Szerettem
és több szempontból is kiválónak tartottam a Virágzabálókat és a
Taligást, így nagy várakozással, élményre készen fogtam bele A
könnymutatványosok legendájába, annál is inkább, mert néhány ismerősöm a
három regény közül a legjobbként tartja számon. Hiába volt azonban ismerős
Darvasi szövegteremtési technikája, a történetalakításban a különböző
síkok finom integrálása, és csodáltam a korhangulat döbbenetes erejű
felidézéséért is, mégis nehezen vergődtem át magam a terjedelmes köteten.
Azt remélem, valamelyest értem a regényben megvalósuló kísérlet
lényegét, és tisztelem is Darvasi ebbéli teljesítményét, de a mentálisan
jól megragadható értékek nem teremtették meg bennem azt az élményt,
amelynek számottevő érzelmi komponense is lenne. Részleteiben igen, a
regény teljes terjedelmében azonban nem tudtam élvezni a regényszövet
hullámzását, áradását, épülését, mert a helyszínváltásoktól, a profán,
naturális, trágár leírásoktól egy idő után éppúgy besokalltam, mint a
tündérektől és a csodáktól. Nehezen szoktam hozzá, hogy szereplők és
sorsok vannak, de a szereplőknek nincs - az általunk ismert kategóriák
szerinti - fejlődése. Ösztönök, hétköznapi értelemben vett tudatlanság
és a szereplők számára is érthetetlen (tudatalatti, feletti) kötődések,
révedő szerelmek uralják őket. Hátha értem, mit akar mondani ezzel Darvasi a
korról, a döntően 17. századi világról. (De, Isten őrizz, hogy
belegondoljak, milyen hasonlóságokra bukkannék, ha összehasonlítanám a
történetből kibomló 17. századi koresszenciákat a mi korunk markáns
jellegzetességeivel...Miért is tenném?)
Több könyvvel
kapcsolatban írtam már, hogy újra kellene olvasnom bizonyos idő
elteltével. Tartok tőle, hogy A könnymutatványosok legendáját nem egy
hamar veszem újra kézbe.
(Mondjuk, én "Laurosz"-ban sem voltam jó...Tehát, aki azt szerette, bátran vágjon bele A könnymutatványosokba is!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése