – kerülve a nyilvánosságot, nem vágyva közönségre – szinte rituálisan azoknak énekel, akiknek már csak az emléke él, azoknak, akik számára  a szabadság volt a legfontosabb érték.

A regény befejezése után a tangó-téma hetekig kísért. Különböző korszakok jellegzetes tangófutamait hallgattam, videón néztem hogyan táncolják. (Megtaláltam egy alig élvezhető felvételt a regénybeli példaképtől is.) Mégsem zárult le bennem a téma, nem éreztem úgy, hogy megfejtettem a tangó lényegét, bár nem az éneklése, hanem a tánc lényege izgatott.

Ma este azzal a felújult vággyal ültem be Az utolsó tangónk c. argentin-német filmre, hogy közelebb kerüljek a tangó mélyéhez. A dokumentumfilm Argentína legismertebb tangótáncosai - a 80 éves María Nieves Rego és a 83 éves Juan Carlos Copes - egész életen át tartó tangószenvdélyét beszéli, beszélteti és táncolja, táncoltatja el. 

Nos, ebből a filmből végre pontosan átjött, hogy a tangó lényege a táncban megnyilvánuló különleges, mély, a  személyiség teljességét sűrítő kommunikáció két ember között. A híres táncospár évtizedekig egy párt alkotott a magánéletben is, és ha egy szót sem szóltak volna magukról, egymásról a filmben, a korabeli felvételeken a táncuk mozdulatai, a tekintetük pontosan tükrözte az egymás iránt érzett szenvedélyüket, haragjukat, gyűlöletüket, sértettségüket, amit a profizmus sem tudott elfedni. Sőt, éppen a profizmusuk adta meg a lehetőséget, hogy kitáncolhassák azt, ami a lelkükben volt. (Az emlékeket kutató és eltáncoló fiatal táncosok is nagyon tehetségesek.)

Amikor már leesik az embernek, közhellyé válik a lényeg. Szinte szégyellem, hogy nem értettem. Van profin eltáncolt tangó, amelyben a mozdulatok, a mimika kommunikál egymással, de az nem az igazi tangó. Az igazi a táncban összekapcsolt szenvedély, és ezt csak a művészek tudják táncolni.

A fotó a lényegről beszél (gyors segélyként kaptam..), nem a film szereplőiről készült.

 

Ragyogás

 Szeretem a reggeleket.  Kávé alig nyitott szemmel, állva, a tea komótosan kortyolgatva, aztán enyém a logisztika. Az autóban csivitelnek a gyerekek, az iskolától D. munkahelyéig csendesen elülünk, kevés szóból értjük egymást. Miután kiteszem, teljessé válik a csend. Sosem nyomom be a rádiót, ritkán zavar a forgalom. Ezen az úton van egy útkereszteződés, amit örökbe fogadtam. Mindig árnyékot adó magas panelházak közül fordulok rá erre a kanyarban lévő útkereszteződésre, amit szerencsés napokon magába szív, szinte a láthatatlanságba ragyog a rázúduló Nap. Egy-két másodpercig szinte semmit nem látok, közepébe kerülök ennek a valószerűtlen ragyogásnak. Belefutok és sutty, már kint is vagyok belőle, tán mindig mosolyogva. Pontosan ilyenek voltak régen és igen, ilyenek ma is az életem boldogságpillanatai. Ragyogó gömbök, velem a közepükben.

Megbocsátás - Marla gondolatain gondolkodva

Marla ma reggeli karca, a "Ne tekintessenek"  gondolatköre  - megbocsátásról, kiengesztelésről, bántásról, hibákról, a bennünk élő jóról, az erkölcsi érzékről - különösen jól esett. Hidegből, szemerkélő ködből, bizonytalan esőből érkezve  úgy éreztem, M. megajándékozott. Nélkülözött ez az érzés minden szentimentalizmust vagy pátoszt,  és  így maradva is az egyszerűségnél, úgy döntöttem, hogy én is megajándékozom őt azzal, hogy adok magamnak időt az ő gondolatain való gondolkodáshoz.

Hallgattam a szöveghez ajánlott zenét, és így felszabadítva magam a pontos munkakezdés terhe alól, elgondolkodtam azon, hogy a keresztény vallás egyik legfontosabb morális kérdése, a megbocsátás gondolatköre hogy is áll az életemben. Mikor kell egyáltalán megbocsátani? Mit kell megbocsátani? A bántást? Engem nemigen bántottak. Hibát? Nálam ez nem megbocsátási kategória. Az árulást, amibe beleremeg az ember, mikor tudomására jut az árulás ténye?  Igen, a gyomorba gyúró pillanatot ilyenkor elborítja a méltatlankodás hajszálaktól talpig ható érzése, de aztán ha van az embernek erkölcsi érzéke, a hiúságával arányos idővel belátja, hogy ugyan az áruló gyomorszájon vágta, de valójában az elárult nem figyelt, ő maga esett a hübris vétségébe, és döntően az önmagára irányuló figyelem  fedésében nem látta az elválasztó jeleket. Mert az árulás mindig hasadás. Azt tartják, hogy az érzelmek és az értelem csatájában a nőknél mindig az érzelem győz. Hiba lenne. Ha lefejtjük a hamis hályogokat az ellenünk elkövetett árulásról, visszajutunk magunkhoz. Kicsit még méltatlankodunk, mert az én-központúságunk nehezen adja meg magát, nem könnyű belátni, hogy nem mi voltunk a másik/mások életének a főszereplői. X milliomodik emberként rájövünk, hogy meg kell értenünk a folyamatot, amelyben idegenekké váltunk  (igen áruló és elárult egyaránt) és a megértéssel meg is bocsátjuk az árulást, ami ekkorra már nem is árulásként és megbocsátásként definiálja önmagát. Ez a megértési folyamat persze sebez, forraszt, de mindenképpen tisztulással jár. Nem tűri a nagy jeleneteket, sőt tán a katarzist sem. Gyötrelmesebb, csendesebb, meghúzódóbb. Ebben a folyamatban  az önmagunk számára megtalált szerénység a jutalom. Lehet, hogy Isten velünk van ilyenkor, ez hit kérdése, de a megértés nélküli bocsánatban nem hiszek. Kívülről nem kapjuk. A megbocsátás folyamatában viszont valóban felfedezzük a bennünk élő jót, ami tényleg kegyelmi állapot, de csak néhány pillanatig tart, és minden külsőséget, pátoszt nélkülöz.

Minél egyszerűbb (a szó nemes értelmében) az ember, annál egyértelműbb számára, hogy a megbocsátás-megértés lehetőség a megújulásra, mert feltárultak a vakfoltjaink.Társ, barát, gyerek, szülő, testvér, elv-társ árulhat el bennünket. Akihez nincs közöm, az elgáncsolhat, ellehetetleníthet, de az nem árulás. Az érdek. Ilyenkor vagy legyint vagy felveszi a harci vértet az ember,  de sem a harc nélküli megadásban, sem a győzelemben nincs benne a megtisztulás lehetősége. Vagy ezen még gondolkodnom kell...

Krasznahorkai új regényéről még egyszer (mert olyan következetes vagyok...)

Krasznahorkai regénye után nem kezdtem újba. Igyekszem visszatérni ahhoz a régi szokásomhoz, hogy adok időt egy-egy regénynek, hadd dolgozzon bennem!

Nos, most éppen olyan kérdések nem hagynak békén,  amelyek szorosabb értelemben nem is tartoznak rám. Ez az alkotás folyamata, amely mindig nagy misztérium volt számomra, és egy-egy író-olvasó találkozón örültem, ha szóba került. Amikor néhány hete Krasznahorkai éppen a Báró Wenckheim író-olvasó találkozóján a városunkban járt, szóba került ez a téma, és ő az írás folyamatának az öntörvényűségét  hangsúlyozta. Arról beszélt, hogy a B. W. szereplői beléptek a történetbe, addig írta őket, amíg maradni akartak, azt írta, amit ők diktáltak. Nyilván nem tudom szó szerint idézni, de e beszélgetési szakasznak számomra az volt a lényege, hogy nála az alkotásban  a szerkesztési folyamatnak kevésbé fontos a szerepe, mint én azt feltételeztem az eddigi Krasznahorkai olvasmányaim és a most frissen olvasott B. W. alapján. Olyan meggyőzően, hitelesen beszélt a szereplői születéséről, cselekvéseiről, mondatairól, mintha a szövegei valóban kizárólag öntörvényűen épülnének. Ebben a felfogásban az író olyan, mint egy intelligens-érzékeny médium...(Van ilyen médium vajon?)

Hiteles volt, de a regényen gondolkodva kevéssé hiszek neki. Ahogy a regény befejeztével magamra maradtam Báró Wenckheimmel, a többi szereplővel és az ő történetükkel, egyre világosabban látom, mennyire logikusan épül fel ez a regény.  Adott a Tanár úr, aki a gondolkodás megszállottja, akinek a realitásokhoz nincs kötődése, és kivonult éppen abból a városból, ahova megérkezik Báró W., akinek szintén semmi tapadása nincs a konkrét hétköznapi valóság dimenziójához, egész életében csak a játékszenvedélye és a Marietta-illúzió jelentette számára az életteret. Túl sok szellem egyiknél, túl sok álmodozás a másiknál, valóságérzékelés semmi.

Ezzel a két nem igazán életrevaló szereplővel áll szemben befogadó vagy kiközösítő közegként a város politikai elitje és a kisemberek. A kisvárosi környezetben minden szereplő hihetetlenül pontos karakter. Az ő életük totálisan valóság-központú, pontosabban pénz-hatalom centrikus a helyi elit esetében, pénz-és hatalomhiányos a kis emberek esetében. A teljesség széthasadásának többszempontú ábrázolása ez a regény. Szépen ellenpontozódik a nagyravágyás és a kicsinyesség, a látszat és valóság.  Magukra hagyottak a deficitek. Az erkölcs hiánya, az értelmes jövő lehetőségének hiánya. Lehet, hogy tényleg diktálták magukat a szereplők, és a történetbe való be-és ki- és újra belépésük sorrendjét Krasznahorkainak, de akkor Krasznahorkai koponyáján belül nagyon izgalmas élet lehet...(szeretettel mondom, nem cinikusan).

Nagyon nehéz úgy írni minderről, hogy van, aki még nem olvasta, valaki éppen benne van, ezért aztán csak a felületen mozoghatok, amikor azt írom: patikamérleg pontossággal váltakozik a regényben a humor és a cinizmus, a rétegek egymásra válaszolgatós építkezése, a nyelv célcsoportokhoz kötött ízei, a irracionálisban megnyilvánuló racionális végkifejlet. Ez a regény kitűnően összerakott alkotás.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Majd készülnek rendes, passzentos elemzések erről a regényről is. Ezekben benne lesz, hogy miért juthat eszünkbe a Báró W-t olvasva a Sátántangó világa, hogy abban is, ebben is  fontos szerepe van a kívülről várt, de persze alkalmatlan "megváltók"-nak.  Leírják, kifejtik, összevetik majd azt is, hogy vannak ebben szereplők, akiket amonnan már ismerünk... Majd elolvasom ezeket a szíp, kerek okosságokat. Bennem most csak formátlan gondolatok vannak arról, hogy az új regény világa nagyon más világ, mint a Sátántangóé volt, nem az a történelmünkből magunkkal hurcolt, mély, sötét nyomorúság, ami abban volt, hanem a  felfújt, terpeszkedős, elfuserált, provinciális, durva, kicsinyes, régi-új feudális mintázatú kivagyiságos. A Sátántangó szereplői szerencsétlenek voltak, nyomorúságban éltek, hordoztak tragikus elemet, ezek a szereplők olyan végtelenül kicsinyes, nevetséges alakok, hogy csak a keserű humoron keresztül  ábrázolhatók. Szinte minden szereplőre   ráégett már egy nevetséges, szánalmas illúzió vagy egy idegesítő mánia, főleg hatalomból. Megjelenik itt a való világunk polgármestere, rendőr-kapitánya,  múzeumigazgatója, titkárnője, a szabad sajtó szerkesztői, az eszmét hordozó motorosok, az öregedő Marika, aki bármikor képes az illúziók felhőit felrázni maga körül, és itt van az ügyeletes jótétlélek barátnő, a gondolkodás csapdáiba bezáródó Tanár úr és persze Báró Wenckheim Béla is, aki csak egy tébláboló lúzer ezek között a kisstílű mihasznák között. 

A minden tekintetben kidolgozott, pontos, kegyetlen regényben fordulatokban gazdag cselekmény viszi az olvasót előre vagy egyre mélyebbre vagy az egyre reménytelenebb, szétesésére ítélt síkra, de még a végkifejlet előtt olvashatunk egy szenzációs listát magunkról, magyarokról. Nincs ez a karc befejezve, de tán nem is fogom. Nehéz az ember szíve, amikor a valóság ennyire körülveszi, itt is, ott is, és egyszercsak megérzi, hogy itt, ebben az országban örök a feudalizmus, és ha szétesik is újraépül.

Kertész Imre:Kaddis a meg nem született gyermekért

Egészen rendkívüli élmény volt ez az esszéregény. Az egymáshoz szikár következetességgel kapcsolódó gondolatok sora az első mondattól az utolsóig el nem hibbant pontossággal szövődött egymásba. Gondolhatnánk, nem könnyű bevonódni egy másik ember szigorúan logikus gondolatmenetébe, de ha az első oldalakon nyilvánvalóvá válik az olvasó számára Kertész szándéka, mely szerint a kizárólag önmagára irányuló figyelemmel csak a saját személyét és a tőle elválaszthatatlan személyes világát tekinti a gondolkodás és az írás tárgyának, akkor ez a regényt meghatározó következetes, fegyelmezett gondolatkapcsolás nem nehézséget okoz az olvasás során, hanem ritka  szellemi kalandot jelent. 

Amikor Kertész az első oldalak egyikén  arról ír, hogy a létezésből, mint strukturálatlan létformából a munka által kimenti önmagát ("ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene") akkor a munka (gondolkodás, írás: újrateremtett gondolkodás) által önmaga érvényességét (életét) tárgyiasítja annak érdekében, hogy a személyét és azt a világot, amely őt meghatározta, analizálni tudja. Teszi ezt úgy, hogy bár tapasztalati bizonyosságai vannak az életlehetőségeit és korlátait illetően, mégis szigorú logikával mentálisan is megközelíti és definiálja azokat. (Mindig minden körbezár nála.)

A regény teljes terjedelmét átfogó önanalízis egész folyamata rendkívül érdekes. (Nem jó szó, hogy) érdekes, (de nem tudok most jobbat). Az út, ahogy a kiinduló helyzettől eljut a saját zsidóságához való viszonyulásig, a személyiségében állandósult Holokauszt következmények feltárásáig az olvasó számára szívszorító élmény, de minden szentimentalizmustól mentes, mert Kertész minden önsajnálattól mentes gondolkodási folyamatot ábrázol. Számomra a legmegdöbbentőbb vonulatot  mégis az apjához való viszonya jelentette, még pontosabban inkább az apja viszonya hozzá. Egész pontosan pedig az az apa-kép az érdekes, amely a valódi apából keletkezett benne, és meghatározta őt. A gyerekkorban kezdődő zsarnokság - kiszolgáltatottság, megalázás és megalázottság, a kérdésekkel való magára hagyatottság Kertész egész életét átható létállapottá vált. Az apja "ugyanarra a kultúrára készített(e) fel, mint az intézet, ahol tanult." 

"Az apa, az intézet és Auschwitz logikusan, számomra mégis megdöbbentően összekapcsolódik: Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztosult apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek." Gondolhatnánk: körbezárult az űrhidegségű világ. Az élet azonban mindig "valamilyen" minőség, és mindenki számára, ha különböző mértékben is, de életszerű világot jelent, amely nem tűri a viszonyulásmentességet. "Én már gyerekkoromban tisztán láttam, hogy képtelen vagyok rá, képtelen vagyok asszimilálódni a fennállóhoz, a létezőhöz, az élethez, és ennek ellenére, kiáltottam, mégis fennállok és létezem és élek."

És ezen a ponton visszajutunk a munkához, mint a létezésből kiemelő aktushoz, életben tartó erőhöz. "A munkám mentett meg, ha valójában persze csak  a pusztulás számára mentett is meg." Száraz, érzelmek, társ nélküli, jövő nélküli világ Kertész személyes világa. (És micsoda gazdagság az írói világa.) Kaddis a meg nem született gyermekért.

Mindenkinek, aki az esszéregényeket kedveli, ajánlom a Kaddist.  Éppen csak érintettem valamit abból, amit bennem érintett Kertész, de ennél sokkal, sokkal több van a regényben. Biztosan végiggondolom majd a feleség szerepét is, aki a szerelemmel nem tudja megváltani az írót, mégis nagyon fontos személy Kertész életében. Nemcsak a személyesben, hanem az íróéban is. No, ez izgat, ez is izgat, a feleség, mint regényszervező elem. Izgat a "meg nem született gyermek" fogalom értelmezési tartománya is. Sorolhatnám...Olvassátok!

Jevgenyij Vodolazkin:Laurosz

A Laurosz tipikusan az a regény, amellyel kapcsolatban felsorolhatnám, mi mindenben erős, de ettől még nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét. Talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni: nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét, pedig felsorolhatnám, mi mindenben erős ez a regény. (Melyik a fontosabb?) 

Nagyszerű, filmre kívánkozó történet, informatív a történelmi korral kapcsolatban, és a főhős vándorlása, majd a jeruzsálemi viszontagságos utazása...(miért hogy utazósok találnak meg mostanában?) és a elvileg a lélekben zajló folyamatok szépsége is megérinthetett volna. De nem érintett meg szépen, finoman, lágyan, elgondolkoztatásra ösztönzően, hanem annyira idegesített Arszenyij karaktere, hogy meglehetősen nehezen jártam vele végig a számára kijelölt utat  - már a regényútra gondolok, mert amaz, a lelki sehogy sem ment. Egyszerűen számomra nem volt hiteles az az egész életén át tartó függés (a dependencia szót sosem többet nem használom...), amellyel Usztyinához, majd emlékéhez ragaszkodott. Persze el lehetne pszichologizálni  hosszasan Arszenyij személyiségével kapcsolatban, meg felhívhatnám a saját figyelmem a XV. századi óorosz vallásos ember világképnek sajátosságaira is, és értem a bűntudatot, értem a kor vallás által nyújtott életminta lehetőségének megélését, de semmi nem váltott meg engem az ingerültségből, jobb esetben az unalomból. Persze találtam idézhetően bölcs gondolatokat is, de ezekkel együtt sem megy fel a csillagok száma háromnál többre az adható ötből.

Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Teljesen érthetetlen módon megkívántam újra ezt a regényt, pedig az első találkozásnál nem hatott rám olyan mélyen, hogy felsejlett volna az újraolvasás igénye. A laza nyári jelenemben sem volt előjele, aktualitása a kézbevételének, mégis feldobta magát a kötet.

Már az első oldalak jól estek. (Ahogy Krasznahorkai fogalmaz, nem fogalmaz úgy senki...) A gondolatok pontos megfogalmazásának a maximális igénye és megvalósulása újra lenyűgözött. 

