Majd készülnek rendes, passzentos elemzések erről a regényről is. Ezekben benne lesz, hogy miért juthat eszünkbe a Báró W-t olvasva a Sátántangó világa, hogy abban is, ebben is fontos szerepe van a kívülről várt, de persze alkalmatlan "megváltók"-nak. Leírják, kifejtik, összevetik majd azt is, hogy vannak ebben szereplők, akiket amonnan már ismerünk... Majd elolvasom ezeket a szíp, kerek okosságokat. Bennem most csak formátlan gondolatok vannak arról, hogy az új regény világa nagyon más világ, mint a Sátántangóé volt, nem az a történelmünkből magunkkal hurcolt, mély, sötét nyomorúság, ami abban volt, hanem a felfújt, terpeszkedős, elfuserált, provinciális, durva, kicsinyes, régi-új feudális mintázatú kivagyiságos. A Sátántangó szereplői szerencsétlenek voltak, nyomorúságban éltek, hordoztak tragikus elemet, ezek a szereplők olyan végtelenül kicsinyes, nevetséges alakok, hogy csak a keserű humoron keresztül ábrázolhatók. Szinte minden szereplőre ráégett már egy nevetséges, szánalmas illúzió vagy egy idegesítő mánia, főleg hatalomból. Megjelenik itt a való világunk polgármestere, rendőr-kapitánya, múzeumigazgatója, titkárnője, a szabad sajtó szerkesztői, az eszmét hordozó motorosok, az öregedő Marika, aki bármikor képes az illúziók felhőit felrázni maga körül, és itt van az ügyeletes jótétlélek barátnő, a gondolkodás csapdáiba bezáródó Tanár úr és persze Báró Wenckheim Béla is, aki csak egy tébláboló lúzer ezek között a kisstílű mihasznák között.
A minden tekintetben kidolgozott, pontos, kegyetlen regényben fordulatokban gazdag cselekmény viszi az olvasót előre vagy egyre mélyebbre vagy az egyre reménytelenebb, szétesésére ítélt síkra, de még a végkifejlet előtt olvashatunk egy szenzációs listát magunkról, magyarokról. Nincs ez a karc befejezve, de tán nem is fogom. Nehéz az ember szíve, amikor a valóság ennyire körülveszi, itt is, ott is, és egyszercsak megérzi, hogy itt, ebben az országban örök a feudalizmus, és ha szétesik is újraépül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése