Hála Istennek, Saramago visszafogottan, csak a regény főbb kérdései által indokolt mértékben foglalkozik Jézus csodatételeivel, a tanításai pedig alig jelennek meg a regényben, valójában tehát azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a kérdező, kétkedőbb emberek számára izgalmasak. A tisztesség kedvéért, kizárva az általánosítás veszélyét egy érzékeny témában, csak azokat a kérdéseket sorolom fel, amelyek engem izgatnak ebben a témakörben: Milyen lehetett a gyerek Jézus lelkülete? Miért ábrázolják mindig komolynak, távolságtartónak a szüleihez való viszonyát? Ilyen lehetett? Valójában miért hagyta el a szülői házat? Miközben a szeretet fontosságát hirdette, miért utasította el felnőttként anyját, Máriát ? Milyen lehetett a viszonya földi apjához, Józsefhez? Hogyan döbbent rá, hogy küldetést kell teljesítenie, mennyire látta át az értelmét, a következményeit? Hogyan vált alkalmassá, alkalmassá vált-e egyáltalán a küldetése teljesítésére, azonosult vele, vagy csak elszenvedte azt? Hogy bírhatta a lélek a csodatételek súlyát? Hogyan viszonyult a saját agressziójához? Valódi személyiséggé érette-e Jézus, vagy küldetéses eszköz volt kevés erős emberi tulajdonsággal? Milyen volt a viszonya Mária Magdolnához? Csupa olyan kérdés, amely a Bibliából kevéssé válaszolható meg, hisz a Biblia célja természetesen nem Jézus Krisztus személyiségének bemutatása, Saramago fikciója viszont éppen ezekre a történelmi szerep és küldetés szempontjából lényegtelen kérdésekre próbál válaszolni. Ezért szeretem ezt a regényt, mert a küldetésre szánt ember személyiségével foglalkozott. És miközben Jézus emberi arcát rajzolgatja, sorjáznak a lényegesnél lényegesebb további kérdései. Van-e Isten? Hány van? Része-e Istennek vagy teremtett társa a Tagadás, a Sátán? Milyen minőség is Isten? Mennyi belőle a tökéletes, és mennyi benne az emberi gyarlóság, hisz hiú, látja a jövő vérözönét, amivel a saját hatalmának a kiterjesztése jár. Milyen Isten felelősségtudata? Isten mitől Isten? A teremtés tényétől? Az abszolutizált hatalomtól? Hogyan tekint Isten az emberre? Mikor, meddig avatkozik be az egyes ember életébe? Beavatkozik -e egyáltalán?
Ahogy egyre individualizálódik a világ, hajlamosak vagyunk csak a művek bennünk keletkező hatását értékelni, pedig az alkotót és a műveket döntően az minősíti, hogy képes-e az adott kor vagy korok lényegi kérdéseire rákérdezni, a kor jellemző dilemmáira rámutatni. Saramago kérdései nemcsak az ateisták számára kérdések. Minden gondolkodó ember feltesz ezek közül jó néhányat magának, mert egyetemes, lényegi gondolatok ezek. Nem abban rejlik a regény legnagyobb értéke, amit válaszol Saramago, hanem abban, amiket kérdez. Persze elmondja a számomra szimpatikus saját válasz-verzióját, de felnőttként tekint az olvasóira. A válaszai tartalmát és a válaszadás módját tekintve visszafogott,
mértéktartó, nem rábeszélő, hanem inspiratív. Pontosan tudja, hogy annál nem tehetünk sokkal többet, minthogy érteni akarjuk a valós és a teremtett világot. Kérdezünk, gondolkodunk, és mindig újrateremtjük a szabadságunkat a csak ránk jellemző, saját válaszainkkal. A kérdezés, a saját válaszadás szabadságának megélése tesz minket is teremtővé. Így vagyunk része Istennek. Így van értelmes magyarázata a kapcsolatunknak. Elfogadom őt, mert megáldott a szabadság lehetőségével, s ő elfogad engem apró kis teremtőként. (Vagy nem.) Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése