Marguerite Yourcenar: Opus Nigrum

Az utóbbi időben a kizárólagosságot élvező EP kötetek, cikkek, hangfelvételek és a rám váró Darvasi regények (A könnymutatványosok legendája, Taligás)  közé nagyon bekívánkozott valami más, a kortárs magyartól eltérő szöveg. Marguerite Yourcenar (francia író, költő, kritikus, műfordító) régen vár rám, így az Opus Nigrum a 16. századi történetével (és egy jó barátom ajánlásával) olyan választásnak tűnt, amely messze röpít a jelenlegi olvasmányélményeim (Hasnyálmirigynapló, Harmonia Caelestis, Javított kiadás)  felkavaró világától.

Az Opus Nigrum teljesen hagyományosan szerkesztett, kronologikus előrehaladással felépített történet keretében egy alkímiával is foglalkozó orvos-tudós-filozófus (Zénon) különböző síkokon bejárt útjait mutatja be. A szellemi út - a megismerési folyamatok határainak tágítása, a gondolkodás szabadságnak az igénye és ezek megélési kísérletei, valamint a tudásátadás vágya - a XVI. században szükségképpen gyakran együtt járt a fizikai (földrajzi)  helyváltoztatás szükségességével, a meneküléssel, a rejtőzködéssel. E század történetét csak felületesen ismerve is egyértelmű, hogy ez a kor Európában (a reformáció tanainak megszületése, a reformáció meghirdtése, kibontakozása, az új tanok különböző változatai és ezek egymás közötti és a katolikus egyház ezek ellen vívott kegyetlen harca, a rendszerszintű tudományos gondolkodás kibontakozása) lehetőséget, kihívást és életveszélyt egyaránt jelentett a "másként gondolkodók" a hagyományos, katolikus gondolati kereteket átlépők számára. Zénon is - szellemi fejlődésével párhuzamosan - keresztül kasul bejárja Európa nagy részét, az utak többségét kényszerűen, menekülve választva. A reformáció és a katolicizmus küzdelmének sötét bugyrai a történelemből is ismertek, de a hajszák, az árulások, besúgások, hamis tanúzások, a kínzások, az inkvizíció borzalmainak irodalmi fikciókban megjelenő változatai mai napig nagyon is éles, megrázó, erős hatást kiváltó képekké tudnak formálódni bennünk. (Az egész regény fekete-fehér filmként pergett  le előttem.)

A téma - a szabadon gondolkodó ember lehetőségei és korlátai, szinte szükségszerű magánya - érdekelt, de a szövegépítkezés, a történet előrehaladása, a tempó az én ízlésemhez kicsit lassú volt, bele-beleakadtam a történelem foltosodó emlékezetszövevényeibe, és igazán  érdeklődve csak attól a ponttól tudtam olvasni a regényt, ahonnan Zénon pere kezdődött. Ezért az olvasói élményért azonban érdemes volt végigküzdenem magam 270 oldalon. Zénon ingadozik élete során a szellemi úton, hol nagyon fontos számára, hogy artikulálja azt, amit tud, hol elbújik (nevet is változtat), nem ír, nem foglalkozik alkímiával, csak gyógyít, de valójában végig tudja, hogy per és halál lesz a sorsa. A per azért érdekes, mert a koncepciós perek korokon átnyúló alapmodellje ismerhető fel benne. Ebben a részben  lélektani, szociálpszichológiai vérátömlesztést kap a történet, és sodróvá, élettelivé válik.
Egyértelmű, hogy az élettörténetet bemutató Yourcenart is a szellemi út, Zénon személyiségének változásai izgatták. Fogalmam sincs, hogyan lehetett volna jobb technikával elevenebbé tenni az egész regényt, de kellett volna.

Marguerite Yourcenar francia író, költő, műfordító, kritikus. 1903-ban Brüsszelben született, 1947-ben amerikai állampolgárságot is szerzett, és attól kezdve haláláig (1987) az USÁ-ban élt.

Esterházy Péter: Harmonia Caelesis - még egyszer

Megjelenését követően frissiben olvastam a Harmonia Caelestist. Tán egy hónapja, befejezve a Hasnyálmirigynaplót, újra elővettem. Tudjuk, minden újraolvasás érzékenyen kijelzi a személyiségünk két olvasás között végbement változásait, hát kíváncsi voltam, hogy az a nagyon személyes, időről időre finoman átrajzolódó tapasztalat- és kíváncsiság erezet, amellyel  újra életre keltjük a papíron rögzült irodalmi szöveget, megnyitja-e a már olvasott szöveg új dimenzióit,   gazdagodnak-e  a HC- szövegekkel kapcsolatos élményeim. 

 Sietség nélkül, sokkal nyugodtabban olvastam, mint 16 éve. Nem tanárként, elemzőként, csak egyszerű olvasóként érdeklődve időztem el egy-egy édesapánál, és így jóval szélesebb horizont nyílott meg előttem apaképekből, mint első olvasatra. A regény első felét úgy életem meg, mint egy egyre táguló világot, amelyben gazdag jelentésrétegek szövődnek egymásba, és a tudásom, érdeklődésem most is csak néhányba tud belekóstolni. Hatalmas hintajátékként élveztem az apafigurák közötti ide-odalengést. Egyiknek a szakállát húztam meg képzeletben, a másikra rákacsintottam, a harmadiktól elfordultam, a negyediktől féltem, az ötödiktől iszonyodtam, a hatodikkal együtt kacagtam, a hetedik meg az édesapám volt. Nagyon sokféle érzelmet váltott ki belőlem ez az apai arcképcsarnok, ami persze egy pillanatra sem vált statikussá, nem merevedett tablóvá, inkább hasonlítottak ezek a képek ahhoz a fotós trükkös megjelenítéshez, amelyben egy alaparc változó alakzatokat vesz fel, de az alapvonások megmaradnak. Egyszer majd elolvasom úgy is a HC-t, hogy erősebben figyelek az apák életének történelmi vonatkozásokra is. 

A második rész - az  apakalandozások kavalkádja után - minden vetületével szorongató, akár a helyszűke, amelyben a család élt. Az első rész sokféle színe után ezek a lapok nem tudtak kikeveredni a szürkéből még akkor sem, ha egy-egy képpel megmosolyogtatott EP. A saját gyerekkorom ismerős és ismeretlen képei szorítottak össze olvasás közben. Mélyebben, súlyosabban éltem meg a regénynek ezt a felét, mint az első olvasásánál.

Sok személyes  zugot megpiszkált bennem a HC, ezek érdektelenek mások számára, de az bizonyára fontos, hogy EP-nek sikerült egy olyan alkotói attitűdöt kialakítania, alkalmaznia, amely nagyon erősen személyessé, élménygazdaggá teszi a szövegei olvasását mindenki számára.

Egy generációba tartozom EP-vel. Legnagyobb hozadéka az volt ennek az újraolvasásának, nyilván EP sorsának alkulásával együtt, hogy elgondolkodtam a generációnk induló lehetőségein, reményein, gáncsain és gátjain, bukásain, kudarcain, kapaszkodóin és a jelenlegi, lehetséges feladatainkon.

A HC-t olvasva az is tudatosult bennem, hogy már nem tudom elemelni magamtól az élményanyagot, nem tudom megformálni, nem tudok tárgyszerű, műközpontú értékeléseket írni. Magamat olvasom, magamat írom.

Nem azért, mert mindenki, illetve éppen azért, mert mindenki:E.P.

Szinte mindent elolvastam, sok mindent meghallgattam abból, ami a napokban az Internetre került E.P. kapcsán.

A vele készült riportokat éppúgy végigmorzsolgattam, mint azokat a vallomásokat, amelyekben költők, írók vallottak  a hozzá, a művészetéhez való viszonyukról.

És most nem azért próbálom megfogalmazni a személyes E.P. képem, mert úgy gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot, felvillantva olyan gondolatot, amelyet még nem írtak le... Nem. Magam miatt fontos, hogy megfogalmazzam, mit jelent ő nekem, mert a halála  összerántott valamit bennem, és hiába kerülgetem, kikerülhetetlen, hogy szövegbe rendezetten lépjek túl a fájdalmon, hogy a szívemmel, eszemmel, emlékeimmel, két kezemmel újrateremtsem belső képben, azt, aki elment.

Engem sokáig nem nyűgöztek le az írásai. Olvastam, eltartottam magamtól őket, körbenézegettem, méregettem, gondoltam ezt, azt. Elemeztem, jól, rosszul. Pillanatnyi kétségem nem volt, hogy különleges értéket teremt, de furcsa módon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy érezni és élvezni tudjam a regényeit. 

Meg kellett szeretnem előbb az íróban az embert. Lassan, fokozatosan adtam meg magam a humorának, az eleganciájának, a játékosságának, lassan fogott be a különleges közvetlensége. Miért tartott ez az idegenség ilyen sokáig? Azt hiszem, féltettem magam a kimagasló intelligenciájától, műveltségétől, könnyedségétől, mindattól, ami belőlem hiányzott, és amelyekkel a regényeiben szembe kellett néznem. 

Kutatom magamban, de nem tudom, mikor, mitől szabadultam fel. Talán attól, hogy megtudtam, ő is szeret enni... Egyszer csak úgy éreztem, megfogta a kezem. Személyessé vált a vele való kapcsolatom. Mentem vele az irodalom széles és rejtett kerti útjain, láttam a kacsintásait, azt ahogy elhúzta a száját, hallottam, ahogy felnevetett, félrehúzta a szemébe hulló haját. Azon vettem észre magam, hogy ugyanúgy szellemi apámnak éreztem, ahogy gimnazistaként Bécsy Tamást. Nekem is egyik apám lett, ahogy sokunknak. Ezért olyan nehéz elengedni. Ezért olvasom hetek óta. Hogy fogja a kezem, akkor is, amikor elmegy, mert aztán felnőttként kell itt maradni. Nem sokan adtak hozzá az én felnőtté válásomhoz. Esterházy igen. Kiteszem itt a pontot, és nem siratom többet. Velem van. Velem is van.

Hát, amit EP tud, képzel, mesél, ír a szerelemről, az mindent ver...

Ha már nyár, jöhet a szerelem is! Élhetjük vagy olvashatjuk a szerelmet. Hol ez, hol az a jobb chance. Ha Esterházy ír a szerelemről, akkor lehet, hogy az utóbbi, de az is tetszik, ahogy apró vagy nagy, beteljesült, hétköznapi szerelmek húznak el a fülem mellett...

Azért csak maradjunk  Esterházynál, a  Harmonia Caelestis-nél! Imádom a humorát.

"Ki volt az édesapám? Egykutya (nyolc), volt, aki volt, van, aki van, aki lesz, nagy úr.De elment a felesége tőle (egy szép nap.) Szép asszony, feltűnő, attraktív. Talán csak belülről egy kicsit álmoska. Mindenesetre ott állt apám egyedül, akár az ujjam, árván, magán, társtalanul - már legalább két órája. Dél körül járt (ebéd harangszókor), ezért felhívta a mamámat, aki szintén attraktívnak és intelligensnek számított, ebédeljenek együtt. Apám rögtön (még az előétel előtt) őszintén, áperte vázolta a helyzetet, melynek megoldását ő (édesapám) anyámban látja, és azonnal, levegővétel nélkül, rátért anyám leendő (leendő anyám leendő) materiális körülményeinek részletezésére, apanázs, hintóhasználat, gyűjtőjegy, kéthavi különnyaralás (nem kötelező!), ékszerek, konkrétan, részint használatra, részint tulajdonba, konkrétan, együtt eltöltendő éjszakák számának minimuma per hó, az ún. elhálásminimum, ruhapénz. Apám egész belemelegedett. Ilyen lehet a szerelem. Anyám elküldte őt a halál faszára. Így ismerkedtek össze." 

(Az, hogy az idézet utolsó előtti mondtának utolsó két szavát, hogy én leírtam...az számomra is meglepő.)

"Édesapám odanyilatkozott, hogy neki a mamám akkor se kéne, ha a mamám volna az egyetlen nő a földtekén. De ezt nem gondolta édesapám precízen végig, az egyetlen az mégiscsak a minden, és ő minden nőt akart (édesapám)."

"Édesapám -mint ember - , ha csókolózik...........harminckilenc (darab) izmát veszi igénybe, ennyit dolgozik, és százötven kalóriát éget el eközben. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj!"

Esterházy Péter:Harmonia Caelestis- Újraolvasás

Ha a Hasnyálmirigynapló irodalmi újszerűségével kapcsolatban vannak is  fenntartásaim , azért EP - most nem  annyira íróként, inkább szerethető, tisztelhető emberként - lenyűgözött ezzel a művel is, és a Napló - több más hatása mellett - azt az igényt is kiváltotta belőlem, hogy újra kézbe vegyem  Harmonia Caelestist. Fiatalon olvastam először, és a napi feladataim sokasága mellett a nyughatatlanságom, a habzsoló irodaloméhségem lehetett az oka, hogy jórészt  türelmetlenül lapoztam, lapoztam, néha derültem egyet-egyet, de úgy csuktam be a kötetet, hogy nem szólított meg igazán. Lelkem rajta. Nemcsak a piacot elárasztó friss regényirodalom mennyiségével magyarázható, hogy eddig nem vettem újra kézbe a Harmóniát. Egyszerűen most értem vele össze.

Általában is igaz, hogy most tudom rábízni magam igazán a szövegekre, korábban nem mertem, nem tudtam rájuk fektetni a lelkem, hanem mindig "kerestem" bennük valamit: a szerkezet újdonságát, a narráció különlegességét, stb. Olvastam egész életemben, és mostanra tanultam meg szöveg-centrikusan olvasni. 

Most aztán élvezem a Harmóniában az édesapákat, az ő variációikat, a történelmet, az ötleteket, a humort, EP csodálatos világát, és igen, azt az újító erőt, amit minden EP kötettől akaratlanul is várok.