Agneta Pleijel: Lord Sohamár

Kifejezetten jól esett ennek a terjedelmes, ráérős, szinte hagyományos szerkezetűnek tűnő regénynek az olvasása. Teljesen érdektelennek tartom, hogy Pleijel két híres lengyel férfiról mintázta a főszereplőit, mert ennél jóval izgalmasabb, mi mindent tudott kihozni kettőjük történetéből. Pleijel mélyszövésű mintázatokat rajzol barátságról, szerelemről, házasságtípusokról, identitásharcokról, karrierről, művészlétről, értékrendekről, szülő-gyerek kapcsolatról és ezek felnőtt kori gubancairól, elfojtásokról, és belőlük adódó személyiségtorzulásokról vagy fejlődést generáló lehetőségeiről. Van-e a szereplőknek valódi személyiségfejlődési lehetőségük, és ha igen, mennyit adnak vagy ártanak ezzel a környezetünkben? Lehet-e őszinte harmónia a személyes életben? Örök emberi mintázat-e a szabadság iránti vágyuk és az esélyük ennek megélésére vagy elsorvadására?  Túl az ifjúságon, az életút felén is túl a két főszereplő is szembesül az élet nagy kérdéseivel. Mit tolhatnak a saját életük sarából a sorsra, a környezetükre, mennyi a személyes felelősségük? Valóban van-e sors, vagy az ebben való hit is csak személyes hárítás?

Miért tekintem mintázatnak a történetük mélyén húzódó kérdéseket, dinamikákat? Mert a regényben ráismerünk a magunk és a környezetünk problématípusaira, a vágyainkra, a tévedéseinkre, a személyes élet mélyén meghúzódó általános emberi modellekre, a jelenségek alatt a lényegre. Mit tudunk mi magunk kezdeni a szabadsággal, a tudással, Istennel, a társainkkal, a barátainkkal, a gyerekkor emlékével és a magánnyal? Szerintem mindenkihez, aki vívódó értelmiségi, szól ez a regény.

Pleijel különösen finoman rajzolta meg az öregedés fájdalmas, de nem szentimentális folyamatát, a kifosztottságot, a végső rádöbbenéseket, a szembesüléseket, amelyektől tán senkit nem ment meg az élet. Gyönyörűen bontja ki azt a gondolatot is, amely szerint a tudatalattiba száműzött problémák, kapcsolódások helyet keresnek maguknak a tudatosban, ha előbb nem, az életút végén.

Nagyon kedveltem az antropológus (Bron) feleségét, aki szabadságra született, de nem a karrier, hanem a család szintjén, a szeretet révén valósította meg önmagát. Tarthatjuk-e szabad embernek őt? Nem lesz belőle a regényben sem hős, sem sajnálatra méltó áldozat. Számomra az ő életének is magas pontozású modellértéke van.

Ezeket a személyes sorsokat gyúrja, nyomja, húzza a 20.század két nagy világégése, melyeket különbözően él meg a három főszereplő. Diktatúrák összehasonlításának lehetőségét nyújtja tálcán az idő. Újra kell gondolni a nyelvhez, hazához, nemzeti identitáshoz való viszonyaikat. A személyes sors és társadalmi mozgások összefüggései is érdekes dimenzióját adják a regénynek.

Végül a térképről! Bejárjam a szereplőkkel a világ nagy részét Lengyelországtól az USÁ-ig, a Korall-tenger szigetvilágáig. Én kifejezetten kedveltem ebben a műben a részletek világát is. Élveztem a nyelvi szövegek különböző típusainak váltakozását. Mindent. Érzékeltem, de nem zavartak az egyenetlenségek, mert jóval többet adott ez a regény annál, amit a cím alapján (előítéletesen) reméltem.

Javier Marías: Rossz kezdet

fotó:J. Marías fb-oldaláról

Hasonlóan a Holnap a csatában gondolj rám c. regényhez, komoly, fontos, mély lélektani (mélylélektani) kérdéseket vet fel ez a regény is. Ebben is téma  a látszatélet és a valóság egymáshoz való viszonya, de a mű középpontjában álló házaspár kapcsolatában  nem válik el olyan élesen a kettő, mint a korábban említett műben. Technikailag úgy teremtett a hasonló témához az előzőtől eltérő forgatókönyvet Marías, hogy egy olyan mély sebet nyomott a feleség által a férfi főszereplő hiúságába, lelkébe, hogy ezzel lehetetlenné tette a boldog házasság látszatának hibamentes fenntartását. Lassan bontja ki az író a történet múltbéli szálait (mi volt a bűn, miért volt a bűn), így ráérősen minden gondolatát elmondhatja árulásról, bűnről, arról, hogy a feleslegesen bevallott bűn  milyen terheket ró a férjre, közvetve az egész családra, és milyen következményekkel sújtja a feleséget. Elmélkedik azon, hogyan alakul a bűn életpályája az évek során, arról is, elévül-e a bűn a múló idővel, marad-e nyoma, ha elmúlik a személyes élet. Tetszetős és hatékony ötlet egy fiatalember megfigyelőként (magánnyomozóként) való szerepeltetése, mert ő a maga szempontjai szerint árnyalja a férj bűnhöz való merev viszonyulását, és életkora, térbeli mozgása lehetőséget teremt arra, hogy a családi, magánéleti színtér kiszélesedjen. Megbízatása és kapcsolatai révén jóval tágabb időhorizonton és társadalmi környezetben is értelmezhetővé válnak az eddig csak intim szférára szűkített morális kérdések. A Franco halála utáni években járunk, de a regényidő időnként visszakanyarodik a múltba, a diktatúra évtizedeibe.  A  80-as évek elején már jól érzékelhető, hogyan viszonyul a társadalom többsége Franco híveihez, a diktatúra bűneihez. Látjuk,  hogyan élnek Franco valamikori hívei, de belelátunk a fiatalság mámoros, szabad életébe is.

Érdekes gondolatok, felvetések, morális kérdések rajzottak az oldalakon, és bár értettem, miért lassú tempójú a regény, én mégis úgy éreztem magam olvasás közben, mintha egy többre képes autó hátsó ülésén ülnék, amely csak kettes sebességben araszol, és nekem az út menti virágokat éppoly részletesen meg kell figyelnem, mint a távoli hegyek látványát.  Zavart tehát ez a tempó, mert valójában nem sokat változott a táj. Értem, hogy kaptam időt az elgondolkozásra, mégis, mégis elmaradt a harmónia. Annyira didaktikusan szájba rágta Marías a maga véleményét, hogy folyton legalább 4-esbe tettem volna a sebváltót. Kevésnek éreztem a storyt ehhez a terjedelemhez (600 oldal körüli), soknak a moralizálást, mert ugyanazt a kört járta körbe többször is, így végül némi csalódással fejeztem be az olvasást, és kezdtem el vágyakozni a Beleszerelmesedések c. regényére, mert Marías jó író, csak ez..., ez most nekem nem jött be.

Javier Marías:Holnap a csatában gondolj rám

Nem a fülszöveg kísértet meg, melynek alapján akár morbid, de legalábbis bizarr történetre számíthattam volna, hanem egy molyon olvasott értékelés hangulata miatt döntöttem úgy, hogy Javier Mariás következik az életemben.

Egy eleve bizonytalanul szervezett és az egyik fél (Marta) váratlan halála miatt megvalósítatlan házasságtörési kísérlettel indul a történet, de a feldobott labdát fent is hagyja  az író, egy pillanatig sem kísérti meg a témában rejlő hatásvadászat lehetősége. A hangsúly kezdettől azon van, hogy egy ilyen váratlan, extrém helyzetben hogyan viselkedik, hogyan dönt, mire gondol, mit érez a férfi (Victor), aki alig ismerte a szinte alkalmi partnerét, de végigélte a nő rövid haldoklását. Ha valaki került már olyan helyzetbe, amelyben váratlan haláleset tanúja volt, nyilván érdeklődéssel csekkolja a regény életszerűségét, aki pedig érintetlen az efféle élménytől, rácsodálkozhat arra a lélektani libikókára, amelyen keresztül megy a főszereplő. Nincs túllihegve a pszichológia. Teljesen pontosan egyensúlyoz Mariás a gondolatok, cselekvések, érzések és az önreflexiók patikamérlegén.

Mindez egy fejezetre való anyag lenne, ám az író emel a téten, és azzal a lélektani alapvetéssel viszi tovább a történetet, amely szerint Victor "hatás alá került": és bár alig ismerte Martát, meg akarta ismerni és érteni a halálát megelőző körülményeket,  Marta indítékait a közös éjszakájukra vonatkozóan, valamint Marta családi, baráti környezetének hatását a nőre. A látható valóság mögötti, homályban tartott rétegekre kíváncsi, és miközben szinte megszállottan próbálja összeszedni a kirakós játék darabjait, feltárul előtte a házaspár egymás előtt elleplezett élete. Kettőjük életét - elidegenedésük ellenére is - önmaguk számára is ismeretlen, láthatatlan szövevény köti össze. Victor   a saját, válásban végződő, érzelmileg lezártnak hitt házasságával kapcsolatban is felzaklatódik. A kibillent életek felvetik a kérdéseket. Bár tudjuk, hol a hűség eleje, de látjuk-e pontosan hol ér véget?  Mit lehet és kell tenni a kiüresedett kötelékekkel?  Mit okoz az érintettekben, ha az elhűtlenült hűség mégis erősebb a hűtlenségnél? Hol kezdődik és hova vezet a hűtlenség nem is a másikat, hanem a saját lelket romboló munkája? Nem szerethető kérdések ezek, de Mariás olyan finom eleganciával lebbenti meg őket, hogy át is lehet lépni rajtuk, csak a történetre koncentrálva.

Mi bűvölt el leginkább irodalmi tekintetben? Mariás arányérzéke.  Ez így elég egyszerű válasz, de akik olvassák, látják majd, hogy fenntartani az érdeklődést a történetmesélés tekintetében, fokozni a kíváncsiságot lélektani szempontból, földhöz szegezni a storyt a cselekmény szintjén: megkívánja a tehetséget.

Nádas Péter: Egy családregény vége

A Világló részletek után maradtam Nádasnál, az Egy családregény vége újraolvasása mellett döntöttem. Régen volt a kezemben ez a regény, de ahogy az első oldalakon megelevenedő kertről lekerült a leheletfinom emléktakaróm, Nádas másodszor is beemelt abba a csodába, melyet egyszer már átéltem, mikor az ő kertjéről olvasva a saját gyerekkorom hangulatából is visszatértek emlékek. Nem konkrét képekről, hanem az érzések ismerősségéről beszélek. A gyermekkor kezdetén - Nádashoz hasonlóan én is, mások is  - döntően érzésekkel, érzetekkel tapogatjuk le a környezetünket, így vesszük birtokba a fényeket, a színeket, a bogarak röptének zizzenését, a föld szagát, az első barátságok bizonytalan képlékenységét, a szülők vonzását és taszítását. Az érzeteknek ez a közös, archetipikus mélye köt össze bennünket, ezért válthat ki erős közös élményt belőlünk Nádas kertje. Átéljük, és a jelenlegi tapasztalataink szűrőjén átcsorgatva, integráljuk a valamikori érzéseket. Ezt a fajta emlékezés-és élményinspirációt nagyon érti Nádas.  (Mintha a Világló részletekhez kapcsolódó értékelésem részletét olvasnátok, ugye?)

Mivel az ötvenes évekhez köt a gyerekkorom, bizonyos mértékig a közös múlt terheként tudom felszívni azokat az alig értett, inkább csak bizonytalan érzésekként megjelenő tapasztalásokat is, amelyek a felnőtt világ elhallgatásaiban, a ki nem mondott félelmekben jelennek meg a főszereplő, Simon Péter életében. 

Ehhez a képlékeny, a verbalitáshoz nehezen viszonyuló gyerekkorhoz érdesen illeszkedne a nagyapa valósága, amely rituálisan ismétlődő, hosszú beszédfolyamban artikulálódik, és egyetlen célja, hogy a zsidó hagyományok gyökereihez hátranyúlva egy sajátos küldetéses szerep vállalásának fontosságát sulykolja az unokájába. Hogyan is érthetné, foghatná fel Simon Péter ezt a sűrű, többrétegű szöveget, amikor még nem áll készen, mert nem is készítette fel senki, a fogalmi keretekbe szorított tudásfogadásra. Nyilván érzi a nagyapa részéről a rá irányuló különös, súlyos elvárást, de hogy is lenne képes  a megváltás, megváltódás sajátos lehetőségének személyes felelősségét magára venni, hisz  két külön világban élnek. Ezeknek a valóságoknak mégis van pillanatokra egymáshoz érő közös halmazuk:a fiú egy különös pillanatban magát képzeli a nagyapa helyébe. 

A nagyapa és a fia (Simon Péter apja) híd nélküli, egymáshoz közelíthetetlen világban élnek. Az apa számára a múlt elveszti a jelentőségét, a gondolkodása jövőhangsúlyos, de más a küldetése mint, amit az apja - jobb híján- az unokájára akar testálni. A nagyapának és az apának már nincs közös nyelvük, de az apa valóságába a fia, Simon Péter sem fér bele.

A nagymama járja a boltokat, tolakszik, döntően es kényszerűen praktikus a valósághoz való viszonya. Elfogadja, szereti a fiát, kiszolgálja a férjét, tőle telhetően gondoskodik  az unokájáról, de valóságos találkozásuk nincs.  Minden szereplő végletesen magányos. A családregény tehát nem a nagyszülők halálával, az apa letartóztatásával, Simon Péter teljes magára maradásával ér véget, hanem azzal a korán kezdődő és tartóssá váló érzelmi űrrel, amelyet a családtagjai saját önzésükben  vagy nyomorúságukban tán fel sem fogtak.  Lehet-e hitelesebb utolsó szava a regénynek a "nem"-nél. Simon Péter nem-et mond arra a küldetésre, amelyet nevében hordozva teherként rótt volna rá a nagyapja. De valóban tényleg erre mond nem-et? Lehet, hogy a családra, az új életkereteire, de akár az életre magára is vonatkozhat a regényben az utolsó "nem". 

Ez az újraolvasás kifejezetten jól esett. A párhuzamos valóságok témája tisztán kirajzolódik már ebben a műben is. Élveztem a Világlóból visszacsengò motívumokat. Azok a "hibák", amelyeket nevesíteni lehetne, jelentőségükben elenyésznek a regény szépségei mellett.

Még mindig Nádas

Volt, hogy áradoztam a Világló részletek olvadása közben, volt, hogy haragudtam Nádasra, mert  olyan fejezeteinél jártam, amelyekben kegyetlennek éreztem az őszinteségét azok iránt, akiknek a motivációit, elveit, életvezetését pontosan értette,  és  ebből adódóan nem várhatta el tőlük azokat a döntéseket, amelyek hiánya miatt neheztel rájuk. Fátylat a rajongásra is, a neheztelésre is! Olyan szédületesen nagy kaland ez a regény, hogy elvésznek benne az én élményanyagomba beleakadó pillanatnyi hatások.
Hatalmas  történelmi, szocio-kulturális es lélektani anyag van ezekben a kötetekben. Részleteiben is lenyűgöző, de a legszebb élmény mégis az a hosszú, éles ív, amellyel Nádas összeköti a felnőtt önmagát azzal a valamikori gyerekkel, akit újraépít magában a sajátos emlékezéstechnika révén. A gyerekkori Nádas emlékkirakósából megérteni vélem a mostani Nádast:a  távolságtartását, a nyelvhez való viszonyát, a szigorú logikáját, az alkotás szerepét, a féken tartott indulatait, az élességét. Micsoda erő, kitartás, tántoríthatatlanság kellett ahhoz az úthoz, amelyen megtörtént a családtörténet és a magyar történelem egy fontos szakaszának látszat és a valóság szerinti szétszálazása, önmaga és a történelemmé vált múlt újraértelmezése. Olyan szövet készül a szemûnk előtt, amelyen a szocializmus durva szürkéjén tűhegynyi pontossággal rajzolja meg Nádas a saját finom, konok, tiszta, okos arcképét.

Jaume Cabré: Junoy barát, avagy a hangok halála

Cabré regénynek alig van cselekménye, nincs benne látványos karakterépítés, és a történet alapjául szolgáló téma sem újdonság a regényirodalomban, mégis érdekes műnek tartom. A fő regényteret jelentő rideg, embertelen kolostor és annak vezetője, az apátnő anya (értem persze a megszólítást, mégis vicc: "anya") még a legminimálisabb érzelmet, szépséget, egyénit, személyest sem tűri meg a közösségben. Totálisan, minden mást kizáróan nehezedik rá a kolostorra a katolikus eszmeiség súlya, amely a Regula betartásába sűrűsödik bele. Az eszmék, eszmerendszerek   immanensen is mentesek az élet lüktetésétől, a nekik való megfelelés mindig lenyes a személyes életszeretetből, itt pedig a szeretet-szenvedés-fegyelem-alázat eszmekörnek gyakorlatban való megélését még megszaggatja, torzítja a kolostor mindenkori vezetőinek túlzó megfelelési kényszere. Minden kiüresedik, elhal ebben a lélek nélküli közegben, mint ahogy minden túlhajtott eszme, minden megszállottság pusztít, és jellemzően nem azokat, akik legdurvábban képviselik, hanem azokat, akikben érzékenység van, de tudatlanul fejet hajtottak egy eszme totális önátadást megkívánó hívása előtt.  Az eszme megvalósítását célzó hatalom lényegénél fogva rideg, érinthetetlen, és megállíthatatlanul támad, ha valaki érezni mer, gondolkodik, ellenvéleményt fogalmaz meg azokon a kereteken kívül, amelyet a hatalom határoz meg. A regényben az egyház hatalmát képviselők nemcsak a két apácát bélyegzik meg, hanem a papot, Junoy atyát is, akinek az  érzékenysége, embersége fellázad a Regula ellen. Komor, rút világ a kolostor világa. Miért szép mégis ez a fájdalmas parabola? Mert ugyan egyik apáca meghal, a másik viszont kimenekül, életre menekül, amelyben szerepe van a kolostorban szolgálatot teljesítő Junoy atyának, akit végül inkvizíciós perbe fognak az  ún. lázítás miatt. Cabré mégis azt sugallja, hogy minden helyzetben van lépéslehetőség identitásunk védelmére. Junoy élőhalott a rideg, művészet és szépség és emberség nélküli kolostorban, attól lélegzik fel a személyisége, hogy egy ponton túl nem tűri a Regula által közvetített embertelenséget. Ettől éled fel az életösztöne is, és szökik. Világos, hogy itt nem lehet katarzis, de ettől akár még példa is lehet a Cabré által megírt történet.

Irodalmi szempontból nem kifogástalan ez a regény, de az író kísérletező szándéka jól érzékelhető. Tetszett a Regula részletek és a történet váltakoztatása fejezetenként. A történetet azonban lehetett volna érlelni, és egyszerűsége ellenére tovább egyszerűsíteni. Persze hozzáad a körképhez a püspök viszonyulásának, motivációinak bemutatása, mint ahogy a Clara (a kolostort elhagyó apáca)  rokonságának történettöredéke is, de ezeknek a szálaknak a koherenciája még nem tökéletes.

Philip Roth: Amerikai pasztorál

Seymour Irving Levov, akit iskolatársai Svédként emlegettek, a 20. század közepén első generációs zsidó fiatalemberként  lazán, kedvesen, magától értetődően lépkedett azon az úton, mely (közhelyesen, de ezzel együtt kifejezően és mindenki számára értelmezhetően) a nagy "amerikai álom" személyes megvalósulásának lehetőségeként  vetítődött a jövőjébe. Problémátlanul, belső vezérlésből fakadóan, nem izzadtságszagúan, és nem másokat tipróan  volt kötelességtudó és sikeres. Minden megtett a családjáért lefelé (gyerek), felfelé (szülők) és középen (feleség). Továbbvitte és gazdagította a családi céget. Liberális férj és apa volt. Őszintén szerette a feleségét, és sok tapintattal, szeretettel óvta, támogatta a lánya fejlődését.
A narrátor (az író, Zuckerman),  aki középiskolásként favorizálta, majd elvesztette szem elől Levovot, az évtizedekkel későbbi, újbóli találkozásukkor (60 év körüliek ekkor) unalmas átlagembernek látja a valamikori ideált. Több fordulat révén azonban rá kell jönnie, hogy előítéletesen alkotott véleményt, mert Levov nem valósította meg az amerikai álmot, nem átlagember, és csak azért látszik annak és unalmasnak, mert nem tudja artikulálni személyisége egyik felét, és bár szeretné, nem tudja megosztani az íróval élete tragédiájának történetét. Ezt a drámát és deficitet fedi el az a réteg, amelyet  kezdetben az író unalmasságként azonosít.

Három idősík váltakozása, Svéd személyiségének több szereplőben (lányában, feleségében, apjában, testvérében, az íróban és ismerősökben) való tükröződése viszi előre az olvasót annak a lélektani folyamatnak a feltárásában, melyben Levov meg akarja érteni a lánya extrém lázadásának motívumait. 

Roth úgy  váltogatja  mesterien a nézőpontokat, úgy építi fel a cselekményt, hogy az olvasót folyamatosan a markában tartja,  állandóan nézőpont-váltásra sarkallja. Olvasás közben újra és újra megtapasztaljuk, hogy ugyanaz az élet különböző nézőpontokból nézve nagyon eltérő mintázatot ad, és valóban mindig jóval összetettebb a látszatnál. Roth játszik velünk.  Néha úgy érzetem, összeáll a megoldás, értem milyen családi és társadalmi motívumok fonódtak össze a lány lázadásában, aztán az író új szempontokat villant, hogy a regény végig ne eresszen, hanem arra késztessen:gondoljam végig újra, és újra új szempontok szerint az éppen aktuális lélektani képletet. A bevonódás olyan erős volt, hogy Levovval együtt hittem, a nagyszülők karaktereiből, Levov és a felesége személyiségéből, kapcsolatuk jellegéből, a társadalmi kérdések lányra gyakorolt hatásából, az életkori sajátosságként felfogható lázadásból levezethetővé, még inkább összelegózhatóvá válik a lány tettének oka, és magyarázata. Hittem, hogy összeállhat az egyértelmű magyarázat, mert Levovval együtt úgy éreztem én is, magyarázatnak lennie kell! Lennie kell akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai álom csak álom lehetett, fel kellett robbannia az idillinek látszó világnak. A női lelkem mélyén sajnáltam a magyarázat nélkül maradt Levovot. A feldolgozhatatlan tragédia súlyát Roth úgy ábrázolja benne, hogy az együttérzés erősebb, mint a racionális, morális kritika. (Bár ki tudja, lehet, hogy csak én viszonyultam így Levov sorsához.)
Mélyre mentek Roth kérdései. Mint minden nagy író, Roth is nekünk szegezte olvasás közben a kérdéseit. Nemcsak Levovét, a nagyapáét is, Jerryét,  testvér kérdéseit is, és végül el kellett döntenünk azt is, miként vélekedjünk Merryről.
Nos, én nagyon ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik úgy gondolják, ők is csak átlagemberek, de tán azoknak is, akik ennél többet, mást gondolnak magukról.

Spiró György: Az Ikszek

(Vétek szétszálazni ezt a mai is ütős, remek regényt, önző módon mégis megteszem, és pusztán azért, hogy gyors nekifutással végül kiemelhessem belőle azt a vonulatot, ami most, az újraolvasásánál leginkább hatott rám.)

Szól ez a regény Boguslawskiról, a híres lengyel színészről, aki öregedő félben (58 éves!) még őriz valamit a korábbi nagy művészből, de megfakult benne a tehetség, fogyóban a művészi érzékenysége, sok a játékában a klisé, a rutin, ami korszerűtlenné teszi a játékát a színpadon. Mégis felvillanhat egyszer-egyszer, mert a színész mestersége, múltja, megkopott tehetsége még alkalmassá teszi, hogy belevetíthető legyen egy éppen aktuális politikai hangulat. Szól tehát ez a regény a szétdarabolt Lengyelországban a szebb múlt ikonjaként felfogható színészről is.

Szól ez a regény arról a Boguslawskiról, aki amellett, hogy hivatását gyakorolva játszik, a játék mellett politikai játszmák elszenvedőjévé is válik, miközben azt hiszi szegény, hogy a hatalmi harcok résztvevője lehet.

És szól az öregedő emberről, aki nem akarja tudomásul venni, hogy színészként, igazgatóként lejárt az ideje, aki nem képes felfogni, hogy ő, a játékos játékszerré vált, és minél inkább részese akar maradni az eseményeknek, annál inkább szánalmassá válik. Nem száll ki a játszmákból, míg el nem veszít mindent. A makacssága már nem a harc, nem az élet eszköze, hanem a kudarc egy-egy foltja. No, ez a szál szólt nekem (és remélem, nem rólam) most a legmélyebben. Le-letettem a könyvet, és példák sora rajzott körülöttem. Tele a világ szánalmassá váló Boguslawkikkal.

Persze másoknak tán beszédesebb a regény most is aktuális politikai vetülete. Életkor, érdeklődés kérdése kinek, melyik hang szól szebben ebben a regényben. 

A kisszerű hatalmi játszmák éppen úgy forognak a történelem kerekében, mint az öregedés szánalmas vagy bölcs forgatókönyvei. Az ember csak abban bízhat, ha tisztán látja a Boguslawskikat, akkor talán van esély kevésbé szánalmasan megöregedni. És ebben a körforgásban jó, hogy vannak Spirók, van művészet, amely időről időre tisztítja az ember látást.

L. Ulickaja:Jákob lajtorjája

Ulickaja új regényét egy félbehagyott regényekkel terhelt, kudarcos olvasási szakasz után vettem kézbe, és nagyon jó hangulatban olvastam végig az ugyan házasságot kötő, de a gyerekét mégis egyedül nevelő, a művész szeretőjéhez szenvedélyes szerelemmel kötődő, de annak szabadságát nem korlátozó ugyancsak művész Nóra és az ő nagyszüleinek, szüleinek és a gyermekének történetét. A négy generációs családregény terjedelmes történetét Ulickaja rutinosan formálta érdekes és értékes, elgondolkodtató, erős szövetű regénnyé. Több nézőpontból, különböző típusú szövegekkel építette fel az  idősíkokat változatosan kezelő nagyregényt, amelyből  most csak azokat a témákat emelem ki, amelyek leginkább megfogtak belőle. 

Egy generációba tartozom Ulickájával. Hatvanon felül már nemcsak Freud, Jung és egyéb pszichológiai olvasmányélmények alapján tudja az ember, hogy a családi történetekben ismétlődések vannak, amelyeket sokáig fel sem ismerünk, mert nem látunk rájuk, túlságosan a személyes sorsunkba merülten élünk. Ezek az ismétlődések egy-egy család történetében  végeláthatatlanul újraképződnek, míg egy családtag fel nem ismeri, vagy akár sorszerűen, tudatlanul nem szakítja meg a forgatókönyvet. Ulickaja  finoman, lassan felépítve bontja ki ezt a tételt. Nóra anyja is, nagyanyja is elhagyják a férjeiket. Persze az is lényeges, hogy melyiküknek mik voltak ehhez a motívumai, de legalább ennyire érdekes, mennyiben tér el az előző generációk házassági modelljeitől Nóra. Van-e hasonlóság a nagymama, az anya és a Nóra által választott férfi típusokban? Lehetnek-e koronként jellegzetes megoldási kísérletek egy házasság megmentésére? Szükségszerű-e bizonyos konstellációk esetén a válás? Lehet-e és ha igen, mennyire lehet a történelem kontójára írni a kapcsolatok kiüresedését (a nagyszülők megszakításokkal hosszú időt töltöttek külön háborúk, sztálini idők letartóztatásai miatt), és mennyi a szakításokban  két ember - kortól független - össze nem illésének aránya? Csendes érdeklődéssel olvastam a regényt, hogy az Ulickaja által felvetett kérdésekre megkapjam a válaszait is.

A regény fontos szövetét alkotják a nagyszülők levelei. Sok a levél, de míg a Száraz-féle Apám darabokban c. regényben kiidegelt a mennyiségük, addig ebben a regényben helyen volt a számosságuk, mert pontosan jelezték a férfi és a nő közötti fáziseltolódásokat, az érzelmi elmozdulásokat, előrevetítették a későbbi történéseket.

Szerettem a regény művész-szálát is. Mindig szívesen olvasok arról, hogyan élnek, gondolkoznak, alkotnak a művészek, hiszen erre csak rácsodálkozni tudok. 

Mit jelent zsidónak lenni, polgárnak lenni, kommunistának lenni?  Ulickaja bölcs asszony. Szívesen gondolkodtam vele együtt ezekről a fogalmakról.

Informatív a kötet a sorsokat alakító történelem vonatkozásában is. Mit művel velünk a történelmet formáló Idő? A nagyapa a 19.sz. végén született, a szülőkkel, Nórával és a fiával a 21. sz-ig jutunk az időben.

Szerettem ezt a regényt azért is, mert értem, amit Ulickaja az öregedés harmóniájáról ír. Hiszem vele együtt, hogy összeállnak bennünk a történeteink egy magasabb síkon, mint ahogy éljük őket a hétköznapokban.
Különösen szimpatikus Ulickaja ítélkezés-, értékelésmentes attitűdje, ami nyilván összefügg az életkorával is, mert  a magam tapasztalatai szerint  az igazi elfogadáshoz jócskán sok évet meg kell élni.

Mondják, hogy Ulickaja olvasótábora döntően nőkből áll. Nem tudom igaz-e, de arról meg vagyok győződve, férfiaknak  sem haszontalan olvasni őt.

Tartozás a Mindenkivel kapcsolatban

Miért van az az érzésem, hogy tartozom annak az összegzésével, miért tetszett a Mindenki?

Ha tartozás, ha nem, a filmmel kapcsolatos szedett vedett gondolataimat leírom, tudatosan kerülve az elemzés látszatát is, mert jelen esetben  nem használna  az irodalmi művekhez kapcsolódó - egyre halványuló - elemző rutin, a filmnyelvben pedig nem vagyok járatos.

Tehát miért örültem a filmnek, miért tetszett? (Nem játszom azzal a gondolattal, hogy miért szép..)

Partvonalon kívülről jó ideje figyelem az oktatásban zajló folyamatokat, és ugyan érthető, jogos, hogy azt a rendszer-tehetetlenséget, kontraproduktivitást (tetszőlegesen folytatható a sor), amelyeknek a nyűge mind ráterhelődik a gyerekekre, fiatalokra, célzottan a kormányzat, az oktatáspolitika, a KLIK nyakába varrjuk, ám kevés szó esik a tanárok jelentős tömegének alkalmatlanságáról, káros hatásáról. (Amúgy offenzívában valahol ez is érthető,  meg is lehet, ki is lehet magyarázni.) A kockás inges akciókat jelenléttel is támogattam, de már akkor is nyomós kérdésként merült fel bennem, mit kezdene a pedagógustársadalom a rázúduló, a rendszert pozitívan megújítható lehetőségekkel. 

No,  ez a film nekem éppen arról szól, amit ma a pedagógus oldal legsúlyosabb problémájának tartok. Arról, hogy számosan vannak a nem egyszerűen csak megfáradt, kiégett pedagógusok, hanem a rendszernek aktívan megfelelni vágyók, a hamis értékrendet gyerekekre gyömöszölők, a megalkuvók, a gyereklelket tiprók, a maguk sikerét elvtelenül hajszoló tanárok. Gondoljuk végig, mire tanítják közvetve vagy közvetlenül a gyerekeket! Elvtelenségre, megalkuvásra, hazugságra, szolgaságra, elenyésző előnyökért, amelyeket a gyerekek nem is biztos, hogy előnynek tartanak. A gyerekek jó esetben egyszerűen zavarban vannak...

Ez a film legalább reflektorfénybe állította ezt a tanártípust, akit mellesleg anyaként is könnyedén el tudunk képzelni. Nekem sem tetszett a film végén a sziszegése, én is tudom, hogy a gyerekek a hétköznapi életben a filmben jelzett életkorban nem tudják ilyen szervezetten artikulálni az ellenállást a hamis értékrenddel szemben, de elég sok gyerekkel beszélgettem, és több osztály és csoportbeszélgetésről hallottam, amelyek azt igazolják vissza, hogy a gyerekeknek szükségük lenne a saját, jogos érdekeiket érvényesítő technikákra, és a film bátorságot adott ahhoz, hogy erről beszélgessenek, és a lehetőséget, hogy tudatosuljon: nem kell alattvalóvá válniuk.

Kérdés marad persze, hogyan viszonyulok a film művészi értékéhez. Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Hajlok most arra a kompromisszumra, hogy  elnézzem azt, ami a szemem szúrta, azért az előnyért, amelyet a film diskurzust indítva kiváltott.

És bizony visszanéztem: megjelentek nagyon lesajnáló, elitista megjegyzések olyan emberektől is, aki egyébként a szolidaritás, a nyitottság, az elfogadás elvét hangoztatják, máskor...Nem a tisztességesen megírt - esetenként negatív - kritikákról beszélek, valódi krtikából egyelőre kevés van, hanem a bölcsek kövét szopogatókról, akik egy-két szóval összességében ütötték le a filmet.

Győrffy Ákos:A hegyi füzet

"Egész kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, susogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást. Honnan hozza. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése." (Győrffy Ákos: A hegyi füzet,40.old.)

Egy-egy részlet után elüldögéltem, becsuktam a szemem. Volt, hogy hang nélküli, hol gyorsuló, hol lassuló képeket láttam magamról különböző periódusaimból. Beszélgetek. Mosolygok. Magyarázok. Kérdezek. Vitatkozom. Egy-egy kockán szenvedek. Néha szomorú, többségében jókedvű, kiegyensúlyozott vagyok. Őszintének látom magam. Közben a belső csendben a legbensőbb énem mégis úgy érzi,  jól ismeri Győrffy bizonyos érzéseit, érti őt. Ez persze illúzió. Nem is fontos. A fontos az, amit megszólított bennem. Méregetem a távolságot, amelyet közém és a régi szorongásom közé ékélt az Idő.

Jó szívvel és három molyos értékeléssel ajánlom a figyelmetekbe a kötetet:  

Marla:"Szép, nyugodalmas és lírai próza hegyi kunyhókban való elmélkedésekhez. Nem volna baj, ha volna belőle egy saját példányom, mert jó volna néha csak úgy hagyni, hogy kinyíljon valahol.
Olyasmi, mint a Tao Te King. Pont mellé raknám a polcomon."

@kuszma: "Azt hiszem, ifjú írók százainak az az álma, hogy a semmiről is tudjanak írni vagy hetven-nyolcvan oldalt. De úgy, hogy a semmi felé törekedve egyre közelebb kerüljenek ahhoz a ponthoz, amikor a szöveg már magáról a mindenről szól – itt csap át a mennyiség hiánya minőségbe. Van ebben valami zen. Így született meg ez a kötet a maga "puszta, nyers életével, a csillagok alatt. Irigyeltem.”

Varga Zsolt:"Tökéletes könyv. Végtelenül gazdag, Pilinszky János és Hamvas Béla nyomában a kereszténység és a keleti filozófiák válasza az emberi kiszolgáltatottságra és szorongásra. Minden bekezdése hosszas meditációra szólít, minden mondata tiszta költészet, tiszta, mint a forrásvíz."

"Lépjünk közelebb!" A tánc:szenvedély, fegyelem, gyönyörűség

Markó Éva, nívódíjas táncművésszel, tánc- és gyerekjóga oktatóval, a Flamenco Sopianae táncosával beszélgettem arról, miért tarja fontosnak a balett oktatást.

Egész életemben  két dologra vágytam: arra, hogy táncoljak, táncművész legyek, és arra, ha egyszer, már nem táncolhatok, akkor gyerekeket tanítsak. Minket, táncosokat fel is készítenek arra, hogy rövid az az idő, kb. 10 év, amíg aktívan táncolhatunk. Én, ha nem is önszántamból, de még le is rövidítettem ezt az időt, mert amikor a három gyerekem közül kettő megszületett, akkor már nem tudtam színházban dolgozni. Elkezdtünk a barátnőmmel szervezni itt, Pécsett egy balett-iskolát.

Milyen célokat fogalmaztak meg az oktatás indításakor?

Nem művész-képzést akartunk indítani, hanem az volt a célunk, hogy a régi balett iskolákhoz hasonlóan a tánc, a mozgáskultúra szeretetét alakítsuk ki gyerekekben.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy megismerjék a kislányok a testüket cm-ről, cm-re. Eljönnek az óvodások az órára, és a tánctanulás és az alap gimnasztikai gyakorlatok mellett az első félévben megtanítom, hogy hol a bokájuk, a csuklójuk a különböző testrészeik, mi az a mellkas, gerinc, izmok, stb., mert nem tudják. Onnan kezdve, hogy tudja a kis óvodás kislány, hogy mi hol található, el tudja kezdeni irányítani is. Én úgy gondolom, ha a kisgyerek tudja irányítani a testrészeit, akkor könnyebben megtanulja, hogy más is irányítható az életében.

Fontosnak tartom azt is, hogy az órákon klasszikus zenét is hallgassanak.  Elviszem őket színházba.  Engem ugyan nem láttak táncolni, de sok mindent el tudok nekik magyarázni a balettel kapcsolatban.

Fontos az is, hogy megtanulnak a kislányok csoportban dolgozni, tudják, milyen figyelni a másikra, vagy épp együtt dolgozni.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy levetkőznek olyan gátlásokat, amelyek hátráltatják őket. A későbbi életükben is fontos lehet, hogy gátlások nélkül merjenek szerepelni, felelni az iskolában, ma ez az érvényesülés szempontjából nagy előny.

Megtanulják a tanítványaim, hogy tisztelni kell azokat az embereket, akik értük odajöttek, hogy megnézzék a produkciójukat.

Persze nagyon fontos, hogy élvezzék a mozgást, a zenét, a kettő összhangját. Be van osztva az idő, és mindig van időkeret arra is, hogy felhőtlenül élvezzék a mozgást, improvizáljanak.

Szép számmal vannak tanítványai. Ez azt jelenti, hogy elégedettek a szülők a gyerekek fejlődésével?

Azt tudni kell, hogy óvodás korban még nem lehet nagy eredményeket elérni. A szülők úgy látják, hogy a gyerek mindig csak ugyanazt csinálja, azt tudj, amit már korábban is tudott. És vannak szülők, akik ezért nem hozzák a kicsiket, mert nincs számukra látható eredménye a befektetett időnek.
Iskoláskorban látványos a fejlődés, de sajnos az első osztályba kerülő gyerekek közül is vannak, akik abba hagyják a különórákat, főként a szülők miatt, akik úgy gondolják, hogy a balett már nem fér bele a zsúfolt napi rendbe. Pedig éppen az iskolába kerülő gyerekek számára jelentene feszültségoldási lehetőséget a tánc. A tanulást pedig kifejezetten támogatja a sok mozgásos feladat, koordináció, térbeli látásmód kialakulása, koncentrálást fejlesztő felkészülés, koreográfiák betanulása. Ez a kor hattól nyolc, kilenc éves korig a leghatékonyabb időszak a balett tanulás szempontjából.

Azt tapasztalom, hogy azok a négyéves lányok, akik 10 éve járnak hozzám, úgy mozognak, hogy megfordulnak utánuk az utcán. Egy nőnek egyébként is fontos a tartás, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is.

Úgy tudom, felnőttek is járnak Önhöz.

Balett alapú tánc tréningre járnak hozzám a felnőtt hölgyek. Ez úgy kezdődött, hogy van egy amatőr táncosokból alakult flamenco egyesület Pécsett, és ők látásból ismerve engem, megkértek egyszer, hogy segítsek nekik abban, hogy megismerjék a testük működését. Tartottam nekik tréningeket, és ebből alakult ki a felnőttek számára meghirdetett balett alapú tánctréning. Nagyjából azt csinálom velük is, mint a gyerekekkel. Bemelegítés után olyan gyakorlatokat végzünk, amelyekkel megmozgatjuk azokat az izmokat, amelyeket egyébként alig használnak, viszont a tánchoz elengedhetetlen , továbbá például tanulunk forgás technikát, nyújtunk és a végén persze van tánc is.

Szóba hozta a flamencót. Láttam néhány előadásukat. Úgy tűnik, ez az új szerelem.
Igen. Engem teljesen beszippantott a flamenco.  Újra táncolok.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Nem vagyok fogékony a felnőtteknek szóló direkt mesékre, így becsülettel végigolvastam Ishiguro regényét, de nem érintett meg. Úgy éreztem, se mélye, se magasa nincs a történetnek, és bár ímmel-ámmal igyekeztem volna kicsit megemelni magamban az elsődleges jelentéssíkot, és jobb pillanataimban mindenáron el akartam csípni a nagyregény szimbolikáját, összességében kedvetlen és eredménytelen maradt a kísérletem. Lehet, ez az én hibám, mint ahogy az is, hogy nehezen viseltem az öregecske házaspár vándorlását, a briton és a szász lovagok kitartó, de nyögvenyelős küldetését. Mint ahogy az sem volt ínyemre, hogy az ízlésemhez mérten kicsit didaktikusan ez a regény is felhívta a figyelmet arra, hogy nekünk, embereknek nagyon kell vigyázni, hogy ne szíthassanak ellentéteket köztünk. (Ezért aztán jobb, ha nem is emlékszünk, hogy akár gyűlölhetnénk is egymást.) Amúgy én egy kicsit megkeményedett "peace and love" színezetű embernek gondolom magam, tehát még jól is eshetett volna ez a vonulat, de nem. Ilyen szájba rágósan ez sem tetszett.

Lassú, kimódolt volt ez az egész történet, mégis mégis egy valamire csak jó volt...Elsősorban arra, hogy önmagam szellemi kielégítésre végiggondoltam, vajon az én emlékezetem hogyan működik. Mit engedek el az emlékeim közül könnyen, mit őrzök féltve, miért vannak felemás emlékeim, milyen emlékektől szalad még ma is fülig a szám, milyen emlékektől nyögök nagyot szégyenkezve, és milyen emlékek elvesztésétől szakadna meg a szívem, persze ha...egyáltalán emlékeznék rá, hogy elködöltek tőlem. Ha meg komolyra akarnám fordítani a szót, azt mondanám:nagyon is eleven probléma került a szemem elé, mert kevés veszteségtől félek úgy, mint attól, hogy elveszítem az emlékezetem öregségem éveiben. Ettől viszont félek Ishiguaro nélkül is.

Bodor Ádám: Sinistra körzet

A Sinistra körzet nagyon erős képi világ, amely bizonyos értelemben mégis üres. 

A regény tere az átütő erejű, hatalmas természet, amelynek egy részét egy meg nem nevezett hatalom valamikor körzetté nyilvánított. Ebben a mesterségesen elzárt, lepusztult, állatias, redukált világban a nevüktől, irataiktól megfosztott emberek egykedvűek, a végletekig kiüresedtek. Már nincs személyiségük. Egy-egy kijelölt funkciójuk van a körzetben. A funkciók esetlegesek, ideiglenesek, minimum cselekvésekkel elláthatóak, intellektus nem kell hozzájuk. Az nincs is ebben a világban. Lélek sincs. Talán emlékek sem. Ösztönök vannak, erős szagok, mocsok, ital, üresség, a maradék ember maradék megalkuvásai. Ezekkel az emberekkel bármi megtörténhet, és ami megtörténik, az nem okoz meglepetést. 

Hihetetlen művészi erővel, biztos kézzel, durva vonalakkal, sötét színekkel vágja a vászonra Bodor, hogy ez a kiüresedés is megtörténhet az emberrel, idáig is juttathat  ember, hatalom embert, eddig is süllyedhet az ember, mint ahogy ez már néhányszor meg is történt a történelemben. Ettől még felfoghatatlan. Rázott a hideg, míg olvastam.

Filmes napok

Hányszor írtam már, hogy ez vagy az a regény "szembejött" velem. Kezd végképp terhemre lenni ez a kifejezés, de a napokban megint eszembe jutott,  amikor olvasásra képtelenül szélesre tártam az nagy lelkem ablakát, hogy megtalálhasson egy-két film. Elmormoltam, hogy "na gyertek csak, gyertek", és belém akadt Paulo Sorrentinotól az Ifjúság és Richard Eyre rendezésében, Anthony Hopkins főszereplésével Az öltöztető. Nem mondhatom, hogy kíméletes volt az engem választásuk, de ezek jöttek, ezek vittek.
Mindkét film az öregségről beszél. Nem az öregedésről, hanem keményen az öregségről. Arról, hogy mi marad belőlünk az életvégre. Arról, hogy a leépülés folyamatában mi a legnagyobb veszteség. Arról, hogy lehet-e bármit elfeledni, jóvátenni, összegezni abból, ami valóban fontos volt az életünkben. Lehet-e magunk számára kerekre zárni az életet, vagy csak a leépülő test életből való kicsusszanása vagy görcse adatik, anélkül, hogy egy végső dalra bírnánk a lélek emelkedettségének szép, kék madarát?  Mások is kellenek hozzá vagy elegek vagyunk magunk ahhoz, hogy esélyünk legyen méltósággal elmenni?
Nem mondanám, hogy jelen életszakaszomban ezek a kérdések foglalkoztatnak. Nem ebben vagyok,  de vitathatatlanul megérintettek, szóltak hozzám ezek a filmek, és amit mondtak, az nem tűnt idegennek. Nem tudok ezekről most többet. Nem is ajánlgatom erre a  testet, lelket nyűvő hideg, vírusos időszakra, csak ha mégis egyszer ilyet akarnátok, legyen egy-két filmcímetek.

Roberto Bolano:2666

Nagyon régen nem olvastam  irodalmi értékekben ilyen gazdag, hatásában ennyire ambivalens érzéseket kiváltó, nagyszerű művet. Felzaklatott, kérdezett, ismeretet nyújtott, elmagyarázott, értelmezett, megállított, majd a hátamra vágott, hogy haladjak tovább!

Bolano regényvilága olyan komplex és differenciált és horizontálisan és vertikálisan egyaránt gazdag világ, hogy bizony néha ököllel ütöttem az asztalra, hogy: Ez igen!!! Ez színvonal, ez nobel díjas színvonal!! Hihetetlen, amit és amennyit Bolano tud a világról Mexicótól Németországon, Anglián, Spanyolországon, Olaszországon át a Szovjetunióg... Hihetetlen, amit tud az emberek mélyéről, az ösztönökről, aztán a művészvilágról,  a szegénységről, a gazdagok ürességéről és kegyetlenségéről, a politika és a drogok világáról. Hihetetlen, ahogy nem engedi letenni ezt a 825 oldalas regényt, csak akkor, ha letörik az ember keze. Pedig hatásait tekintve nagyon eltérő érzelmeket, indulatokat, undort, megértést, sajnálatot vált ki az olvasóból ez a Bolano-világ. A regényt alkotó ún. könyvek közül egyet, a gyilkosságokról szólót alig bírtam ki, de ezt is olvasni kellett.  Bolano úgy rakta össze ezt a 825 oldalt, hogy látszólag ráérősen, de valójában rugalmasan, feszesen kézben tartva a cselekményt, újra és újra meg tudott lepni.

Ha van művészi élmény, hát ez a regény az volt. Kemény, csiszolt, kegyetlen, kiábrándító, undorító, izgalmas, kiszámíthatatlan, valahogy a szerelmekben és a gyilkosságokban is egykedvű, kiégett, harmonikus kapcsolatokat csak nyomokban felvillantó világ, mint amilyen a századunk.

Roberto ​​Bolaño generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója, vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.
Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről közvetítsen, ám végül sokkal izgalmasabb téma, a rejtélyes elkövető után ered. A negyedik könyv a bűnesetek könyve. A város szeméttelepein egyre-másra kerülnek elő a női holttestek: sokuk épp csak kamasz, és szinte mindegyiküket kegyetlenül megkínozták. Legvégül a regényfolyam visszakanyarodik a titokzatos német író, Archimboldi élettörténetére, amely hová máshová is vezetne, mint a drog, a korrupció és erőszak eme valószerűtlenül valóságos poklába.