Tangó - regényben, filmben

Tavaly néhány hétig csak spanyol amerikai regényeket olvastam, köztük az argentin Tomas Eloy Martíneztől "A tangóénekes"-t.

A regénybeli énekes testi fogyatékos, kivételes hangú férfi, aki a tangó legősibb ritmusait, szövegeit felkutatva a dalaiban a múltat, az értékálló argentin zenei hagyományt őrzi, miközben a hangjában ott lüktet a latin szenvedély, a vágy, a szomorúság és a szerelem egymásba fordulásai, a szabadság iránti örök éhség és tisztelet, a magány, és biztosan több argentin szín is, amelyeket csak maguk az argentinok éreznek benne. A főszereplő öntörvényű, igényes művész, akit nem vonz sem a hírnév, sem az elismerés. Kizárólag a maga mércéjének akar megfelelni, amikor a legnagyobb argentin tangóénekest tekinti mértékadónak,  távoli mesterének. A maga értékrendjét követi, amikor Buenos Aires különböző pontjain – kerülve a nyilvánosságot, nem vágyva közönségre – szinte rituálisan azoknak énekel, akiknek már csak az emléke él, azoknak, akik számára  a szabadság volt a legfontosabb érték.

A regény befejezése után a tangó-téma hetekig kísért. Különböző korszakok jellegzetes tangófutamait hallgattam, videón néztem hogyan táncolják. (Megtaláltam egy alig élvezhető felvételt a regénybeli példaképtől is.) Mégsem zárult le bennem a téma, nem éreztem úgy, hogy megfejtettem a tangó lényegét, bár nem az éneklése, hanem a tánc lényege izgatott.

Ma este azzal a felújult vággyal ültem be Az utolsó tangónk c. argentin-német filmre, hogy közelebb kerüljek a tangó mélyéhez. A dokumentumfilm Argentína legismertebb tangótáncosai - a 80 éves María Nieves Rego és a 83 éves Juan Carlos Copes - egész életen át tartó tangószenvdélyét beszéli, beszélteti és táncolja, táncoltatja el. 

Nos, ebből a filmből végre pontosan átjött, hogy a tangó lényege a táncban megnyilvánuló különleges, mély, a  személyiség teljességét sűrítő kommunikáció két ember között. A híres táncospár évtizedekig egy párt alkotott a magánéletben is, és ha egy szót sem szóltak volna magukról, egymásról a filmben, a korabeli felvételeken a táncuk mozdulatai, a tekintetük pontosan tükrözte az egymás iránt érzett szenvedélyüket, haragjukat, gyűlöletüket, sértettségüket, amit a profizmus sem tudott elfedni. Sőt, éppen a profizmusuk adta meg a lehetőséget, hogy kitáncolhassák azt, ami a lelkükben volt. (Az emlékeket kutató és eltáncoló fiatal táncosok is nagyon tehetségesek.)

Amikor már leesik az embernek, közhellyé válik a lényeg. Szinte szégyellem, hogy nem értettem. Van profin eltáncolt tangó, amelyben a mozdulatok, a mimika kommunikál egymással, de az nem az igazi tangó. Az igazi a táncban összekapcsolt szenvedély, és ezt csak a művészek tudják táncolni.

A fotó a lényegről beszél (gyors segélyként kaptam..), nem a film szereplőiről készült.