2017. november 16., csütörtök

Agneta Pleijel: Lord Sohamár



Kifejezetten jól esett ennek a terjedelmes, ráérős, szinte hagyományos szerkezetűnek tűnő regénynek az olvasása. Teljesen érdektelennek tartom, hogy Pleijel két híres lengyel férfiról mintázta a főszereplőit, mert ennél jóval izgalmasabb, mi mindent tudott kihozni kettőjük történetéből. Pleijel mélyszövésű mintázatokat rajzol barátságról, szerelemről, házasságtípusokról, identitásharcokról, karrierről, művészlétről, értékrendekről, szülő-gyerek kapcsolatról és ezek felnőtt kori gubancairól, elfojtásokról, és belőlük adódó személyiségtorzulásokról vagy fejlődést generáló lehetőségeiről. Van-e a szereplőknek valódi személyiségfejlődési lehetőségük, és ha igen, mennyit adnak vagy ártanak ezzel a környezetünkben? Lehet-e őszinte harmónia a személyes életben? Örök emberi mintázat-e a szabadság iránti vágyuk és az esélyük ennek megélésére vagy elsorvadására?  Túl az ifjúságon, az életút felén is túl a két főszereplő is szembesül az élet nagy kérdéseivel. Mit tolhatnak a saját életük sarából a sorsra, a környezetükre, mennyi a személyes felelősségük? Valóban van-e sors, vagy az ebben való hit is csak személyes hárítás?
Miért tekintem mintázatnak a történetük mélyén húzódó kérdéseket, dinamikákat? Mert a regényben ráismerünk a magunk és a környezetünk problématípusaira, a vágyainkra, a tévedéseinkre, a személyes élet mélyén meghúzódó általános emberi modellekre, a jelenségek alatt a lényegre. Mit tudunk mi magunk kezdeni a szabadsággal, a tudással, Istennel, a társainkkal, a barátainkkal, a gyerekkor emlékével és a magánnyal? Szerintem mindenkihez, aki vívódó értelmiségi, szól ez a regény.
Pleijel különösen finoman rajzolta meg az öregedés fájdalmas, de nem szentimentális folyamatát, a kifosztottságot, a végső rádöbbenéseket, a szembesüléseket, amelyektől tán senkit nem ment meg az élet. Gyönyörűen bontja ki azt a gondolatot is, amely szerint a tudatalattiba száműzött problémák, kapcsolódások helyet keresnek maguknak a tudatosban, ha előbb nem, az életút végén.
Nagyon kedveltem az antropológus (Bron) feleségét, aki szabadságra született, de nem a karrier, hanem a család szintjén, a szeretet révén valósította meg önmagát. Tarthatjuk-e szabad embernek őt? Nem lesz belőle a regényben sem hős, sem sajnálatra méltó áldozat. Számomra az ő életének is magas pontozású modellértéke van.
Ezeket a személyes sorsokat gyúrja, nyomja, húzza a 20.század két nagy világégése, melyeket különbözően él meg a három főszereplő. Diktatúrák összehasonlításának lehetőségét nyújtja tálcán az idő. Újra kell gondolni a nyelvhez, hazához, nemzeti identitáshoz való viszonyaikat. A személyes sors és társadalmi mozgások összefüggései is érdekes dimenzióját adják a regénynek.
Végül a térképről! Bejárjam a szereplőkkel a világ nagy részét Lengyelországtól az USÁ-ig, a Korall-tenger szigetvilágáig. Én kifejezetten kedveltem ebben a műben a részletek világát is. Élveztem a nyelvi szövegek különböző típusainak váltakozását. Mindent. Érzékeltem, de nem zavartak az egyenetlenségek, mert jóval többet adott ez a regény annál, amit a cím alapján (előítéletesen) reméltem.


