Saramago:Jézus Krisztus evangéliuma

Valószínűleg nemcsak az ateisták számára problematikus, hanem sokrétűen differenciált a katolikus hívők viszonya is a Jézus Krisztus jelenséghez és az a köré épült hitvilághoz, eszme-és intézményrendszerhez. 

Hála Istennek, Saramago visszafogottan, csak a regény főbb kérdései által indokolt mértékben foglalkozik Jézus csodatételeivel, a tanításai pedig alig jelennek meg a regényben,  valójában tehát azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a kérdező, kétkedőbb emberek számára izgalmasak. A tisztesség kedvéért, kizárva az általánosítás veszélyét egy érzékeny témában, csak azokat a kérdéseket sorolom fel, amelyek engem izgatnak ebben a témakörben: Milyen lehetett a gyerek Jézus lelkülete? Miért ábrázolják mindig komolynak, távolságtartónak a szüleihez való viszonyát? Ilyen lehetett? Valójában miért hagyta el a szülői házat? Miközben a szeretet fontosságát hirdette, miért utasította el felnőttként anyját, Máriát ?  Milyen lehetett a viszonya földi apjához, Józsefhez? Hogyan döbbent rá, hogy küldetést kell teljesítenie, mennyire látta át az értelmét, a következményeit? Hogyan vált alkalmassá, alkalmassá vált-e egyáltalán a küldetése teljesítésére, azonosult vele, vagy csak elszenvedte azt? Hogy bírhatta a lélek a csodatételek súlyát? Hogyan viszonyult a saját agressziójához? Valódi személyiséggé érette-e Jézus, vagy küldetéses eszköz volt kevés erős emberi tulajdonsággal? Milyen volt a viszonya Mária Magdolnához? Csupa olyan kérdés, amely a Bibliából kevéssé válaszolható meg, hisz a Biblia célja természetesen nem Jézus Krisztus személyiségének bemutatása, Saramago fikciója viszont éppen ezekre a történelmi szerep és küldetés szempontjából lényegtelen kérdésekre próbál  válaszolni. Ezért szeretem ezt a regényt, mert a küldetésre szánt ember  személyiségével foglalkozott. És miközben Jézus emberi arcát rajzolgatja, sorjáznak a lényegesnél lényegesebb további kérdései. Van-e Isten? Hány van? Része-e Istennek vagy teremtett társa a Tagadás, a Sátán? Milyen minőség is Isten? Mennyi belőle a tökéletes, és mennyi benne az emberi gyarlóság, hisz hiú, látja a jövő vérözönét, amivel a saját hatalmának a kiterjesztése  jár. Milyen Isten felelősségtudata? Isten mitől Isten? A teremtés tényétől? Az abszolutizált hatalomtól? Hogyan tekint Isten az emberre? Mikor, meddig avatkozik be az egyes ember életébe? Beavatkozik -e egyáltalán?

Ahogy egyre individualizálódik a világ, hajlamosak vagyunk csak a művek bennünk keletkező hatását értékelni, pedig az alkotót és a műveket döntően az minősíti, hogy képes-e az adott kor vagy korok lényegi kérdéseire rákérdezni, a kor jellemző dilemmáira rámutatni. Saramago  kérdései nemcsak az ateisták számára kérdések. Minden gondolkodó ember feltesz ezek közül jó néhányat magának, mert egyetemes, lényegi gondolatok ezek. Nem abban rejlik a regény legnagyobb értéke, amit válaszol Saramago, hanem abban, amiket kérdez. Persze elmondja a számomra szimpatikus saját válasz-verzióját, de felnőttként tekint az olvasóira.  A válaszai tartalmát és a válaszadás módját tekintve visszafogott, mértéktartó, nem rábeszélő, hanem  inspiratív. Pontosan tudja, hogy annál nem tehetünk sokkal többet, minthogy érteni akarjuk a valós és a teremtett világot. Kérdezünk, gondolkodunk, és mindig újrateremtjük a szabadságunkat a csak ránk jellemző, saját válaszainkkal. A kérdezés, a saját válaszadás szabadságának megélése tesz minket is teremtővé. Így vagyunk része Istennek. Így van értelmes magyarázata a kapcsolatunknak. Elfogadom őt, mert megáldott a szabadság lehetőségével, s ő elfogad engem apró kis teremtőként. (Vagy nem.) Ámen.

Jézus Krisztus világa mellé egy rafinált kávé

Kedvemre való Karácsonyunk van.  Az advent tele volt illóolaj vagy sütemény illattal, baráti beszélgetésekkel, irodalommal, és nem zilálta szét ezt a békét az ajándékok utáni pláza-hajsza és a sütés-főzés görcse sem, mert ilyen nem volt, idén sem. Ez a nyugalom velünk maradt az ünnepekre is. Igaz, szentestén a halászlé utáni - általam titkosan készített - meglepetés fogás számomra is igazi meglepetéssé vált, mert úgy elsokalltam a csillagánizst egy gasztronómiai újdonságban, hogy nem lehetett megenni, de a fiam olyan jó ízűen nevetett fel az első (ehetetlenül ízletes) falat után, és olyan őszintén mondta, hogy térjünk át a desszertre, hogy pillanatra sem kellett zavarba jönnöm. Igazi csalafinta mosolygós, nevetős happeninggé vált a vacsora...
Mindennap sétáltunk fent a hegyen, ahol már régen van egy különös otthonosság érzésünk, miközben  a hegy valódi nagyságát - érdekes módon - csak nem régen éreztem meg.

Mivel sem tegnap, sem ma nem én főztem, sok időm maradt olvasásra is. Egyszer már elővettem Saramago Jézus Krisztus evangéliumát, de félre is tettem karácsonyi élménynek. Szerettem ezt a regényt, amikor évekkel ezelőtt először olvastam, és érdekes módon most még jobban esik. El-elidőzöm egyes oldalakon, megadom ennek a könyvnek a neki járó időt. 

Olvasás közben többször elgondolkoztam azon, milyen fogalommal lehetne egész pontosan leírni azt a világot, amelyben Saramago nagyon finoman vezet bennünket Jézussal együtt. Nem jó szó az egyszerű, de a tiszta sem..., bár lehet, hogy mégis. Vagy talán az átláthatóság a legközelítőbb kifejezés? Nincs még meg a legjobb szó.

Sok Jézuskás könyvet olvastam ezen kívül is. Valószínűleg azért, mert Jézus Krisztus alakjával, személyiségével kapcsolatban vannak gondjaim. Talán nem vagyok elég érett, hogy értsem őt. Mindig kíváncsi voltam, ki hogy fogja fel Jézust. Úgy gondoltam, találok egy szálat a róla szóló irodalomban vagy beszélgetésekben, ami közelebb visz hozzá. Eddig Saramago vitt legközelebb.

És milyen érdekes, hogy miközben jól esik benne lenni a regény világában, ahol alig van ennivaló, ahol minden szükséglet a végletekig leegyszerűsödik, mégis kapva kapok az alkalmon, hogy elmenjek a családommal kávézni a Cafe Frei-be, ahol  rafinált, különleges kávét ihatok. Így jár-kel az ember egyik világból ki, a másikba be.

Matt Ridley: A józan optimista (A jólét evolúciója)

Nem tartom magam pesszimista embernek, bár lehet, hogy vakfoltos vagyok e tekintetben. Tény, hogy sokszor érzek markáns frusztrációt, és gyakran mondom félhangosan egy-egy hír hallatán, hogy "Ez nem lehet igaz!" Optimista mostanság biztos nem vagyok, pedig lelki alkatilag predestinálva lennék....A fentiek figyelembe vételével érthető, mennyire kapva kaptam a lehetőségen, hogy Ridley jólét evolúciójának gondolatfolyamatába beleadjam magam, hogy onnan kikerülve józan optimistaként, felcsillanó tekintettel nézek elszántan és bizakodóan a jövőbe. S bár Ridley alapgondolata, mely szerint a tudásmegosztás, az innováció, az egész információs forradalom garanciája a fejlődésnek, valóban szimpatikus, megnyugtató, stb. stb., mégsem felüdülve tettem le a kötetet. Érdekes  evolúciótörténeti, kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti példák sorjáztak a szemem előtt hosszú oldalakon keresztül, és sajnos azt sem mondhatom, hogy ezek számomra nem jelentettek halomnyi új információt, mégis gyakran le kellett tennem a könyvet. Bizonyos fejezetek tartalma eléggé megdöbbentett. Olvasnom kellene, hogy tisztábban lássam, mit fogadok el én igazságnak. (Persze ettől még ki tudja, hol az igazság...) Összességében türelmetlen optimista lettem a könyv végére.

Utoljára a Karamazov testvérekről

Nem tudom, ez az  újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen  volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét.  Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam  Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.

Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám  voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül  bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek és a szeretet képessége is. 
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát magára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben  gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is...Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni....Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.

Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regénye nem tud frissen szólni erről a ma is izgalmas problémáról  - vélhetőleg - azzal is magyarázható, hogy  a saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.

Arról, hogy most min vívódom, folytatva a Karamazov testvéreket

Végére értem az első kötetnek. A már említett kezdeti ábrázolási megoldatlanságok zavaró hatását követően voltak nagyon jó pillanataim Dosztojevszkijjel, amikor éppen úgy csűrte csavarta a történetet, hogy már már a jó krimi szintjére emelte a cselekményt. Aztán jöttek a nagy, a legnagyobb fejezetek: A nagy inkvizítor, majd Zoszima sztarec nagy ívű gondolatai. És én arra gondoltam, hogy ezek a szövegek nyilván teljesen állták a sarat Dosztojevszkij idejében, de ő hozzám is szól és az utánam jövőkhöz is, és már nekem is sok a nagyszerűből (főként Zoszima szeretetéből, hitéből, múltjából, jelenéből). Kicsit szégyenkeztem is, töredelmesen beálltam magam mögé a sorba, és átgondoltam újra, hogy igen is! a saját korában ennek a himnikus magasságokba emelet szeretet-elvnek, a hitnek a regényesítése érték volt...(de van ennek relevanciája a mi korunkban, ebben a formában???)  A nagy inkvizítor c. fejezet állja a helyét ma is. Nagyon jó az alapötlet, bár a rövidítés tán itt is hasznos lehetett volna. Önállóan is érdemes elolvasni, ha van a polcon Karamazovok. Ezt kifejezetten élveztem.

Összességében komoly terjedelmi, tempó és szerkesztési problémákat látok az első kötetben. Ezek látszólag csak technikai ügyek, de úgy gondolom, összefüggnek a korszerűség kérdésével is. A szabadság - hit - egyház, egyháztagadás vagy Istentagadás kérdéskörben most ugyan engem nem tudott megszólítani ez a regény, de ettől még nincs okom azt gondolni, hogy mások számára nem korszerűek e felvetések. Nagyon kíváncsi lennék azonban arra, hogy vajon ők érzik-e-e a szövegek avittságát (túl hosszú, túl szájba rágós, túl negédes), vagy viszi mindent a kérdés izgalma.

(Az irodalom folyamatosan kérdez, én meg próbálok válaszolgatni magamban, aztán ráírom gondolataimat erre a felületre. Persze feldobna, ha mások véleményét is ismerném az általam felvetett kérdésekről, de Isten őrizz, hogy a provokáció bűnébe essem!)

Írom majd lassan azt is, mitől tartozik Dosztojevszkij a legnagyobbak közé az én listámon is !

A legnagyobbak sem tudnak mindent jól megoldani...(vagy újra kell olvasnom a Karamazovokat!)

Dosztojevszkij Karamazovjait olvasom, legalább negyedszer éltemben. Gimnazista koromban Bécsy Tamás mellett szinte minden nagyot elolvastam, így a Karamazov testvéreket is, és emlékszem, csak ámultam, hogy léteznek ilyen szenvedélyek, megmerítkezések a sötétben, gonoszban, hisztériákban, de legalább annyira távol álltak tőlem a vallási átszellemültségek és a túlzó rajongások is. Kifejezetten erős hatással volt rám a regény. Az egyetemi évek alatt - mint mindent és mindenkit - elemeztem a regényt is, Dosztojevszkijt is, és másodlagossá vált a hatás. Aztán amikor tanárként először tanítottam ezt a regényt, biztosan újraolvastam, és később is bele-beleolvastam, frissítettem. Emlékszem akkor, mit tartottam belőle fontosnak. Ma már az lényegtelen.

Most azon morfondírozom, hogy Dosztojevszkij olyan témát, pontosabban olyan történetet, még pontosabban olyan ábrázolási tárgyat: a szenvedélyek egyidejűségének bonyolult, folyamatosan változó mátrixát akarta bemutatni, aminek a megoldása kudarcra volt ítélve a nyelvi ábrázolás korlátai miatt. Dosztojevszkijhez méltó, hihetetlen kísérlet volt arra vállalkozni, hogy azonos időben több szereplő különböző tárgyra (személyre) irányuló szenvedélyének hatását magára a szereplőre vonatkoztatva is ábrázolja, de ugyanakkor bemutassa, az adott szenvedély többi szereplőre gyakorolt hatását is. És emelve a tétet, a regényben ezt az egyidejűleg működő szenvedély-cunamit több szereplő vonatkozásában próbálta ábrázolni. Éppen az egyidejűség ábrázolását nem bírja el a nyelv. Ahogy alkalmazkodik Dosztojevszkij a nyelv linearitásához, belebukik a kísérlet lényegébe. Kavarognak, kavarognak az érzelmek, de az a forgószélszerű szenvedélyáramlás, amely a regény egyik lényeges dimenziója, lassan bontakozik ki, és egyidejűségében nem is jelenik meg.

 Hát, még az is lehet, hogy én is belebuktam a saját korlátaimba, már ami a probléma összefogalalását illeti. Nem könnyű írni, leírni.

(Persze a szenvedélyeken kívül találok még más fontos kérdéseket is a regényben. Meglátom, azokhoz hogy viszonyulok ilyen "érett" fejjel...)

I.B. Singer:A hét kicsi suszter

Már a cím is tetszett. Mesecím is lehetne. Az első novellával  kézen fogott Singer, és minden elemző, értékelő szempontot magam mögött hagyva mentem vele  egy olyan világba, amely a dibukok, a sátán és egyéb földöntúli szereplők ellenére  sem volt meseszerű. Múlt századi, falusi, kemény, korlátozó, lengyel-zsidó világba cseppentem. Ez a zárt világ, amely szigorú előírásaival, szokásaival, életvitelével, a misztikus síkjával inkább taszított, mint vonzott, mégis megszelídült Singer mesélőhangjától, mely átlengte a szegénységet,  a tudatlanságot, a korlátoltságot. Valami egészen különös varázslatot tudott elkövetni. Nem akarta sajnáltatni, mégis sajnáltam a szereplőit, mert többségüknek nem lehetett személyre szabott életük, vágyódásuk, önmagukra és a világra reflektáló gondolatuk, a szegénységbe és a vallási előírásokba zsinórozva tették a dolgukat.  Akik pedig ki tudtak törni, akiket Amerikáig röpített a sors, azoknak is csak a szürke és hideg arcát mutathatta az Újvilág. Kiszakadtak abból a korábbi közösségből, ami ugyan nyűg volt, korlátozó volt, szegény volt, de mindent szabályozott, és így össze is tartotta az életüket. Belecsöppentek egy újba, amely szabad volt, lehetőségeket jelentett, amelyben a régi korlátok nélkül a lehetőségeket felismerő önmagukat, a felnőtt embert kellett megtalálni. Nem volt könnyű feladat és világ ez sem. Megszürkült Singer hangja is. Mégis szerettem ezeket a novellákat is. Megint feltolult bennem, (ahogy a Oravecz Kaliforniai fürjét olvasva is),  hogy az országváltások sosem voltak és ma sem egyszerűek. Talán Singer attitűdje ma is követendő minta is lehetne a hazájuktól kényszerűen elszakadók számára ... A distanciát tartó pontos figyelem, amellyel a világokat nézi, a racionalizmus, amellyel hol realistán, hol meseszerűen ábrázol, és a mesélő hang, amely az érzelmeket sejteti: vélhetőleg összeállt benne egy hasznos élet-és írói stratégiává. A distanciatartás, a nézőpontok rugalmas váltására való képesség és az érzelmi élet gazdagságának megtartása senkinek sem lehet kárára, de új helyzetekben biztosan előny. 

Ilyen az, amikor az irodalom kikacsint rám.

PC

Hosszú ideje érzem, hogy menthetetlenül el vagyok veszve ebben a 2010 óta épülő szép új világban. Talán nem kifogáskeresés, (de ha az, azt is vállalom) hogy a mögöttem hagyott évtizedeimben nőként hol egyik, hol a másik szerepem erősödött fel, a többit meg próbáltam elegánsan húzni magam után, és igen, talán az energia és a következetesség is kevés volt bennem ahhoz, hogy a világ  szüntelen változását mindig a szükséges értelmező figyelemmel kísérjem. Így aztán sok fekete, szürke lyuk tátong azon a szűk körű tájékozottságon is, amellyel igyekszem felfogni, mi történik ebben az országban és Európában, de nem vállalom magamra, hogy csak rajtam múlik, hogy nem értem az ország többsége által választott politikai elit kommunikációját.

Ezen a héten sok minden zajlott körülöttem, és csak most olvastam a szerdai friss tudnivalókat, amelyekkel megint nem tudok  mit kezdeni. Az egésszel sem, de a következő mondat végképp elbizonytalanított:

"A PC a szellemi elnyomás legelnyomóbb eszköze". Használ-e nekem, ha keresem, hogy mi a jó fene indokolhatta, hogy a politikai korrektség egy mondatba került a szellemi elnyomással, és használ-e, ha esetleg van elképzelésem, miért mondta, mire vonatkoztatva mondta és, hogy ez a sérelemtől átitatott szöveg milyen célból, milyen logikai sorba illeszkedik? Magyar mondatok, amelyeket nem értek, mert  az értelmezési tartományaink nem találkoznak...  

Jön a tél, már fagy, itt a hideg.