Kertész Imre:Kaddis a meg nem született gyermekért

Egészen rendkívüli élmény volt ez az esszéregény. Az egymáshoz szikár következetességgel kapcsolódó gondolatok sora az első mondattól az utolsóig el nem hibbant pontossággal szövődött egymásba. Gondolhatnánk, nem könnyű bevonódni egy másik ember szigorúan logikus gondolatmenetébe, de ha az első oldalakon nyilvánvalóvá válik az olvasó számára Kertész szándéka, mely szerint a kizárólag önmagára irányuló figyelemmel csak a saját személyét és a tőle elválaszthatatlan személyes világát tekinti a gondolkodás és az írás tárgyának, akkor ez a regényt meghatározó következetes, fegyelmezett gondolatkapcsolás nem nehézséget okoz az olvasás során, hanem ritka  szellemi kalandot jelent. 

Amikor Kertész az első oldalak egyikén  arról ír, hogy a létezésből, mint strukturálatlan létformából a munka által kimenti önmagát ("ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene") akkor a munka (gondolkodás, írás: újrateremtett gondolkodás) által önmaga érvényességét (életét) tárgyiasítja annak érdekében, hogy a személyét és azt a világot, amely őt meghatározta, analizálni tudja. Teszi ezt úgy, hogy bár tapasztalati bizonyosságai vannak az életlehetőségeit és korlátait illetően, mégis szigorú logikával mentálisan is megközelíti és definiálja azokat. (Mindig minden körbezár nála.)

A regény teljes terjedelmét átfogó önanalízis egész folyamata rendkívül érdekes. (Nem jó szó, hogy) érdekes, (de nem tudok most jobbat). Az út, ahogy a kiinduló helyzettől eljut a saját zsidóságához való viszonyulásig, a személyiségében állandósult Holokauszt következmények feltárásáig az olvasó számára szívszorító élmény, de minden szentimentalizmustól mentes, mert Kertész minden önsajnálattól mentes gondolkodási folyamatot ábrázol. Számomra a legmegdöbbentőbb vonulatot  mégis az apjához való viszonya jelentette, még pontosabban inkább az apja viszonya hozzá. Egész pontosan pedig az az apa-kép az érdekes, amely a valódi apából keletkezett benne, és meghatározta őt. A gyerekkorban kezdődő zsarnokság - kiszolgáltatottság, megalázás és megalázottság, a kérdésekkel való magára hagyatottság Kertész egész életét átható létállapottá vált. Az apja "ugyanarra a kultúrára készített(e) fel, mint az intézet, ahol tanult." 

"Az apa, az intézet és Auschwitz logikusan, számomra mégis megdöbbentően összekapcsolódik: Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztosult apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek." Gondolhatnánk: körbezárult az űrhidegségű világ. Az élet azonban mindig "valamilyen" minőség, és mindenki számára, ha különböző mértékben is, de életszerű világot jelent, amely nem tűri a viszonyulásmentességet. "Én már gyerekkoromban tisztán láttam, hogy képtelen vagyok rá, képtelen vagyok asszimilálódni a fennállóhoz, a létezőhöz, az élethez, és ennek ellenére, kiáltottam, mégis fennállok és létezem és élek."

És ezen a ponton visszajutunk a munkához, mint a létezésből kiemelő aktushoz, életben tartó erőhöz. "A munkám mentett meg, ha valójában persze csak  a pusztulás számára mentett is meg." Száraz, érzelmek, társ nélküli, jövő nélküli világ Kertész személyes világa. (És micsoda gazdagság az írói világa.) Kaddis a meg nem született gyermekért.

Mindenkinek, aki az esszéregényeket kedveli, ajánlom a Kaddist.  Éppen csak érintettem valamit abból, amit bennem érintett Kertész, de ennél sokkal, sokkal több van a regényben. Biztosan végiggondolom majd a feleség szerepét is, aki a szerelemmel nem tudja megváltani az írót, mégis nagyon fontos személy Kertész életében. Nemcsak a személyesben, hanem az íróéban is. No, ez izgat, ez is izgat, a feleség, mint regényszervező elem. Izgat a "meg nem született gyermek" fogalom értelmezési tartománya is. Sorolhatnám...Olvassátok!