A Laurosz tipikusan az a regény, amellyel kapcsolatban felsorolhatnám, mi mindenben erős, de ettől még nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét. Talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni: nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét, pedig felsorolhatnám, mi mindenben erős ez a regény. (Melyik a fontosabb?)
Nagyszerű, filmre kívánkozó történet, informatív a történelmi korral kapcsolatban, és a főhős vándorlása, majd a jeruzsálemi viszontagságos utazása...(miért hogy utazósok találnak meg mostanában?) és a elvileg a lélekben zajló folyamatok szépsége is megérinthetett volna. De nem érintett meg szépen, finoman, lágyan, elgondolkoztatásra ösztönzően, hanem annyira idegesített Arszenyij karaktere, hogy meglehetősen nehezen jártam vele végig a számára kijelölt utat - már a regényútra gondolok, mert amaz, a lelki sehogy sem ment. Egyszerűen számomra nem volt hiteles az az egész életén át tartó függés (a dependencia szót sosem többet nem használom...), amellyel Usztyinához, majd emlékéhez ragaszkodott. Persze el lehetne pszichologizálni hosszasan Arszenyij személyiségével kapcsolatban, meg felhívhatnám a saját figyelmem a XV. századi óorosz vallásos ember világképnek sajátosságaira is, és értem a bűntudatot, értem a kor vallás által nyújtott életminta lehetőségének megélését, de semmi nem váltott meg engem az ingerültségből, jobb esetben az unalomból. Persze találtam idézhetően bölcs gondolatokat is, de ezekkel együtt sem megy fel a csillagok száma háromnál többre az adható ötből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése