Marla ma reggeli karca, a "Ne tekintessenek" gondolatköre - megbocsátásról, kiengesztelésről, bántásról, hibákról, a bennünk élő jóról, az erkölcsi érzékről - különösen jól esett. Hidegből, szemerkélő ködből, bizonytalan esőből érkezve úgy éreztem, M. megajándékozott. Nélkülözött ez az érzés minden szentimentalizmust vagy pátoszt, és így maradva is az egyszerűségnél, úgy döntöttem, hogy én is megajándékozom őt azzal, hogy adok magamnak időt az ő gondolatain való gondolkodáshoz.
Hallgattam a szöveghez ajánlott zenét, és így felszabadítva magam a pontos munkakezdés terhe alól, elgondolkodtam azon, hogy a keresztény vallás egyik legfontosabb morális kérdése, a megbocsátás gondolatköre hogy is áll az életemben. Mikor kell egyáltalán megbocsátani? Mit kell megbocsátani? A bántást? Engem nemigen bántottak. Hibát? Nálam ez nem megbocsátási kategória. Az árulást, amibe beleremeg az ember, mikor tudomására jut az árulás ténye? Igen, a gyomorba gyúró pillanatot ilyenkor elborítja a méltatlankodás hajszálaktól talpig ható érzése, de aztán ha van az embernek erkölcsi érzéke, a hiúságával arányos idővel belátja, hogy ugyan az áruló gyomorszájon vágta, de valójában az elárult nem figyelt, ő maga esett a hübris vétségébe, és döntően az önmagára irányuló figyelem fedésében nem látta az elválasztó jeleket. Mert az árulás mindig hasadás. Azt tartják, hogy az érzelmek és az értelem csatájában a nőknél mindig az érzelem győz. Hiba lenne. Ha lefejtjük a hamis hályogokat az ellenünk elkövetett árulásról, visszajutunk magunkhoz. Kicsit még méltatlankodunk, mert az én-központúságunk nehezen adja meg magát, nem könnyű belátni, hogy nem mi voltunk a másik/mások életének a főszereplői. X milliomodik emberként rájövünk, hogy meg kell értenünk a folyamatot, amelyben idegenekké váltunk (igen áruló és elárult egyaránt) és a megértéssel meg is bocsátjuk az árulást, ami ekkorra már nem is árulásként és megbocsátásként definiálja önmagát. Ez a megértési folyamat persze sebez, forraszt, de mindenképpen tisztulással jár. Nem tűri a nagy jeleneteket, sőt tán a katarzist sem. Gyötrelmesebb, csendesebb, meghúzódóbb. Ebben a folyamatban az önmagunk számára megtalált szerénység a jutalom. Lehet, hogy Isten velünk van ilyenkor, ez hit kérdése, de a megértés nélküli bocsánatban nem hiszek. Kívülről nem kapjuk. A megbocsátás folyamatában viszont valóban felfedezzük a bennünk élő
jót, ami tényleg kegyelmi állapot, de csak néhány pillanatig tart, és
minden külsőséget, pátoszt nélkülöz.
Minél egyszerűbb (a szó nemes értelmében) az ember, annál egyértelműbb számára, hogy a megbocsátás-megértés lehetőség a megújulásra, mert feltárultak a vakfoltjaink.Társ, barát, gyerek, szülő, testvér, elv-társ árulhat el bennünket. Akihez nincs közöm, az elgáncsolhat, ellehetetleníthet, de az nem árulás. Az érdek. Ilyenkor vagy legyint vagy felveszi a harci vértet az ember, de sem a harc nélküli megadásban, sem a győzelemben nincs benne a megtisztulás lehetősége. Vagy ezen még gondolkodnom kell...
Hallgattam a szöveghez ajánlott zenét, és így felszabadítva magam a pontos munkakezdés terhe alól, elgondolkodtam azon, hogy a keresztény vallás egyik legfontosabb morális kérdése, a megbocsátás gondolatköre hogy is áll az életemben. Mikor kell egyáltalán megbocsátani? Mit kell megbocsátani? A bántást? Engem nemigen bántottak. Hibát? Nálam ez nem megbocsátási kategória. Az árulást, amibe beleremeg az ember, mikor tudomására jut az árulás ténye? Igen, a gyomorba gyúró pillanatot ilyenkor elborítja a méltatlankodás hajszálaktól talpig ható érzése, de aztán ha van az embernek erkölcsi érzéke, a hiúságával arányos idővel belátja, hogy ugyan az áruló gyomorszájon vágta, de valójában az elárult nem figyelt, ő maga esett a hübris vétségébe, és döntően az önmagára irányuló figyelem fedésében nem látta az elválasztó jeleket. Mert az árulás mindig hasadás. Azt tartják, hogy az érzelmek és az értelem csatájában a nőknél mindig az érzelem győz. Hiba lenne. Ha lefejtjük a hamis hályogokat az ellenünk elkövetett árulásról, visszajutunk magunkhoz. Kicsit még méltatlankodunk, mert az én-központúságunk nehezen adja meg magát, nem könnyű belátni, hogy nem mi voltunk a másik/mások életének a főszereplői. X milliomodik emberként rájövünk, hogy meg kell értenünk a folyamatot, amelyben idegenekké váltunk (igen áruló és elárult egyaránt) és a megértéssel meg is bocsátjuk az árulást, ami ekkorra már nem is árulásként és megbocsátásként definiálja önmagát. Ez a megértési folyamat persze sebez, forraszt, de mindenképpen tisztulással jár. Nem tűri a nagy jeleneteket, sőt tán a katarzist sem. Gyötrelmesebb, csendesebb, meghúzódóbb. Ebben a folyamatban az önmagunk számára megtalált szerénység a jutalom. Lehet, hogy Isten velünk van ilyenkor, ez hit kérdése, de a megértés nélküli bocsánatban nem hiszek. Kívülről nem kapjuk. A megbocsátás folyamatában viszont valóban felfedezzük a bennünk élő
jót, ami tényleg kegyelmi állapot, de csak néhány pillanatig tart, és
minden külsőséget, pátoszt nélkülöz.Minél egyszerűbb (a szó nemes értelmében) az ember, annál egyértelműbb számára, hogy a megbocsátás-megértés lehetőség a megújulásra, mert feltárultak a vakfoltjaink.Társ, barát, gyerek, szülő, testvér, elv-társ árulhat el bennünket. Akihez nincs közöm, az elgáncsolhat, ellehetetleníthet, de az nem árulás. Az érdek. Ilyenkor vagy legyint vagy felveszi a harci vértet az ember, de sem a harc nélküli megadásban, sem a győzelemben nincs benne a megtisztulás lehetősége. Vagy ezen még gondolkodnom kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése