Darvasi László: Taligás

Ülök egy idegen taraszon. Felettem a felhő nélküli kifeszített kék ég, alattam a tenger. A köztük lévő tér éles fénye végtelen, időn túli. Ebből lép elő Taligás. Fáradt, szótlan. Arca ráncaiban évszázadok porának kemény, szürke nyoma, a szeme véreres, a tekintete tompa, teste mintha nem is lenne, csak a szakadozott gúnyája tartja össze. Lassan csúszik le a terasz kövére, összekucorodva megtámaszkodik a korlát vasán. Szótlanul hozok neki egy flaska bort. Az üveg falán lévő párán megcsúszik erőtlenül a keze, de aztán némán a szájához emeli a bort. Hosszú kortyokban nyeli, folyik le a szája szögletében is. Én meg tudom, hogy csak belső szavakkal beszélhetek hozzá. Így kell tudtára adni, hogy messziről jött ugyan, de nem vagyunk idegenek, jó helyre vetette ki a pillanatnyi Idő. Kérdés nélkül is tudom, mire kíváncsi. Igen, fontos volt a történeted. A te történetében én is benne voltam, mint mindenki más, aki a szavakban bízik, szavakkal él, és hozzád hasonlóan szabad szeretne lenni, de mindig megtalálja egy új feladat, amiről nem is látszik elsőre, hogy mennyire kicsi vagy nagy. Nem látszik a lényege, formátlan, mégis bele kell vágni, csinálni kell. És én is szorongok, éppen ettől a kívül-belül
összehúzódó és kitáguló formátlanságtól, attól, hogy - amikor már nemcsak a feladat körvonalai látszanak, hanem a kihívás lényege is - túl tudok-e lépni a gyávaságomon, az erőtlenségemen, meg tudom-e váltani magam. Én sem tudom soha előre, ki tudom-e markolni a számomra fontosakat a tűzben, szélben forgó veszedelemből, meg tudom-e menteni a jövő egy darabkáját a bátorságommal. Szorongok, mert nem biztos, hogy előre megérzem a máglyákhoz összehordott fák fanyar illatát, az alig megszülető füst maró szagát. Mondom, az ő története azért fontos, mert neki sikerült.

Nagyon erősen kell figyelnem rá, hogy válaszolni tudjak a kérdésére. Aztán mondom, hogy igen. Azóta is voltak máglyák, de máglyák nélkül is felcsapott a hatalmas, emberségünket eltakaró füst. Nem, nem, ők sem voltak boszorkányok, de másként is hívták őket, más volt a bűnük, az egész gyűlöletkeltés rafináltabbnak látszik, de a máglyákat építtetők kiszámított gyűlölete a régi. A megbélyegzés ősi ösztöne nem változott, a  bűnbakok kiválasztása  még mindig a régi recept szerint, csak új mesékkel történik. Hogy a tömeg? A nézők mindig többen és többen vannak. Egyre erősebb, nagyobb show-t kívánnak. És igen, mi, mostani taligások nálad talán jóval gyávábbak vagyunk. Nem tudjuk biztosan. Félünk.

Kérdezi, értettem-e miért kellett mindenáron megmenteni a gnóm Barbara Strozzit, a gyönyörű hangú pacsirtát és a félnótás, beszélni sem tudó Juliust. Mondom, erről majd sokan sok bölcset mondanak,
de én csak a magam válaszáért kezeskedhetem. Először látok tompa fényt csillanni a tekintetében, pedig ha tudná, milyen bizonytalan lesz az én válaszom. Zavarban vagyok. Barbarában, az almaarcú lányban én a még differenciálatlan nőt láttam, a nőt aki csak szerelemre, féltékenységre, ragaszkodásra képes, aki tetszeni, hódítani akar. - mondom félve. Julius az az ősférfi, akinek csak ösztönei, vágyai vannak, de szava még nincs. Ennyit láttunk belőlük, nem ismerjük a lelküket. - dadogom tovább. Mindenképpen meg kellett mentened őket, mert a férfi és nő lehetséges történetének embrionális, kezdetleges elejét jelentették ők, vagy egyszerűen csak azért, mert emberek voltak és veszedelemben voltak. - fejezem be gyorsan, hogy szabaduljak a feladattól. Taligás kedvetlenül lehorgasztja a fejét. Nem mondja, de látom az elégedetlenségét. Én is az vagyok magammal. Nem jó szavak, nem jó szavak - mondja a lassan ingó busa feje mozgása. 

Igen, így van. Sajnálom, érted, magamért, Taligás, hogy nem találom még a megfelelően pontos gondolatokat s hozzájuk a helyes szavakat, de melletted valójában sokáig csak dadognak a szavak, mert te gyönyörűen mesélted el a történeted. Benne volt a te századod, ide varázsoltad nekem.
Lélegeztek, életek a te szavaid, mondataid, élő szövetet szőttél belőlük. Ilyet én még nem éltem át. A te nyelvedben ott hullámzott az eleven Idő. Lelassultál, felgyorsultál, visszafogtál, előre löktél, durva
voltál és gyönyörűséges. Nemcsak taligás voltál, hanem igazi poéta is, te Taligás! 

Mielőtt eltűnne, látok a szája szögletében egy félmosolyt. "Elégettem a könyveket, hogy életben maradjak..." Hát, ezzel nem tudsz megküzdeni. - gondolom. Nem baj, Taligás. Itt vagy, és amott a taligád az itt-ott foszladozó, máshol bekeményedett bőrrel takarva. Benne az új könyvek.

Lebben a finom szél, ellebben a Taligás. Nem félek.