A Világló részletek után maradtam Nádasnál, az Egy családregény vége újraolvasása mellett döntöttem. Régen volt a kezemben ez a regény, de ahogy az első oldalakon megelevenedő kertről lekerült a leheletfinom emléktakaróm, Nádas másodszor is beemelt abba a csodába, melyet egyszer már átéltem, mikor az ő kertjéről olvasva a saját gyerekkorom hangulatából is visszatértek emlékek. Nem konkrét képekről, hanem az érzések ismerősségéről beszélek. A gyermekkor kezdetén - Nádashoz hasonlóan én is, mások is - döntően érzésekkel, érzetekkel tapogatjuk le a környezetünket, így vesszük birtokba a fényeket, a színeket, a bogarak röptének zizzenését, a föld szagát, az első barátságok bizonytalan képlékenységét, a szülők vonzását és taszítását. Az érzeteknek ez a közös, archetipikus mélye köt össze bennünket, ezért válthat ki erős közös élményt belőlünk Nádas kertje. Átéljük, és a jelenlegi tapasztalataink szűrőjén átcsorgatva, integráljuk a valamikori érzéseket. Ezt a fajta emlékezés-és élményinspirációt nagyon érti Nádas. (Mintha a Világló részletekhez kapcsolódó értékelésem részletét olvasnátok, ugye?)
Mivel az ötvenes évekhez köt a gyerekkorom, bizonyos mértékig a közös múlt terheként tudom felszívni azokat az alig értett, inkább csak bizonytalan érzésekként megjelenő tapasztalásokat is, amelyek a felnőtt világ elhallgatásaiban, a ki nem mondott félelmekben jelennek meg a főszereplő, Simon Péter életében.
Ehhez a képlékeny, a verbalitáshoz nehezen viszonyuló gyerekkorhoz érdesen illeszkedne a nagyapa valósága, amely rituálisan ismétlődő, hosszú beszédfolyamban artikulálódik, és egyetlen célja, hogy a zsidó hagyományok gyökereihez hátranyúlva egy sajátos küldetéses szerep vállalásának fontosságát sulykolja az unokájába. Hogyan is érthetné, foghatná fel Simon Péter ezt a sűrű, többrétegű szöveget, amikor még nem áll készen, mert nem is készítette fel senki, a fogalmi keretekbe szorított tudásfogadásra. Nyilván érzi a nagyapa részéről a rá irányuló különös, súlyos elvárást, de hogy is lenne képes a megváltás, megváltódás sajátos lehetőségének személyes felelősségét magára venni, hisz két külön világban élnek. Ezeknek a valóságoknak mégis van pillanatokra egymáshoz érő közös halmazuk:a fiú egy különös pillanatban magát képzeli a nagyapa helyébe.
A nagyapa és a fia (Simon Péter apja) híd nélküli, egymáshoz közelíthetetlen világban élnek. Az apa számára a múlt elveszti a jelentőségét, a gondolkodása jövőhangsúlyos, de más a küldetése mint, amit az apja - jobb híján- az unokájára akar testálni. A nagyapának és az apának már nincs közös nyelvük, de az apa valóságába a fia, Simon Péter sem fér bele.
A nagymama járja a boltokat, tolakszik, döntően es kényszerűen praktikus a valósághoz való viszonya. Elfogadja, szereti a fiát, kiszolgálja a férjét, tőle telhetően gondoskodik az unokájáról, de valóságos találkozásuk nincs. Minden szereplő végletesen magányos. A családregény tehát nem a nagyszülők halálával, az apa letartóztatásával, Simon Péter teljes magára maradásával ér véget, hanem azzal a korán kezdődő és tartóssá váló érzelmi űrrel, amelyet a családtagjai saját önzésükben vagy nyomorúságukban tán fel sem fogtak. Lehet-e hitelesebb utolsó szava a regénynek a "nem"-nél. Simon Péter nem-et mond arra a küldetésre, amelyet nevében hordozva teherként rótt volna rá a nagyapja. De valóban tényleg erre mond nem-et? Lehet, hogy a családra, az új életkereteire, de akár az életre magára is vonatkozhat a regényben az utolsó "nem".
Ez az újraolvasás kifejezetten jól esett. A párhuzamos valóságok témája tisztán kirajzolódik már ebben a műben is. Élveztem a Világlóból visszacsengò motívumokat. Azok a "hibák", amelyeket nevesíteni lehetne, jelentőségükben elenyésznek a regény szépségei mellett.
