Nem tudom, ez az újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét. Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.
Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek és a szeretet képessége is.
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát magára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is...Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni....Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek és a szeretet képessége is.
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát magára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is...Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni....Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.
Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regénye nem tud frissen szólni erről a ma is izgalmas problémáról - vélhetőleg - azzal is magyarázható, hogy a saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése