Esterházy Péter:Hasnyálmirigynapló

Elkezdtem. Félve, tartva a témától, de kíváncsian és tisztelettel EP iránt (aki ezen valószínűleg mosolyogna).

A természetes kíváncsiság mellett két kérdéssel vágok bele az olvasásba: tudom-e irodalmi műként értékelni a naplót, vagy elviszi a figyelmem az íróember éppen átélt tapasztalataihoz való többrétegű érzelmi viszonyom. A másik: mit tud kezdeni EP íróként a jelenlegi személyes helyzetével. Születik-e valami új irodalmi érték ebből a sajátos helyzetből, vagy terápiás eszközként, esetleg életben tartó erőként működött számára a naplóírás .
Kisebb megszakításokkal kiolvastam a kötetet egy nap alatt. Azt hiszem, nem tudtam volna napokra adagolni. És biztosan nem tudnám értékelni sem, pl. csillagokkal.
Most, hogy becsuktam a könyvet azok az első gondolataim, hogy irodalmi értelemben nem született nagy horderejű mű. A kiinduló kérdésemre felelve, inkább tartom terápiás eszköznek, életszervező lehetőségnek, mint a különleges helyzetben megszülető új szövegtípusnak az Esterházy-irodalmon belül.
Ettől még érdekes, főként egy olyan olvasó számára, mint én vagyok, aki még (hála Istennek) nem látott közelről ilyen folyamatot. Megrendítő élmény követni ahogy a testi tünetek, a sokszor profán megjegyzések felől az Idő, Isten - tartalmak felé mozdulnak el EP gondolatai. Fantasztikus, hogy a betegség előrehaladtával, a kezelések monotóniája közben is megmarad a humora. Talán nem is helytálló gondolat, de most úgy érzem, azt tanultam leginkább ebből a műből, hogy azzal az eszközünkkel kell viszonyulnunk a betegségekhez, amelyekben a legerősebbek, a legotthonosabbak vagyunk. A játék, az önirónia, a tisztánlátás, az alkotás, mint életszervező erő - reméljük - hatékony fegyverei Esterházynak.

Závada Pál: Egy piaci nap

Závadának van egy jellegzetes, hamiskás mosolya, ami egyfelől kifejezetten jót tesz ennek a komoly embernek, másfelől mindig azt a képzetet kelti bennem, hogy szóban is nagyon tudatosan adagolja a szövegeit, és mindig jóval többet, mélyebbet, bölcsebbet is tudna mondani, mint,  amennyit éppen közöl. (Jó, jó, ez csak ilyen kis entyem-pentyem női csacsogás, de azért köze van az Egy piaci naphoz.) Részt vettem az új regény egyik író-olvasó találkozóján, és határozottan nyögve nyelősnek érzetem, ami persze Závada beszélgetőpartnerének inkább felróható, mint neki magának. Ez a kérdező jó ember mindent és még annál többet is kibeszéltetett a forrásanyagról, és a barátnőmmel, ha nem is komolyan, de már arról sutyorogtuk, hogy tudhat-e többet írni Závada a témáról, mint amit elmondott a másfél óra alatt, el kell-e ezek után olvasni a vékonyka kötetet...S mintha csak hallotta volna, azzal a bizonyos hamis mosollyal ajánlotta, hogy azért ha sokat elárult is a témáról, olvassuk el a regényt.  Szemlesütve dedikáltattunk.

És hát érdemes. Nagyon jó regény az Egy piaci nap. A terjedelmes Természetes fény után, amit kimagaslóan értékes regénynek tartok, vékonyka kötetbe zárt remekmű ez is.

