I. B. Singer: A sátán Gorajban

Singer regénye kezdetben lassan, részletezően építkező, majd egyre szédültebbé váló, végül kavargó vízióként befejeződő mű  a zárt közösségekben élő, szegény, tudatlan, a csak a vallási előírások útmutatásai szerint élő emberek vezető- és csodavárásáról, hiszterizáltságukról, értékveszéseikről, morális lezüllésükről, röviden a tömegpszichózisról. Singer története ugyan egy 17. századi lengyelországi zsidó közösségről szól, de könnyen azonosítható benne az a szociálpszichológiai modell, amely országhatárokon, vallási közösségeken, történelmi időkön átívelően jellemező a tömegek és az őket manipulálók double bind kapcsolatára. Döbbenetes erős rajz arról, hogy frusztrált embercsoportok  mennyire vágyják a manipulációs folyamatokat, hogyan hagyják, hogy a vezetőik gerjesszék az indulatokat, amelyek előbb utóbb önmegsemmisítő folyamatokká válnak, és elpusztítják őket.
 

Singer a manipuláló vezetők típusai közül is  azonosít néhányat a regényben. A hagyományokat tisztelő rabbi nem kell a kilátástalanságban frusztrálódott közösségnek, a csodát ígérő, az újdonság erejével ható, de depresszív vezető is csak addig, amíg meg nem jelenik a gátlástalan, pozitív attitűdű csodaígérő. Ha ez a típus ügyesen még egy showt is meg tud lovagolni (egy vallási révületben üzeneteket közvetítő médiummal), akkor szinte mindent visz..., míg meg nem fordul a tömeg indulata. Halvány szál a regényben a hamis prófétát elutasító emberek cselekvési terének bemutatása, hisz valójában nincsenek eszközeik a szektásodó csodavárókkal szemben. A "nem lehet tenni semmit" bénultsága ismerős folyamat a történelemből...

A jó regény a legfontosabb kérdések mellett kevésbé hangsúlyos kérdések végiggondolását is megkívánja az olvasótól, de ezek felvetése, a lehetséges válaszok rögzítése messze túlmutatna egy jól olvasható értékelés keretein.

I.B. Singer: A lublini mágus

A lublini mágus becsapós regény. Van egy könnyen követhető cselekményszála,  amely a főszereplő rövid, átmeneti (lublini) otthonlétével indul, majd  itt-ott megszakítva egy Varsóig tartó szekeres utazást és egy rövid varsói otthonlétet (második otthon)  is magába foglal, hogy aztán keretesen Lublinban érjen véget.*

A főszereplő, a lublini mágus valójában egy cirkuszi mutatványos, aki művésszé szeretne válni, akiben (jaj, jaj, félve írom le) Singer zseniálisan megformált egy (a) férfi archetípust és a férfiak egy általánosítható személyiségfejlődési modelljét. Ez a mágus, ez a zsidó-lengyel férfi tele van erős és szapora ösztönkésztetésekkel, nagy lélekkel, gyermeki vonásokkal, szabadságvággyal, döntésképtelenséggel, félelemmel és bizalommal a zsidó hagyományok és morál iránt. Lublinban él a feleségével, akinek sokat köszönhet, s akit rendszeresen magára hagy, hogy rendes férfi módjára pénzt keressen a mutatványaival vidéken és Varsóban. Varsóba menet azonban a szekere hol egyik szeretője házánál áll meg, hol a másiknál, hogy aztán a tervezettnél  jóval később érjen csak célba, a negyedik nőhöz, akibe szerelmes is. Amúgy mindegyik nőt szereti (vagy egyiket sem), egyiket sem bántaná meg szíve szerint, de akaratlanul mindegyiket mélyen megsebzi, mert ezek a nők tudnak egymásról (részben azért, mert a mágus ki is beszéli egyiknek másiknak a szerelmi ügyeit). (Ne kalandozzunk el abba az irányba, mit jelent ez a nők számára...)
Itt azért felszisszenhetnének a férfiak, hogy előbb archetípust emlegettem...Igen, több azért ez a figura szerelmes, "minden nőt az én kertembe!" típusú, differenciálatlan lelkű fiatalembernél. Mert a mi hősünk hódításai közepette: szenved. Szenved a saját döntésképtelenségétől, attól, hogy fájdalmat okoz, attól, hogy nem tud lemondani, attól, hogy elszakadt a vallásától, attól, hogy a szabadságot nem arra használja, ami előrevinné a fejlődését, attól, hogy aprópénzre váltja a tehetségét, attól, hogy több a beszéd, mint a tett, és ezt a nők is látják. Tehát morális lény is ő, aki leginkább  attól szenved, hogy  maga is világosan látja saját esendőségét és erőtlenségét a "másik" élet választására. De hogy is választhatna, ha egyik és másik életváltozatban is látja a vonzót. Ismétlődően visszajutunk a döntésképtelenséghez. Talán csak a gyökerek ereje győzhet?