2017. szeptember 21., csütörtök

Javier Marías: Rossz kezdet

fotó:J. Marías fb-oldaláról
Hasonlóan a Holnap a csatában gondolj rám c. regényhez, komoly, fontos, mély lélektani (mélylélektani) kérdéseket vet fel ez a regény is. Ebben is téma  a látszatélet és a valóság egymáshoz való viszonya, de a mű középpontjában álló házaspár kapcsolatában  nem válik el olyan élesen a kettő, mint a korábban említett műben. Technikailag úgy teremtett a hasonló témához az előzőtől eltérő forgatókönyvet Marías, hogy egy olyan mély sebet nyomott a feleség által a férfi főszereplő hiúságába, lelkébe, hogy ezzel lehetetlenné tette a boldog házasság látszatának hibamentes fenntartását. Lassan bontja ki az író a történet múltbéli szálait (mi volt a bűn, miért volt a bűn), így ráérősen minden gondolatát elmondhatja árulásról, bűnről, arról, hogy a feleslegesen bevallott bűn  milyen terheket ró a férjre, közvetve az egész családra, és milyen következményekkel sújtja a feleséget. Elmélkedik azon, hogyan alakul a bűn életpályája az évek során, arról is, elévül-e a bűn a múló idővel, marad-e nyoma, ha elmúlik a személyes élet. Tetszetős és hatékony ötlet egy fiatalember megfigyelőként (magánnyomozóként) való szerepeltetése, mert ő a maga szempontjai szerint árnyalja a férj bűnhöz való merev viszonyulását, és életkora, térbeli mozgása lehetőséget teremt arra, hogy a családi, magánéleti színtér kiszélesedjen. Megbízatása és kapcsolatai révén jóval tágabb időhorizonton és társadalmi környezetben is értelmezhetővé válnak az eddig csak intim szférára szűkített morális kérdések. A Franco halála utáni években járunk, de a regényidő időnként visszakanyarodik a múltba, a diktatúra évtizedeibe.  A  80-as évek elején már jól érzékelhető, hogyan viszonyul a társadalom többsége Franco híveihez, a diktatúra bűneihez. Látjuk,  hogyan élnek Franco valamikori hívei, de belelátunk a fiatalság mámoros, szabad életébe is.
Érdekes gondolatok, felvetések, morális kérdések rajzottak az oldalakon, és bár értettem, miért lassú tempójú a regény, én mégis úgy éreztem magam olvasás közben, mintha egy többre képes autó hátsó ülésén ülnék, amely csak kettes sebességben araszol, és nekem az út menti virágokat éppoly részletesen meg kell figyelnem, mint a távoli hegyek látványát.  Zavart tehát ez a tempó, mert valójában nem sokat változott a táj. Értem, hogy kaptam időt az elgondolkozásra, mégis, mégis elmaradt a harmónia. Annyira didaktikusan szájba rágta Marías a maga véleményét, hogy folyton legalább 4-esbe tettem volna a sebváltót. Kevésnek éreztem a storyt ehhez a terjedelemhez (600 oldal körüli), soknak a moralizálást, mert ugyanazt a kört járta körbe többször is, így végül némi csalódással fejeztem be az olvasást, és kezdtem el vágyakozni a Beleszerelmesedések c. regényére, mert Marías jó író, csak ez..., ez most nekem nem jött be.

