Végel László:Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Paul Klee, 1927

Végel László új regénye "A Balkáni szépség tulajdonképpen Újvidék regénye, Slemil Jánosnak és unokájának, Ferencnek* a krónikája a monarchia korától egészen napjainkig elmesélve. Délszláv regény tehát, a szokott délszláv eseményekkel: első világháború, szerb bevonulás, második világháború, magyar bevonulás és a „hideg napok”, majd jönnek a ruszkik és Tito, a sztálinizmus, majd a külön utas szerb elképzelés, végül pedig a balkáni háború, a mai vadkapitalizmus és az aligdemokrácia." - foglalja össze @kuszma a regény történetét a molyon, melyről jó néhány értékelés született.
Szerintem is rendben volt a téma, a megfelelő ábrázolási forma megválasztása, a hangnem. Ezekről tehát nem, röviden inkább arról szemezgetem össze a gondolataimat, miért alakulhatott úgy, hogy bár az elején azt gondoltam, ebbe a történetbe nem vonódom be érzelmileg, végül mégsem tudtam csak kívülről, felülről figyelni a regényt. Valamelyest ismerem a történelemnek azt a darabját, amelyről Végel a megalkuvásaiban is lúzer Slemilek családtörténetében ír, találkoztam már az ismerőseim között is, az irodalomban is hozzájuk hasonló karakterekkel.
Mégis..., Végel úgy tudott írni a Slemil nagyapáról és unokáról, hogy a kisemberek örök vesztes pozíciójának modellje lassan-lassan csak felébresztette bennem a keserűséget, a feszültséget, a sajnálatot, (és még önvizsgálatba is döntött, bár sem lúzernek, sem örök megalkuvónak nem tartom magam, de (jaj, nehéz leírni) kisember vagyok, mint annyian mások...Magam számára mentség(?), hogy "kisemberség"-em koordinátarendszerének időnkénti felülvizsgálatát nem mulasztom el, különösen ha felszólítva érezzem magam egy - egy mű által. Ilyenkor (mint pl. a Végel regény kapcsán) újra és újra megtapogatom a kereteimet, a megszellőztetem a lehetőségeimet, és a korlátaim mögé is benézek).

Ezek a szerencsétlen Slemilek olyan családból keveredtek a történelem számukra átláthatatlan viharaiba, amelyek felfogásához, értelmezéséhez nem rendelkezhettek a minimális ismeretekkel sem. Olyan család tagjaiként próbálták "megúszni" a gazdacseréket, amely nem adott mintát, tapasztalatot egy olyan értékrend szerveződéséhez, amelynek birtokában gerincet építhettek volna maguknak. Azokat is elsodorta, kifosztotta, megalázta a XX. század hatalomváltásainak vad hullámzása, akiknek lett volna (lehetett volna?) muníciójuk elkerülni az eleve önfeladást és azokat is, akik valóban szilárd értékrend szerint éltek. Sokkal kevésbé traumatizáló körülmények között is jellemző az emberek többségére az a mentalitás, ami a nagyapát és a mesélő unokát is jellemezte: az összehúzódás, az alkalmazkodás, a foggal-körömmel védem a váram (műhelyem) felfogás, anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy amit nyernek a réven (persze nem nyernek), azt elvesztik a vámon (persze hogy elvesztik). Azt gondolom, hogy ugyan az apák, nagyapák bűneit, mentalitását, családi szellemi hagyatékát nem lehet számon kérni az utódokon, de számolni kell ezeknek a családon belüli hatásoknak a működésével. Azt sem gondolom, hogy ne lehetne kilépni a jól ismert családi tapasztalati folyókból, de ehhez kíváncsiság, intelligencia, elszántság, felismerés és a személyiségfejlődés lehetőségében bízó hit kell. Közhely, de ettől még számolni kell napjaink interakcióiban azzal is, hogy nem egyforma a késztetésünk a komfortzónánkból való kilépésre, nagyon különböznek a tűréshatáraink, az alkalmazkodás és a megalkuvás átjárhatóságának és átjárhatatlanságának megkülönböztetésére való képességünk, az önfelmentésre és az önmegvalósításra való hajlamunk. A "Ki miért és mennyiért adja el magát? " kérdés naponta szomorúan aktuális. Végel regénye tehát - jó regényként - úgy hatott rám, hogy idehatott, közénk.  Ebben  a morálisan széttöredezett környezetben, amelyben élünk, nem tudom milyen esélyei vannak a kisembereknek. Valószínűleg együtt van szükség a toleranciára, amely mások megértésén alapul  és a kevés bátrak személyes példájára, valamint arra, hogy az ember tudatosan próbálja megerősíteni a saját gerincét. No, ezeket a nagyon szubjektív, nagyon közhelyes gondolatokat váltották ki belőlem Végel Slemiljei. 

A balkáni szépség vonalat nem éreztem teljesen koherensnek, végiggondoltnak, vagy következetesen kimunkáltnak. Azzal tán egy másik olvasónak lesz dolga, ha értékelést ír.