Nem sokat szoktam teketóriázni, egy-egy regényről általában gyorsan megírom a véleményem. (Aztán persze elégedetlen vagyok magammal, az értékelésemmel, újat írnék, de mégsem, vagy mégis.. Aki olvassa a posztjaimat, már ismeri ezt a mások számára unalmas, a magam fontosságát (?) vagy bizonytalanságát (?) vagy az írott szó iránti tiszteletet (?) tükröző teszetosza, értelmetlen vívódást.)
Száraz Miklós György:Apám darabokban c. regényével másként alakult a kapcsolatom. A regény megjelenését követően gyorsan megvettem a kötetet, elolvastam melegében, de halogattam, halogattam, eddig húztam a vele kapcsolatos véleményem megfogalmazását, mert a szüleiről írt, 56-ról írt. Mindkét szál nagyon mély, benső motivációt és terhet is jelenthetett regény megírásához, de ezt figyelembe véve sem tudtam megbékélni vele.
Amellett, hogy tisztelem Száraz művészi szándékát, átérezni vélem a motivációját, érzékeltem, értékelem, hogy a családi történetet és nemzeti sors egyik sűrű és meghatározó fejezetének mozaikjait gondosan próbálta összepasszintani, de a jól definiálható pozitívumok ellenére is egyre terhesebb belső kötelességként olvastam végig a regényt.
Az én ízlésemhez képest túlságosan lassú tempóval, céltalan ismétlésekbe merülően, részletezően bomlott ki a cselekmény, amelynek kapcsán mintha nem döntetett volna el karakteresen, mi is a szövegalkotás valódi célja, hogyan és milyen regénnyé akar válni ez a történet. A szereplőkhöz fűződő személyesség nemcsak felhajtó erőként működött, háMindig megírom a úlladt a két ember között, de túl hamar statikussá vált, valójában nem mozdult semerre, ezért éreztem unalmasnak a hosszú levelezést.) Nem éreztem a szülők családi hátterének bemutatásában sem a dinamikát. Ebből a generációs anyagból is bőven lehetett volna kihagyni, mint ahogy az apa 56-os bóklászási is túlságosan hosszú terjedelmet kaptak.
Hát, valahogy így, kicsit rossz kedvűen és művészi értelemben alul motiváltan ér az október 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése