I.B. Singer: A lublini mágus

A lublini mágus becsapós regény. Van egy könnyen követhető cselekményszála,  amely a főszereplő rövid, átmeneti (lublini) otthonlétével indul, majd  itt-ott megszakítva egy Varsóig tartó szekeres utazást és egy rövid varsói otthonlétet (második otthon)  is magába foglal, hogy aztán keretesen Lublinban érjen véget.*

A főszereplő, a lublini mágus valójában egy cirkuszi mutatványos, aki művésszé szeretne válni, akiben (jaj, jaj, félve írom le) Singer zseniálisan megformált egy (a) férfi archetípust és a férfiak egy általánosítható személyiségfejlődési modelljét. Ez a mágus, ez a zsidó-lengyel férfi tele van erős és szapora ösztönkésztetésekkel, nagy lélekkel, gyermeki vonásokkal, szabadságvággyal, döntésképtelenséggel, félelemmel és bizalommal a zsidó hagyományok és morál iránt. Lublinban él a feleségével, akinek sokat köszönhet, s akit rendszeresen magára hagy, hogy rendes férfi módjára pénzt keressen a mutatványaival vidéken és Varsóban. Varsóba menet azonban a szekere hol egyik szeretője házánál áll meg, hol a másiknál, hogy aztán a tervezettnél  jóval később érjen csak célba, a negyedik nőhöz, akibe szerelmes is. Amúgy mindegyik nőt szereti (vagy egyiket sem), egyiket sem bántaná meg szíve szerint, de akaratlanul mindegyiket mélyen megsebzi, mert ezek a nők tudnak egymásról (részben azért, mert a mágus ki is beszéli egyiknek másiknak a szerelmi ügyeit). (Ne kalandozzunk el abba az irányba, mit jelent ez a nők számára...)
Itt azért felszisszenhetnének a férfiak, hogy előbb archetípust emlegettem...Igen, több azért ez a figura szerelmes, "minden nőt az én kertembe!" típusú, differenciálatlan lelkű fiatalembernél. Mert a mi hősünk hódításai közepette: szenved. Szenved a saját döntésképtelenségétől, attól, hogy fájdalmat okoz, attól, hogy nem tud lemondani, attól, hogy elszakadt a vallásától, attól, hogy a szabadságot nem arra használja, ami előrevinné a fejlődését, attól, hogy aprópénzre váltja a tehetségét, attól, hogy több a beszéd, mint a tett, és ezt a nők is látják. Tehát morális lény is ő, aki leginkább  attól szenved, hogy  maga is világosan látja saját esendőségét és erőtlenségét a "másik" élet választására. De hogy is választhatna, ha egyik és másik életváltozatban is látja a vonzót. Ismétlődően visszajutunk a döntésképtelenséghez. Talán csak a gyökerek ereje győzhet?

Singerrel együtt azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor pontosan kell látnunk önmagunkat a tükörben, hogy elváljon, akarunk-re, tudunk-e továbblépni vagy maradunk, megrekedünk azon a szinten, ahol elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. Nem szeretném ellőni a befejezés izgalmát. Legyen elég annyi, hogy fejlődés-lélektani szempontból koherens megoldást választ Singer, művészi szempontból azonban tőrrel döfi le az addig épített, lélegző élményt.

Nem esett szó a nőkről, pedig e tekintetben is érdekes Singer felfogása. Ha nem is látja, vagy mutatja be a női archetípusok minden fontos változatát, (nem rólunk szól a regény) azért  fontos típusokat lát meg bennünk. Látja a hűséges, unalmas, biztos támaszt nyújtó nőket. Látja a lobogó, örökösen a szerelmet hajszoló nőket. Látja, a szolgalelkű, tragikus szerelmeseket, és látja az ilyen-olyan módon pragmatikus nőket, akik szerelem ide vagy oda, nagy lépéssel át tudják lépni a szerelmet, a csalódást, és az életrevalóság mellett döntenek. (Engem persze nem látott.)

És aki hozzám hasonlóan nem találta magát e típusok között, ne bosszankodjon! Singer nem ezért a regényért kapta a Nobelt.

* Nem hiszem, hogy fontos lenne besorolgatni, így nem megyek bele, mennyire utazási regény, mennyire nem.