Singerrel együtt azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor pontosan kell látnunk önmagunkat a tükörben, hogy elváljon, akarunk-re, tudunk-e továbblépni vagy maradunk, megrekedünk azon a szinten, ahol elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. Nem szeretném ellőni a befejezés izgalmát. Legyen elég annyi, hogy fejlődés-lélektani szempontból koherens megoldást választ Singer, művészi szempontból azonban tőrrel döfi le az addig épített, lélegző élményt.

Nem esett szó a nőkről, pedig e tekintetben is érdekes Singer felfogása. Ha nem is látja, vagy mutatja be a női archetípusok minden fontos változatát, (nem rólunk szól a regény) azért  fontos típusokat lát meg bennünk. Látja a hűséges, unalmas, biztos támaszt nyújtó nőket. Látja a lobogó, örökösen a szerelmet hajszoló nőket. Látja, a szolgalelkű, tragikus szerelmeseket, és látja az ilyen-olyan módon pragmatikus nőket, akik szerelem ide vagy oda, nagy lépéssel át tudják lépni a szerelmet, a csalódást, és az életrevalóság mellett döntenek. (Engem persze nem látott.)

És aki hozzám hasonlóan nem találta magát e típusok között, ne bosszankodjon! Singer nem ezért a regényért kapta a Nobelt.

* Nem hiszem, hogy fontos lenne besorolgatni, így nem megyek bele, mennyire utazási regény, mennyire nem.

Bohumil Hrabal:Foghíjak

Hrabal Foghíjak c. kötetét nemigen tudom értékelni, ajánlani annál inkább!  Olvassa, aki még nem tette!
Az önéletrajzi trilógia harmadik kötetében Hrabal szellemes ötlettel a feleségével beszélteti el, milyennek is látja önmagát: azt az embert, aki íróként magasra emelkedik, állami díjjal jutalmazzák, tagja az írószövetségnek, de férjként, férfiként esendő, idegesítő, kisszerű, félénk, sör-borovicska- és borissza. Imádja a hideg sertéssültet, házi lagzikat szervez, és képtelen parancsolni magának, ha ételről, italról van szó. Ugyanakkor retteg a betegségtől, a haláltól, és 1968 után, amikor felszámolás alatt álló íróvá válik, retteg a fekete autótól. Vagyis Hrabal pontosan ismeri önmagát, az önreflexiót remek technikával emeli irodalmi szintre, és káprázatos, ahogy pontosan adagolt öniróniával szerethetővé teszi magát az olvasó számára is.

Facebook-tükör

Ha már a bubble-témába belekevertem magam a tegnapi posztommal, ma belenézek a "facebook-tükör" kérdésbe is! Ez az én erősen szubjektív tükröm lesz, de szívesen megírom másnak is, mit látok az övében!!! (Vicc!)

Az évekkel ezelőtt létrehozott fb-oldalam él. Döntően  ehhez kapcsolódtak a tegnapi posztom kiszólásai, amelyeket a rendszeretetem  miatt ma kiegészítek:

• Nemcsak én távolítok el udvariasan (s mint írtam: nem politikai álláspontok különbözősége miatt) követőket, hanem engem is sokan áttettek "távoli ismerős" státuszba. Több ok lehet a háttérben, néhányuknál sejthetően szerepet játszhat az értékrendbeli különbözőség is.
• Nem lehet nem észrevenni, hogy az évek múlásával egyre kevesebb az őszinte és kulturált véleménynyilvánítás, pedig én szívesen vitatkoznék bizonyos kérdésekről, ha sokan nem lózungokkal vagy durva személyeskedésekkel tarkítanák a vitát.
• Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy minden személyes megnyilvánulás - némi túlzással - lájk-özönt vált ki, tehát ez az "én nem merek, de a tiédre szükség van" álláspont egyre markánsabb. Nem csodálkozom.
• Nehéz "tudatos, tematikus" profilt kialakítani egy évek alatt felépült, erősen heterogén ismerősgárda számára. (Sokáig megosztottam fotókat, posztoltam különböző témákban a véleményem, tettem fel irodalommal kapcsolatos tartalmakat. Ezzel a se füle, se farka szerkesztéssel egyre gyengébb tartalmat produkáltam...)

Közeli példák alapján aztán én is egy új fb-profillal alakítottam ki azt az ismerősökből és ismerősök ismerőseiből álló (tematikus) csoportot, akik rozi bross követői a fb-on...Ezek között az emberek között jól érzem magam, de itt sem kétségek nélküli az " érdemes-e megosztanom, amit megosztok? " kérdés. Ez azonban nem bizalmatlanságból eredő kétely, hanem abból adódik, hogy közös érdeklődésű, de az enyémtől nagyon eltérő habitusú emberek is vannak az ismerőseim között, akikről nehezen tudom elképzelni, hogy bizonyos posztjaimtól nem rázza ki őket a hideg...Próbáltam, de nem tudok csak értékeléseket megosztani, így lehet, hogy itt is a se füle, se farka szindróma üti majd fel a fejét.

Összességében számomra arra jó a közösségi felület, hogy "beszélgethessek" olyan emberekkel, akikkel szívesen leülnék valóban beszélgetni, de erre ritkán vagy sosem adódik lehetőség.

Filter Bubble

Én a Trump megválasztása utáni tömeges döbbenet réseiben figyeltem fel a "Filter Bubble" fogalomra. Azóta érzem át mélyen és felelősen a Mark Zuckerbergék által algoritmizált saját buborékom minden szépségét és nyűgét a fb-on. Nem foglalkoztam eddig a hírfolyamomon zajló manipulációs folyamatokkal. Hidegen hagynak a jobb oldali banneren magukat kínáló reklámok. Az ismerőseim többségét már rég áttettem "közeli"-ből "távoli" statusba, de nem a politikai szekértáborba tartozás okán, hanem egyéb érdektelenségek miatt, így tán magam tehetek róla, de kevés számomra irritáló véleménnyel találkozom a fb-oldalamon. Mindössze egy ismerőst töröltem személyeskedés miatt. Volt néhány szóváltásom az enyémtől eltérő értékrendhez tartozókkal, de eszembe sem jutott, hogy szabaduljak tőlük. A reggeli kávéhoz nemcsak Marla posztját olvasom, hanem több on-line médiafelületre is rányitok. Persze összességében érzékelem, hogy valóban kedvez a komfortérzetemnek, ha ebben a sok párhuzamos értékrendtől színes világban ismerős álláspontokkal találkozom, de ugyanakkor gyakran zavar, hogy nem értem milyen motívumok miatt gondolkodhatnak úgy a mások, ahogy...tehát kíváncsi vagyok a komfortzónámon kívül találhatókra is.

Ma olvastam egy cikket How We Broke Democracy címmel. Megosztom veletek. Nem tudom, hol tartunk az elkülönülések skáláján. Fogalmam sincs, milyen erősek a buborékok falai, mint ahogy azt sem tudom felmérni, lehet-e valódi esély a tőlem/tőlünk különböző buborékok megértésére, kialakítható-e az együttműködések szükségességének megértetése. Mihez vagyunk jó időben? Az látható, hogy a régi berögződéseink életveszélyesek.

https://medium.com/@tobiasrose/empathy-to-democracy-b7f04ab57eee#.ayesg1yre

Elbizonytalanodás

Végigvitatkoztuk a gimnáziumi éveket, aztán az egyetemieket. A 70-es években a cigis dobozok mellé letettünk a kocsma asztalokra  az otthonról hozott berögződéseket, csendben kiszakítottunk magunkból az Istenhitet is, hogy pőrén alakítsuk ki a közös nyelvünket és gondolkodásunkat arról a világról, aminek az eljövetelében úgy bíztunk, hogy el sem hittük a valóságosságát, amikor megjelent. Az jelent meg? Rendesen meg sem néztem, és már repedezett, mára összedőlt. Tudom, hogy mitől vagyok dühös és szomorú. Eszi a fene. Nem az volt a bizonyosság, hogy létrejött, hanem az, hogy már nincs rá remény az én életemben. Tele vagyok bizonytalansággal. Trump megválasztásával megint egyszer véget ért bennem valami. Olvasom, hogy győzött, mert az elit nem figyelt a tömegekre és ezért, ezért és ezért. Még igaz gondolatokat is találok. Olvasok a buborékokról. Én is egy buborékban beszélek, írok, de a tele a világ agresszív, sötét, gusztustalan buborékokkal, és ha csak ki nem kapcsolok minden eszközt körülöttem, nekem ütköznek, és egyre jobban fájok tőlük.

Olvasom Marla egyik posztját. Azt írja, elmegy egy baráti társaságba és máshonnan látja és másként látja a világot. És ez jó. Igen. Tényleg jó. De eszembe jut József Attila költészet-hegye. Megyek felfelé, és mindig máshonnan látom a tájat, és így más a táj. Igen, de tudom:ugyanaz a hegy. Én is megyek, vagyok hol ebben, hol abban a társaságban, és ez jó. Nagyon jó, de  a hegyem egyre zordabb, és most semmi mást nem látok belőle, csak a sötétet.

Írja Marla, hogy a szavak segítenek, az irodalom segít, a kommunikáció segít. Igen. Legtöbbször, igen.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

Szerettem és több szempontból is kiválónak tartottam a Virágzabálókat és a Taligást, így nagy várakozással, élményre készen fogtam bele A könnymutatványosok legendájába, annál is inkább, mert néhány  ismerősöm a három regény közül a legjobbként tartja számon. Hiába volt azonban ismerős Darvasi szövegteremtési technikája, a történetalakításban a különböző síkok finom integrálása, és csodáltam a korhangulat döbbenetes erejű felidézéséért is, mégis nehezen vergődtem át magam  a terjedelmes köteten. Azt remélem, valamelyest értem a regényben megvalósuló kísérlet lényegét, és tisztelem is Darvasi ebbéli teljesítményét, de a mentálisan jól megragadható értékek nem teremtették meg bennem azt az élményt, amelynek számottevő érzelmi komponense is lenne. Részleteiben igen, a regény teljes terjedelmében azonban nem tudtam élvezni a regényszövet hullámzását, áradását, épülését, mert a helyszínváltásoktól, a profán, naturális, trágár leírásoktól egy idő után éppúgy besokalltam, mint a tündérektől és a csodáktól. Nehezen szoktam hozzá, hogy szereplők és sorsok vannak, de a szereplőknek nincs - az általunk ismert kategóriák szerinti - fejlődése.  Ösztönök, hétköznapi értelemben vett tudatlanság és a szereplők számára is érthetetlen (tudatalatti, feletti) kötődések, révedő szerelmek uralják őket. Hátha értem, mit akar mondani ezzel Darvasi a korról, a döntően 17. századi világról. (De, Isten őrizz, hogy belegondoljak, milyen hasonlóságokra bukkannék, ha összehasonlítanám a történetből kibomló 17. századi koresszenciákat a mi korunk markáns jellegzetességeivel...Miért is tenném?)

Több könyvvel kapcsolatban írtam már, hogy újra kellene olvasnom bizonyos idő elteltével. Tartok tőle, hogy A könnymutatványosok legendáját nem egy hamar veszem újra kézbe. 

(Mondjuk, én "Laurosz"-ban sem voltam jó...Tehát, aki azt szerette, bátran vágjon bele A könnymutatványosokba is!)

Arról, hogy nagyon lassan haladok Darvasi regényével, A könnymutatványosok legendájával

Igazán különös olvasmány Darvasi László A könnymutatványosok legendája c. regénye (1999.)  

 Korábban két regényét olvastam  - a "Virágzabálók"-at (2009.) és a "Taligás-t" (2016.)  Mindkét regényt nagyon szerettem, de túl az érzelmi viszonyon, Darvasi nálam az első három legnagyobb kortárs közt szerepel, ott is eléggé elöl.

A Virágzabálók a 19.századba, a Taligás a 18. századba, A könnymutatványosok a 16-17.század történelmének világába húzza be az olvasót. Hihetetlen erejük van ezeknek a regényeknek, olyan eleven világokat varázsol Darvasi, hogy képtelenség kívül maradni...

A Könnymutatványosokat mégis, vagy épp ezért lassan olvasom. Egy részletet megosztok most belőle, bár mindennap kívánkozna egy-egy bekezdés.

"Furcsán mutatott a két ember egymás mellett. A hatalmas termetű, szelíd rabbi, és a kicsi, izgága gyapjúkereskedő. Vajon igaz-e, hogy egyszer a rabbi odahajolt David Mendelsonhoz, és azt mondta neki:

-Kedvelem és féltem a nyugtalanságodat, Mendelson.

Igaz-e, hogy a másik ezt válaszolta:

-Én néha szenvedek is miatta, rabbi.

-Tudod, hogy el kellene téged űznöm?

-Hova is mehetnék, rabbi -mosolygott Mendelson.

-Rajtad az segítene, ha a templom küszöbére feküdnél, hogy megalázd magad, te Mendelson.

-Ó, rabbi -pislog a kicsi ember -, én tudom, hogy sok a bűnöm. Azt is tudom, hogy nem vagyok jó ember, hogy gyakran megszegem a törvényt. Legalábbis a törvénynek bizonyos pontjait. De nézd csak - és ekkor megvakarta a homlokát, s valósággal elpirult -, néha az az érzésem, hogy a törvény arra való, hogy megfosszon bennünket a boldogságtól.

S talán a rabbi elmosolyodik, és már nem válaszol, mert tudja, hogy hiábavaló. Mendelsonnal nem lehet dűlőre jutni. Ő az, aki mindig kilóg a sorból, aki mindig valami meglepőt és szokatlant produkál, aki nélkül a mindennapi élet szürke és egyhangú lenne."

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája285-286. old. 

Hálózatok

Nemrégiben egy baráti társaságban az életünk, világunk minden dimenziójában működő hálózatok típusairól és szerepeikről beszélgettünk úgy, hogy korábban a hálózatok világszerte elismert szakértőjével, Csermely Péterrel csak egy izgalmas riportot láttam, de A rejtett hálózatok ereje c. könyvét nem ismertem. Most olvasom. Érdekes, sőt hasznos megközelítéseket kínál a különböző (természeti, szervezeti, gazdasági, társadalmi, én-szervező) hálózatok felismeréséhez, de a könyv legnagyobb ereje mégis abban van, hogy miközben mondja a magáét, gondolom, mindenki számára az ismereteinek, érdeklődésének megfelelő  kérdéseket vet fel.  Bennem meglehetősen egyszerű kérdések merültek fel, de e pillanatban mégsem tudok rájuk válaszolni, vagy valameddig eljutok a válaszadásban, aztán új kérdések törik meg a pillanatnyi sikerélményt.

Sok közül legjobban tán az a kérdés izgat, hogy a maguk szempontjából sikeres, hatalom-centrikus    hálózatot működtetőkkel szemben miért nem tudnak a velük elégedetlen kisebb hálózatok hálózatosodni. Minden hálózat elemei kapcsolódnak más hálózatokhoz, így a hálózatosodás elvi lehetősége adott. Vajon a hálózatok közötti kötések egymásra irányuló erőssége hibádzik, vagyis a hálózatok maguk hibásak, gyöngék, vagy a náluk jóval erősebb külső hálózat(ok) működésével magyarázható a bénultságuk? Lehet, hogy a probléma döntően célkoncentrációs vagy inkább időtényzős változó? Lehet, hogy a hálózatok pontosabb ismerete választ adhat arra is, miért szűk esélyes a különböző célú hálózatok harc nélküli kiegyezése?

No, ilyenkor sajnálom, hogy néhány emberrel jórészt csak a virtuális térben találkozom. Egy tea mellett órákig tudnánk beszélgetni, akár vitatkozni. Enélkül két esély marad. Vagy leírjátok, amit ti gondoltok ezekről a kérdésekről, vagy marad a könyv. Olvasom tovább, hátha az x. oldalon szerepel  a válasz, ami persze "csak" Csermely válasza lesz, bármennyire tisztelem is.