2017. szeptember 16., szombat

Javier Marías:Holnap a csatában gondolj rám

Nem a fülszöveg kísértet meg, melynek alapján akár morbid, de legalábbis bizarr történetre számíthattam volna, hanem egy molyon olvasott értékelés hangulata miatt döntöttem úgy, hogy Javier Mariás következik az életemben.
Egy eleve bizonytalanul szervezett és az egyik fél (Marta) váratlan halála miatt megvalósítatlan házasságtörési kísérlettel indul a történet, de a feldobott labdát fent is hagyja  az író, egy pillanatig sem kísérti meg a témában rejlő hatásvadászat lehetősége. A hangsúly kezdettől azon van, hogy egy ilyen váratlan, extrém helyzetben hogyan viselkedik, hogyan dönt, mire gondol, mit érez a férfi (Victor), aki alig ismerte a szinte alkalmi partnerét, de végigélte a nő rövid haldoklását. Ha valaki került már olyan helyzetbe, amelyben váratlan haláleset tanúja volt, nyilván érdeklődéssel csekkolja a regény életszerűségét, aki pedig érintetlen az efféle élménytől, rácsodálkozhat arra a lélektani libikókára, amelyen keresztül megy a főszereplő. Nincs túllihegve a pszichológia. Teljesen pontosan egyensúlyoz Mariás a gondolatok, cselekvések, érzések és az önreflexiók patikamérlegén.
Mindez egy fejezetre való anyag lenne, ám az író emel a téten, és azzal a lélektani alapvetéssel viszi tovább a történetet, amely szerint Victor "hatás alá került": és bár alig ismerte Martát, meg akarta ismerni és érteni a halálát megelőző körülményeket,  Marta indítékait a közös éjszakájukra vonatkozóan, valamint Marta családi, baráti környezetének hatását a nőre. A látható valóság mögötti, homályban tartott rétegekre kíváncsi, és miközben szinte megszállottan próbálja összeszedni a kirakós játék darabjait, feltárul előtte a házaspár egymás előtt elleplezett élete. Kettőjük életét - elidegenedésük ellenére is - önmaguk számára is ismeretlen, láthatatlan szövevény köti össze. Victor   a saját, válásban végződő, érzelmileg lezártnak hitt házasságával kapcsolatban is felzaklatódik. A kibillent életek felvetik a kérdéseket. Bár tudjuk, hol a hűség eleje, de látjuk-e pontosan hol ér véget?  Mit lehet és kell tenni a kiüresedett kötelékekkel?  Mit okoz az érintettekben, ha az elhűtlenült hűség mégis erősebb a hűtlenségnél? Hol kezdődik és hova vezet a hűtlenség nem is a másikat, hanem a saját lelket romboló munkája? Nem szerethető kérdések ezek, de Mariás olyan finom eleganciával lebbenti meg őket, hogy át is lehet lépni rajtuk, csak a történetre koncentrálva.
Mi bűvölt el leginkább irodalmi tekintetben? Mariás arányérzéke.  Ez így elég egyszerű válasz, de akik olvassák, látják majd, hogy fenntartani az érdeklődést a történetmesélés tekintetében, fokozni a kíváncsiságot lélektani szempontból, földhöz szegezni a storyt a cselekmény szintjén: megkívánja a tehetséget.








2017. június 17., szombat

Nádas Péter: Egy családregény vége

A Világló részletek után maradtam Nádasnál, az Egy családregény vége újraolvasása mellett döntöttem. Régen volt a kezemben ez a regény, de ahogy az első oldalakon megelevenedő kertről lekerült a leheletfinom emléktakaróm, Nádas másodszor is beemelt abba a csodába, melyet egyszer már átéltem, mikor az ő kertjéről olvasva a saját gyerekkorom hangulatából is visszatértek emlékek. Nem konkrét képekről, hanem az érzések ismerősségéről beszélek. A gyermekkor kezdetén - Nádashoz hasonlóan én is, mások is  - döntően érzésekkel, érzetekkel tapogatjuk le a környezetünket, így vesszük birtokba a fényeket, a színeket, a bogarak röptének zizzenését, a föld szagát, az első barátságok bizonytalan képlékenységét, a szülők vonzását és taszítását. Az érzeteknek ez a közös, archetipikus mélye köt össze bennünket, ezért válthat ki erős közös élményt belőlünk Nádas kertje. Átéljük, és a jelenlegi tapasztalataink szűrőjén átcsorgatva, integráljuk a valamikori érzéseket. Ezt a fajta emlékezés-és élményinspirációt nagyon érti Nádas.  (Mintha a Világló részletekhez kapcsolódó értékelésem részletét olvasnátok, ugye?)
Mivel az ötvenes évekhez köt a gyerekkorom, bizonyos mértékig a közös múlt terheként tudom felszívni azokat az alig értett, inkább csak bizonytalan érzésekként megjelenő tapasztalásokat is, amelyek a felnőtt világ elhallgatásaiban, a ki nem mondott félelmekben jelennek meg a főszereplő, Simon Péter életében. 
Ehhez a képlékeny, a verbalitáshoz nehezen viszonyuló gyerekkorhoz érdesen illeszkedne a nagyapa valósága, amely rituálisan ismétlődő, hosszú beszédfolyamban artikulálódik, és egyetlen célja, hogy a zsidó hagyományok gyökereihez hátranyúlva egy sajátos küldetéses szerep vállalásának fontosságát sulykolja az unokájába. Hogyan is érthetné, foghatná fel Simon Péter ezt a sűrű, többrétegű szöveget, amikor még nem áll készen, mert nem is készítette fel senki, a fogalmi keretekbe szorított tudásfogadásra. Nyilván érzi a nagyapa részéről a rá irányuló különös, súlyos elvárást, de hogy is lenne képes  a megváltás, megváltódás sajátos lehetőségének személyes felelősségét magára venni, hisz  két külön világban élnek. Ezeknek a valóságoknak mégis van pillanatokra egymáshoz érő közös halmazuk:a fiú egy különös pillanatban magát képzeli a nagyapa helyébe. 
A nagyapa és a fia (Simon Péter apja) híd nélküli, egymáshoz közelíthetetlen világban élnek. Az apa számára a múlt elveszti a jelentőségét, a gondolkodása jövőhangsúlyos, de más a küldetése mint, amit az apja - jobb híján- az unokájára akar testálni. A nagyapának és az apának már nincs közös nyelvük, de az apa valóságába a fia, Simon Péter sem fér bele.
A nagymama járja a boltokat, tolakszik, döntően es kényszerűen praktikus a valósághoz való viszonya. Elfogadja, szereti a fiát, kiszolgálja a férjét, tőle telhetően gondoskodik  az unokájáról, de valóságos találkozásuk nincs.  Minden szereplő végletesen magányos. A családregény tehát nem a nagyszülők halálával, az apa letartóztatásával, Simon Péter teljes magára maradásával ér véget, hanem azzal a korán kezdődő és tartóssá váló érzelmi űrrel, amelyet a családtagjai saját önzésükben  vagy nyomorúságukban tán fel sem fogtak.  Lehet-e hitelesebb utolsó szava a regénynek a "nem"-nél. Simon Péter nem-et mond arra a küldetésre, amelyet nevében hordozva teherként rótt volna rá a nagyapja. De valóban tényleg erre mond nem-et? Lehet, hogy a családra, az új életkereteire, de akár az életre magára is vonatkozhat a regényben az utolsó "nem". 
Ez az újraolvasás kifejezetten jól esett. A párhuzamos valóságok témája tisztán kirajzolódik már ebben a műben is. Élveztem a Világlóból visszacsengò motívumokat. Azok a "hibák", amelyeket nevesíteni lehetne, jelentőségükben elenyésznek a regény szépségei mellett.

2017. június 5., hétfő

Még mindig Nádas

Volt, hogy áradoztam a Világló részletek olvadása közben, volt, hogy haragudtam Nádasra, mert  olyan fejezeteinél jártam, amelyekben kegyetlennek éreztem az őszinteségét azok iránt, akiknek a motivációit, elveit, életvezetését pontosan értette,  és  ebből adódóan nem várhatta el tőlük azokat a döntéseket, amelyek hiánya miatt neheztel rájuk. Fátylat a rajongásra is, a neheztelésre is! Olyan szédületesen nagy kaland ez a regény, hogy elvésznek benne az én élményanyagomba beleakadó pillanatnyi hatások.
Hatalmas  történelmi, szocio-kulturális es lélektani anyag van ezekben a kötetekben. Részleteiben is lenyűgöző, de a legszebb élmény mégis az a hosszú, éles ív, amellyel Nádas összeköti a felnőtt önmagát azzal a valamikori gyerekkel, akit újraépít magában a sajátos emlékezéstechnika révén. A gyerekkori Nádas emlékkirakósából megérteni vélem a mostani Nádast:a  távolságtartását, a nyelvhez való viszonyát, a szigorú logikáját, az alkotás szerepét, a féken tartott indulatait, az élességét. Micsoda erő, kitartás, tántoríthatatlanság kellett ahhoz az úthoz, amelyen megtörtént a családtörténet és a magyar történelem egy fontos szakaszának látszat és a valóság szerinti szétszálazása, önmaga és a történelemmé vált múlt újraértelmezése. Olyan szövet készül a szemûnk előtt, amelyen a szocializmus durva szürkéjén tűhegynyi pontossággal rajzolja meg Nádas a saját finom, konok, tiszta, okos arcképét.

2017. április 4., kedd

Jaume Cabré: Junoy barát, avagy a hangok halála

Cabré regénynek alig van cselekménye, nincs benne látványos karakterépítés, és a történet alapjául szolgáló téma sem újdonság a regényirodalomban, mégis érdekes műnek tartom. A fő regényteret jelentő rideg, embertelen kolostor és annak vezetője, az apátnő anya (értem persze a megszólítást, mégis vicc: "anya") még a legminimálisabb érzelmet, szépséget, egyénit, személyest sem tűri meg a közösségben. Totálisan, minden mást kizáróan nehezedik rá a kolostorra a katolikus eszmeiség súlya, amely a Regula betartásába sűrűsödik bele. Az eszmék, eszmerendszerek   immanensen is mentesek az élet lüktetésétől, a nekik való megfelelés mindig lenyes a személyes életszeretetből, itt pedig a szeretet-szenvedés-fegyelem-alázat eszmekörnek gyakorlatban való megélését még megszaggatja, torzítja a kolostor mindenkori vezetőinek túlzó megfelelési kényszere. Minden kiüresedik, elhal ebben a lélek nélküli közegben, mint ahogy minden túlhajtott eszme, minden megszállottság pusztít, és jellemzően nem azokat, akik legdurvábban képviselik, hanem azokat, akikben érzékenység van, de tudatlanul fejet hajtottak egy eszme totális önátadást megkívánó hívása előtt.  Az eszme megvalósítását célzó hatalom lényegénél fogva rideg, érinthetetlen, és megállíthatatlanul támad, ha valaki érezni mer, gondolkodik, ellenvéleményt fogalmaz meg azokon a kereteken kívül, amelyet a hatalom határoz meg. A regényben az egyház hatalmát képviselők nemcsak a két apácát bélyegzik meg, hanem a papot, Junoy atyát is, akinek az  érzékenysége, embersége fellázad a Regula ellen. Komor, rút világ a kolostor világa. Miért szép mégis ez a fájdalmas parabola? Mert ugyan egyik apáca meghal, a másik viszont kimenekül, életre menekül, amelyben szerepe van a kolostorban szolgálatot teljesítő Junoy atyának, akit végül inkvizíciós perbe fognak az  ún. lázítás miatt. Cabré mégis azt sugallja, hogy minden helyzetben van lépéslehetőség identitásunk védelmére. Junoy élőhalott a rideg, művészet és szépség és emberség nélküli kolostorban, attól lélegzik fel a személyisége, hogy egy ponton túl nem tűri a Regula által közvetített embertelenséget. Ettől éled fel az életösztöne is, és szökik. Világos, hogy itt nem lehet katarzis, de ettől akár még példa is lehet a Cabré által megírt történet.
Irodalmi szempontból nem kifogástalan ez a regény, de az író kísérletező szándéka jól érzékelhető. Tetszett a Regula részletek és a történet váltakoztatása fejezetenként. A történetet azonban lehetett volna érlelni, és egyszerűsége ellenére tovább egyszerűsíteni. Persze hozzáad a körképhez a püspök viszonyulásának, motivációinak bemutatása, mint ahogy a Clara (a kolostort elhagyó apáca)  rokonságának történettöredéke is, de ezeknek a szálaknak a koherenciája még nem tökéletes.

2017. március 31., péntek

Philip Roth: Amerikai pasztorál

Seymour Irving Levov, akit iskolatársai Svédként emlegettek, a 20. század közepén első generációs zsidó fiatalemberként  lazán, kedvesen, magától értetődően lépkedett azon az úton, mely (közhelyesen, de ezzel együtt kifejezően és mindenki számára értelmezhetően) a nagy "amerikai álom" személyes megvalósulásának lehetőségeként  vetítődött a jövőjébe. Problémátlanul, belső vezérlésből fakadóan, nem izzadtságszagúan, és nem másokat tipróan  volt kötelességtudó és sikeres. Minden megtett a családjáért lefelé (gyerek), felfelé (szülők) és középen (feleség). Továbbvitte és gazdagította a családi céget. Liberális férj és apa volt. Őszintén szerette a feleségét, és sok tapintattal, szeretettel óvta, támogatta a lánya fejlődését.
A narrátor (az író, Zuckerman),  aki középiskolásként favorizálta, majd elvesztette szem elől Levovot, az évtizedekkel későbbi, újbóli találkozásukkor (60 év körüliek ekkor) unalmas átlagembernek látja a valamikori ideált. Több fordulat révén azonban rá kell jönnie, hogy előítéletesen alkotott véleményt, mert Levov nem valósította meg az amerikai álmot, nem átlagember, és csak azért látszik annak és unalmasnak, mert nem tudja artikulálni személyisége egyik felét, és bár szeretné, nem tudja megosztani az íróval élete tragédiájának történetét. Ezt a drámát és deficitet fedi el az a réteg, amelyet  kezdetben az író unalmasságként azonosít.
Három idősík váltakozása, Svéd személyiségének több szereplőben (lányában, feleségében, apjában, testvérében, az íróban és ismerősökben) való tükröződése viszi előre az olvasót annak a lélektani folyamatnak a feltárásában, melyben Levov meg akarja érteni a lánya extrém lázadásának motívumait. 
Roth úgy  váltogatja  mesterien a nézőpontokat, úgy építi fel a cselekményt, hogy az olvasót folyamatosan a markában tartja,  állandóan nézőpont-váltásra sarkallja. Olvasás közben újra és újra megtapasztaljuk, hogy ugyanaz az élet különböző nézőpontokból nézve nagyon eltérő mintázatot ad, és valóban mindig jóval összetettebb a látszatnál. Roth játszik velünk.  Néha úgy érzetem, összeáll a megoldás, értem milyen családi és társadalmi motívumok fonódtak össze a lány lázadásában, aztán az író új szempontokat villant, hogy a regény végig ne eresszen, hanem arra késztessen:gondoljam végig újra, és újra új szempontok szerint az éppen aktuális lélektani képletet. A bevonódás olyan erős volt, hogy Levovval együtt hittem, a nagyszülők karaktereiből, Levov és a felesége személyiségéből, kapcsolatuk jellegéből, a társadalmi kérdések lányra gyakorolt hatásából, az életkori sajátosságként felfogható lázadásból levezethetővé, még inkább összelegózhatóvá válik a lány tettének oka, és magyarázata. Hittem, hogy összeállhat az egyértelmű magyarázat, mert Levovval együtt úgy éreztem én is, magyarázatnak lennie kell! Lennie kell akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai álom csak álom lehetett, fel kellett robbannia az idillinek látszó világnak. A női lelkem mélyén sajnáltam a magyarázat nélkül maradt Levovot. A feldolgozhatatlan tragédia súlyát Roth úgy ábrázolja benne, hogy az együttérzés erősebb, mint a racionális, morális kritika. (Bár ki tudja, lehet, hogy csak én viszonyultam így Levov sorsához.)
Mélyre mentek Roth kérdései. Mint minden nagy író, Roth is nekünk szegezte olvasás közben a kérdéseit. Nemcsak Levovét, a nagyapáét is, Jerryét,  testvér kérdéseit is, és végül el kellett döntenünk azt is, miként vélekedjünk Merryről.
Nos, én nagyon ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik úgy gondolják, ők is csak átlagemberek, de tán azoknak is, akik ennél többet, mást gondolnak magukról.

Agneta Pleijel: Lord Sohamár

Kifejezetten jól esett ennek a terjedelmes, ráérős, szinte hagyományos szerkezetűnek tűnő regénynek az olvasása. Teljesen érdektelennek...