Cabré regénynek alig van cselekménye, nincs benne látványos karakterépítés, és a történet alapjául szolgáló téma sem újdonság a regényirodalomban, mégis érdekes műnek tartom. A fő regényteret jelentő rideg, embertelen kolostor és annak vezetője, az apátnő anya (értem persze a megszólítást, mégis vicc: "anya") még a legminimálisabb érzelmet, szépséget, egyénit, személyest sem tűri meg a közösségben. Totálisan, minden mást kizáróan nehezedik rá a kolostorra a katolikus eszmeiség súlya, amely a Regula betartásába sűrűsödik bele. Az eszmék, eszmerendszerek immanensen is mentesek az élet lüktetésétől, a nekik való megfelelés mindig lenyes a személyes életszeretetből, itt pedig a szeretet-szenvedés-fegyelem-alázat eszmekörnek gyakorlatban való megélését még megszaggatja, torzítja a kolostor mindenkori vezetőinek túlzó megfelelési kényszere. Minden kiüresedik, elhal ebben a lélek nélküli közegben, mint ahogy minden túlhajtott eszme, minden megszállottság pusztít, és jellemzően nem azokat, akik legdurvábban képviselik, hanem azokat, akikben érzékenység van, de tudatlanul fejet hajtottak egy eszme totális önátadást megkívánó hívása előtt. Az eszme megvalósítását célzó hatalom lényegénél fogva rideg, érinthetetlen, és megállíthatatlanul támad, ha valaki érezni mer, gondolkodik, ellenvéleményt fogalmaz meg azokon a kereteken kívül, amelyet a hatalom határoz meg. A regényben az egyház hatalmát képviselők nemcsak a két apácát bélyegzik meg, hanem a papot, Junoy atyát is, akinek az érzékenysége, embersége fellázad a Regula ellen. Komor, rút világ a kolostor világa. Miért szép mégis ez a fájdalmas parabola? Mert ugyan egyik apáca meghal, a másik viszont kimenekül, életre menekül, amelyben szerepe van a kolostorban szolgálatot teljesítő Junoy atyának, akit végül inkvizíciós perbe fognak az ún. lázítás miatt. Cabré mégis azt sugallja, hogy minden helyzetben van lépéslehetőség identitásunk védelmére. Junoy élőhalott a rideg, művészet és szépség és emberség nélküli kolostorban, attól lélegzik fel a személyisége, hogy egy ponton túl nem tűri a Regula által közvetített embertelenséget. Ettől éled fel az életösztöne is, és szökik. Világos, hogy itt nem lehet katarzis, de ettől akár még példa is lehet a Cabré által megírt történet.
Irodalmi szempontból nem kifogástalan ez a regény, de az író kísérletező szándéka jól érzékelhető. Tetszett a Regula részletek és a történet váltakoztatása fejezetenként. A történetet azonban lehetett volna érlelni, és egyszerűsége ellenére tovább egyszerűsíteni. Persze hozzáad a körképhez a püspök viszonyulásának, motivációinak bemutatása, mint ahogy a Clara (a kolostort elhagyó apáca) rokonságának történettöredéke is, de ezeknek a szálaknak a koherenciája még nem tökéletes.