Meglepően pontosan emlékeztem az utazás képeire, mert az előbbiekből következően a képek is tiszták, élesek, így gondolatban előrefutottam néha, aztán visszatértem a szöveg jelenéhez.

Leginkább mégis azért élveztem ezt a regényt, mert Krasznahorkai olyan érzéseket tudott megírni, amelyek a lélek legmélyebb rétegeiben keletkeznek, és amelyeket már átéltem, de rajta kívül senkinél nem alakult ki az a benyomásom, hogy egész pontosan a saját érzéseimet olvasom. (Pl. szállodai szoba, minimumra redukálódott életfunkciók, levegőt!) 

Azt hiszem, sosem vállalkoznék arra a valóságos (Urgától Beijingig tartó és Kínán belül folytatódó) utazásra, amely alatt Krasznahorkai belső utazása is lezajlott, de a szemlélődést, a megérzések, előérzetek, felismerések nem harsány, hanem csendes világát valamelyest értem, ismerem.

Aztán a 114.oldalnál teljes bizonyossággal éreztem, hogy minden eddigi élvezet mellett ezért a gondolatért jött elém Az urgai fogoly:

"Quangzhou-ban megértettem valamit. Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges, és elviselhetetlen." 

Sok mindentől függ, hogy kire hogyan hat ez a gondolat. Ha jól értettem Krasznahorkait, nála nincs ebben a mondatban sem keserűség, sem önsajnálat, csak felismerés. És ehhez bennem sem kapcsolódik negatív érzés. Ez a felismerés nem lenyom, hanem felszabadít.

Végel László:Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Paul Klee, 1927

Végel László új regénye "A Balkáni szépség tulajdonképpen Újvidék regénye, Slemil Jánosnak és unokájának, Ferencnek* a krónikája a monarchia korától egészen napjainkig elmesélve. Délszláv regény tehát, a szokott délszláv eseményekkel: első világháború, szerb bevonulás, második világháború, magyar bevonulás és a „hideg napok”, majd jönnek a ruszkik és Tito, a sztálinizmus, majd a külön utas szerb elképzelés, végül pedig a balkáni háború, a mai vadkapitalizmus és az aligdemokrácia." - foglalja össze @kuszma a regény történetét a molyon, melyről jó néhány értékelés született.
Szerintem is rendben volt a téma, a megfelelő ábrázolási forma megválasztása, a hangnem. Ezekről tehát nem, röviden inkább arról szemezgetem össze a gondolataimat, miért alakulhatott úgy, hogy bár az elején azt gondoltam, ebbe a történetbe nem vonódom be érzelmileg, végül mégsem tudtam csak kívülről, felülről figyelni a regényt. Valamelyest ismerem a történelemnek azt a darabját, amelyről Végel a megalkuvásaiban is lúzer Slemilek családtörténetében ír, találkoztam már az ismerőseim között is, az irodalomban is hozzájuk hasonló karakterekkel.
Mégis..., Végel úgy tudott írni a Slemil nagyapáról és unokáról, hogy a kisemberek örök vesztes pozíciójának modellje lassan-lassan csak felébresztette bennem a keserűséget, a feszültséget, a sajnálatot, (és még önvizsgálatba is döntött, bár sem lúzernek, sem örök megalkuvónak nem tartom magam, de (jaj, nehéz leírni) kisember vagyok, mint annyian mások...Magam számára mentség(?), hogy "kisemberség"-em koordinátarendszerének időnkénti felülvizsgálatát nem mulasztom el, különösen ha felszólítva érezzem magam egy - egy mű által. Ilyenkor (mint pl. a Végel regény kapcsán) újra és újra megtapogatom a kereteimet, a megszellőztetem a lehetőségeimet, és a korlátaim mögé is benézek).

Ezek a szerencsétlen Slemilek olyan családból keveredtek a történelem számukra átláthatatlan viharaiba, amelyek felfogásához, értelmezéséhez nem rendelkezhettek a minimális ismeretekkel sem. Olyan család tagjaiként próbálták "megúszni" a gazdacseréket, amely nem adott mintát, tapasztalatot egy olyan értékrend szerveződéséhez, amelynek birtokában gerincet építhettek volna maguknak. Azokat is elsodorta, kifosztotta, megalázta a XX. század hatalomváltásainak vad hullámzása, akiknek lett volna (lehetett volna?) muníciójuk elkerülni az eleve önfeladást és azokat is, akik valóban szilárd értékrend szerint éltek. Sokkal kevésbé traumatizáló körülmények között is jellemző az emberek többségére az a mentalitás, ami a nagyapát és a mesélő unokát is jellemezte: az összehúzódás, az alkalmazkodás, a foggal-körömmel védem a váram (műhelyem) felfogás, anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy amit nyernek a réven (persze nem nyernek), azt elvesztik a vámon (persze hogy elvesztik). Azt gondolom, hogy ugyan az apák, nagyapák bűneit, mentalitását, családi szellemi hagyatékát nem lehet számon kérni az utódokon, de számolni kell ezeknek a családon belüli hatásoknak a működésével. Azt sem gondolom, hogy ne lehetne kilépni a jól ismert családi tapasztalati folyókból, de ehhez kíváncsiság, intelligencia, elszántság, felismerés és a személyiségfejlődés lehetőségében bízó hit kell. Közhely, de ettől még számolni kell napjaink interakcióiban azzal is, hogy nem egyforma a késztetésünk a komfortzónánkból való kilépésre, nagyon különböznek a tűréshatáraink, az alkalmazkodás és a megalkuvás átjárhatóságának és átjárhatatlanságának megkülönböztetésére való képességünk, az önfelmentésre és az önmegvalósításra való hajlamunk. A "Ki miért és mennyiért adja el magát? " kérdés naponta szomorúan aktuális. Végel regénye tehát - jó regényként - úgy hatott rám, hogy idehatott, közénk.  Ebben  a morálisan széttöredezett környezetben, amelyben élünk, nem tudom milyen esélyei vannak a kisembereknek. Valószínűleg együtt van szükség a toleranciára, amely mások megértésén alapul  és a kevés bátrak személyes példájára, valamint arra, hogy az ember tudatosan próbálja megerősíteni a saját gerincét. No, ezeket a nagyon szubjektív, nagyon közhelyes gondolatokat váltották ki belőlem Végel Slemiljei. 

A balkáni szépség vonalat nem éreztem teljesen koherensnek, végiggondoltnak, vagy következetesen kimunkáltnak. Azzal tán egy másik olvasónak lesz dolga, ha értékelést ír.

Darvasi László: Taligás

Ülök egy idegen taraszon. Felettem a felhő nélküli kifeszített kék ég, alattam a tenger. A köztük lévő tér éles fénye végtelen, időn túli. Ebből lép elő Taligás. Fáradt, szótlan. Arca ráncaiban évszázadok porának kemény, szürke nyoma, a szeme véreres, a tekintete tompa, teste mintha nem is lenne, csak a szakadozott gúnyája tartja össze. Lassan csúszik le a terasz kövére, összekucorodva megtámaszkodik a korlát vasán. Szótlanul hozok neki egy flaska bort. Az üveg falán lévő párán megcsúszik erőtlenül a keze, de aztán némán a szájához emeli a bort. Hosszú kortyokban nyeli, folyik le a szája szögletében is. Én meg tudom, hogy csak belső szavakkal beszélhetek hozzá. Így kell tudtára adni, hogy messziről jött ugyan, de nem vagyunk idegenek, jó helyre vetette ki a pillanatnyi Idő. Kérdés nélkül is tudom, mire kíváncsi. Igen, fontos volt a történeted. A te történetében én is benne voltam, mint mindenki más, aki a szavakban bízik, szavakkal él, és hozzád hasonlóan szabad szeretne lenni, de mindig megtalálja egy új feladat, amiről nem is látszik elsőre, hogy mennyire kicsi vagy nagy. Nem látszik a lényege, formátlan, mégis bele kell vágni, csinálni kell. És én is szorongok, éppen ettől a kívül-belül
összehúzódó és kitáguló formátlanságtól, attól, hogy - amikor már nemcsak a feladat körvonalai látszanak, hanem a kihívás lényege is - túl tudok-e lépni a gyávaságomon, az erőtlenségemen, meg tudom-e váltani magam. Én sem tudom soha előre, ki tudom-e markolni a számomra fontosakat a tűzben, szélben forgó veszedelemből, meg tudom-e menteni a jövő egy darabkáját a bátorságommal. Szorongok, mert nem biztos, hogy előre megérzem a máglyákhoz összehordott fák fanyar illatát, az alig megszülető füst maró szagát. Mondom, az ő története azért fontos, mert neki sikerült.

Nagyon erősen kell figyelnem rá, hogy válaszolni tudjak a kérdésére. Aztán mondom, hogy igen. Azóta is voltak máglyák, de máglyák nélkül is felcsapott a hatalmas, emberségünket eltakaró füst. Nem, nem, ők sem voltak boszorkányok, de másként is hívták őket, más volt a bűnük, az egész gyűlöletkeltés rafináltabbnak látszik, de a máglyákat építtetők kiszámított gyűlölete a régi. A megbélyegzés ősi ösztöne nem változott, a  bűnbakok kiválasztása  még mindig a régi recept szerint, csak új mesékkel történik. Hogy a tömeg? A nézők mindig többen és többen vannak. Egyre erősebb, nagyobb show-t kívánnak. És igen, mi, mostani taligások nálad talán jóval gyávábbak vagyunk. Nem tudjuk biztosan. Félünk.

Kérdezi, értettem-e miért kellett mindenáron megmenteni a gnóm Barbara Strozzit, a gyönyörű hangú pacsirtát és a félnótás, beszélni sem tudó Juliust. Mondom, erről majd sokan sok bölcset mondanak,
de én csak a magam válaszáért kezeskedhetem. Először látok tompa fényt csillanni a tekintetében, pedig ha tudná, milyen bizonytalan lesz az én válaszom. Zavarban vagyok. Barbarában, az almaarcú lányban én a még differenciálatlan nőt láttam, a nőt aki csak szerelemre, féltékenységre, ragaszkodásra képes, aki tetszeni, hódítani akar. - mondom félve. Julius az az ősférfi, akinek csak ösztönei, vágyai vannak, de szava még nincs. Ennyit láttunk belőlük, nem ismerjük a lelküket. - dadogom tovább. Mindenképpen meg kellett mentened őket, mert a férfi és nő lehetséges történetének embrionális, kezdetleges elejét jelentették ők, vagy egyszerűen csak azért, mert emberek voltak és veszedelemben voltak. - fejezem be gyorsan, hogy szabaduljak a feladattól. Taligás kedvetlenül lehorgasztja a fejét. Nem mondja, de látom az elégedetlenségét. Én is az vagyok magammal. Nem jó szavak, nem jó szavak - mondja a lassan ingó busa feje mozgása. 

Igen, így van. Sajnálom, érted, magamért, Taligás, hogy nem találom még a megfelelően pontos gondolatokat s hozzájuk a helyes szavakat, de melletted valójában sokáig csak dadognak a szavak, mert te gyönyörűen mesélted el a történeted. Benne volt a te századod, ide varázsoltad nekem.
Lélegeztek, életek a te szavaid, mondataid, élő szövetet szőttél belőlük. Ilyet én még nem éltem át. A te nyelvedben ott hullámzott az eleven Idő. Lelassultál, felgyorsultál, visszafogtál, előre löktél, durva
voltál és gyönyörűséges. Nemcsak taligás voltál, hanem igazi poéta is, te Taligás! 

Mielőtt eltűnne, látok a szája szögletében egy félmosolyt. "Elégettem a könyveket, hogy életben maradjak..." Hát, ezzel nem tudsz megküzdeni. - gondolom. Nem baj, Taligás. Itt vagy, és amott a taligád az itt-ott foszladozó, máshol bekeményedett bőrrel takarva. Benne az új könyvek.

Lebben a finom szél, ellebben a Taligás. Nem félek.

Marguerite Yourcenar: Opus Nigrum

Az utóbbi időben a kizárólagosságot élvező EP kötetek, cikkek, hangfelvételek és a rám váró Darvasi regények (A könnymutatványosok legendája, Taligás)  közé nagyon bekívánkozott valami más, a kortárs magyartól eltérő szöveg. Marguerite Yourcenar (francia író, költő, kritikus, műfordító) régen vár rám, így az Opus Nigrum a 16. századi történetével (és egy jó barátom ajánlásával) olyan választásnak tűnt, amely messze röpít a jelenlegi olvasmányélményeim (Hasnyálmirigynapló, Harmonia Caelestis, Javított kiadás)  felkavaró világától.

Az Opus Nigrum teljesen hagyományosan szerkesztett, kronologikus előrehaladással felépített történet keretében egy alkímiával is foglalkozó orvos-tudós-filozófus (Zénon) különböző síkokon bejárt útjait mutatja be. A szellemi út - a megismerési folyamatok határainak tágítása, a gondolkodás szabadságnak az igénye és ezek megélési kísérletei, valamint a tudásátadás vágya - a XVI. században szükségképpen gyakran együtt járt a fizikai (földrajzi)  helyváltoztatás szükségességével, a meneküléssel, a rejtőzködéssel. E század történetét csak felületesen ismerve is egyértelmű, hogy ez a kor Európában (a reformáció tanainak megszületése, a reformáció meghirdtése, kibontakozása, az új tanok különböző változatai és ezek egymás közötti és a katolikus egyház ezek ellen vívott kegyetlen harca, a rendszerszintű tudományos gondolkodás kibontakozása) lehetőséget, kihívást és életveszélyt egyaránt jelentett a "másként gondolkodók" a hagyományos, katolikus gondolati kereteket átlépők számára. Zénon is - szellemi fejlődésével párhuzamosan - keresztül kasul bejárja Európa nagy részét, az utak többségét kényszerűen, menekülve választva. A reformáció és a katolicizmus küzdelmének sötét bugyrai a történelemből is ismertek, de a hajszák, az árulások, besúgások, hamis tanúzások, a kínzások, az inkvizíció borzalmainak irodalmi fikciókban megjelenő változatai mai napig nagyon is éles, megrázó, erős hatást kiváltó képekké tudnak formálódni bennünk. (Az egész regény fekete-fehér filmként pergett  le előttem.)

A téma - a szabadon gondolkodó ember lehetőségei és korlátai, szinte szükségszerű magánya - érdekelt, de a szövegépítkezés, a történet előrehaladása, a tempó az én ízlésemhez kicsit lassú volt, bele-beleakadtam a történelem foltosodó emlékezetszövevényeibe, és igazán  érdeklődve csak attól a ponttól tudtam olvasni a regényt, ahonnan Zénon pere kezdődött. Ezért az olvasói élményért azonban érdemes volt végigküzdenem magam 270 oldalon. Zénon ingadozik élete során a szellemi úton, hol nagyon fontos számára, hogy artikulálja azt, amit tud, hol elbújik (nevet is változtat), nem ír, nem foglalkozik alkímiával, csak gyógyít, de valójában végig tudja, hogy per és halál lesz a sorsa. A per azért érdekes, mert a koncepciós perek korokon átnyúló alapmodellje ismerhető fel benne. Ebben a részben  lélektani, szociálpszichológiai vérátömlesztést kap a történet, és sodróvá, élettelivé válik.
Egyértelmű, hogy az élettörténetet bemutató Yourcenart is a szellemi út, Zénon személyiségének változásai izgatták. Fogalmam sincs, hogyan lehetett volna jobb technikával elevenebbé tenni az egész regényt, de kellett volna.

Marguerite Yourcenar francia író, költő, műfordító, kritikus. 1903-ban Brüsszelben született, 1947-ben amerikai állampolgárságot is szerzett, és attól kezdve haláláig (1987) az USÁ-ban élt.

Esterházy Péter: Harmonia Caelesis - még egyszer

Megjelenését követően frissiben olvastam a Harmonia Caelestist. Tán egy hónapja, befejezve a Hasnyálmirigynaplót, újra elővettem. Tudjuk, minden újraolvasás érzékenyen kijelzi a személyiségünk két olvasás között végbement változásait, hát kíváncsi voltam, hogy az a nagyon személyes, időről időre finoman átrajzolódó tapasztalat- és kíváncsiság erezet, amellyel  újra életre keltjük a papíron rögzült irodalmi szöveget, megnyitja-e a már olvasott szöveg új dimenzióit,   gazdagodnak-e  a HC- szövegekkel kapcsolatos élményeim. 

 Sietség nélkül, sokkal nyugodtabban olvastam, mint 16 éve. Nem tanárként, elemzőként, csak egyszerű olvasóként érdeklődve időztem el egy-egy édesapánál, és így jóval szélesebb horizont nyílott meg előttem apaképekből, mint első olvasatra. A regény első felét úgy életem meg, mint egy egyre táguló világot, amelyben gazdag jelentésrétegek szövődnek egymásba, és a tudásom, érdeklődésem most is csak néhányba tud belekóstolni. Hatalmas hintajátékként élveztem az apafigurák közötti ide-odalengést. Egyiknek a szakállát húztam meg képzeletben, a másikra rákacsintottam, a harmadiktól elfordultam, a negyediktől féltem, az ötödiktől iszonyodtam, a hatodikkal együtt kacagtam, a hetedik meg az édesapám volt. Nagyon sokféle érzelmet váltott ki belőlem ez az apai arcképcsarnok, ami persze egy pillanatra sem vált statikussá, nem merevedett tablóvá, inkább hasonlítottak ezek a képek ahhoz a fotós trükkös megjelenítéshez, amelyben egy alaparc változó alakzatokat vesz fel, de az alapvonások megmaradnak. Egyszer majd elolvasom úgy is a HC-t, hogy erősebben figyelek az apák életének történelmi vonatkozásokra is. 

A második rész - az  apakalandozások kavalkádja után - minden vetületével szorongató, akár a helyszűke, amelyben a család élt. Az első rész sokféle színe után ezek a lapok nem tudtak kikeveredni a szürkéből még akkor sem, ha egy-egy képpel megmosolyogtatott EP. A saját gyerekkorom ismerős és ismeretlen képei szorítottak össze olvasás közben. Mélyebben, súlyosabban éltem meg a regénynek ezt a felét, mint az első olvasásánál.

Sok személyes  zugot megpiszkált bennem a HC, ezek érdektelenek mások számára, de az bizonyára fontos, hogy EP-nek sikerült egy olyan alkotói attitűdöt kialakítania, alkalmaznia, amely nagyon erősen személyessé, élménygazdaggá teszi a szövegei olvasását mindenki számára.

Egy generációba tartozom EP-vel. Legnagyobb hozadéka az volt ennek az újraolvasásának, nyilván EP sorsának alkulásával együtt, hogy elgondolkodtam a generációnk induló lehetőségein, reményein, gáncsain és gátjain, bukásain, kudarcain, kapaszkodóin és a jelenlegi, lehetséges feladatainkon.

A HC-t olvasva az is tudatosult bennem, hogy már nem tudom elemelni magamtól az élményanyagot, nem tudom megformálni, nem tudok tárgyszerű, műközpontú értékeléseket írni. Magamat olvasom, magamat írom.