A történet magját jelentő 1946-os kunvadasi (kunmadarasi) pogrom eseményeinek előzményeit, a lincselés lassan induló, majd hirtelen felpörgő, lihegő lüktetését, elcsendesedését, majd újbóli fellángolását Závada tökéletesen komponált, jó ritmusú szöveggel jeleníti meg. Az események hullámzása alatt mindig új szempontok szerint, új rétegekkel gazdagítva viszi előre a pogrom, a pártok, a rendőrség, a politikai szándékok különös összefonódásának bemutatást. A narrátor (a vádlottá váló helyi tanító felesége) személyes érintettsége, intelligencia szintje, ambivalens érzelmei és nyelvhasználata az olvasót is behúzza a történetbe úgy, hogy egyszerre több megközelítésben (érzelmi érintettséggel átszőve vagy a megfigyelő, megörökítő tárgyias megközelítési szemszögéből) is látjuk a pogrom eseményeit.  Vele együtt döbbenünk meg, hogy ami megtörtént a zsidókkal, megtörténhetett: 1946-ban. Átéljük a férje iránti aggodalmat, az óvatosan előbújó bizonytalanságát a férje tetteinek megítélésében. A legizgalmasabb mégis annak a  folyamatnak a történeti, szociológiai és pszichológiai szempontú ábrázolása, amelyben Závada rendkívül fegyelmezetten megmutatja, hogy a tudatlanság, a feldolgozatlan frusztrációk, az előítéletek és a rossz ösztönök hogyan hajszolják bele az elkövetőket - megdöbbentő módon főként nőket - a pogromba, és eközben hogyan válnak öntudatlan eszközeivé a politikai szándékoknak. Nagyon finom hangolással tágul egyre szélesebbre a pogromra való rálátásunk köre azáltal is, hogy látjuk az eseményekhez való egyre rétegzettebb külső viszonyulások körét is (politikusok, sajtó). Mintegy szomorú csattanóként (befejezésként) a miskolci események motivációs háttere egyértelművé teszi, hogy a politika a saját szempontjai és érdekei szerint - Kunmadarason éppúgy, mint Miskolcon - gátlástalanul eltárgyiasítja az embereket. Egyszer volt, hol nem volt, talán ez az egész szörnyűség, igaz sem volt. De, az volt.

Cabré:Én vétkem

Arra nem emlékszem, miért is vettem meg a kötetet, csak arra, hogy határozott mozdulattal választottam ki magamnak.

Talán a borítója tetszett, de a címe: Én vétkem és főként az alcíme: A regények regénye inkább ingerelt, mint vonzott. (A vétek szó hangzása, jelentéstartalma egyaránt taszít, miközben nem is igazán tudom, mit jelent ez a szó, és miben különbözik a bűn jelentésétől. Elgondolkoztam azon is, vajon a szerző miért fogadta el a kiadó által a regényre ragasztott alcímet, mert az fel sem merült bennem, hogy a Cabré fejében született meg ez a fennhéjázó, önminősítő alcím.) A több, mint 600 oldalas regény aztán fokozatosan magába szívott, és szisztematikusan felmorzsolta a kezdeti negatív viszonyulásom egyre fogyatkozó érzelmi elemeit. 

Több idősíkon halad előre a hegedű metaforára épített történet. A művészet, a szépség, az érték jelentéstartalmakat magába sűrítő metafora magját alkotó híres Storioni hegedű az 1600-as években készült, és az ő kalandos útján keresztül járunk be századokat, hogy újra és újra szembesüljünk az emberi kapzsiság, embertelenség változatos formáival. Mintha az általunk formálódó történelem fősodra nem is alakulhatna másként, mint kegyetlenül, embertelenül. Mintha az  Idő folyamában mi, emberek más szabású ruhákban, de ugyanazzal a pszichés eszközkészlettel csak ismételgetnénk magunkat A céltudatos kegyetlenek mellett sokaságunk kihasználható, tétova, bukdácsoló, önmagát kereső, s közben a saját álmait is szétforgácsoló, valódi döntésekre, az értekei védelmében szembeszállásra képtelen teszetosza lény. A harácsolók, a nagy és a kis diktátorok, a parancsot teljesítők, az erős emberek ellenállás nélkül hatolnak előre abban a történelmi térben, amelyet a passzív, félénk, erőtlen tömegek szabadon hagynak számukra. Nem ellenfelekkel, csak útban levőkkel találkoznak. Könnyű prédák vagyunk. 

És lehetünk-e hatékonyabbak az alkotásban az emberi kapcsolatainkban, mint az önmagunkért való kiállásban? Javít-e az életminőségen, ha esztétizálunk, ha mások megítélésében,  a másik fél érdekében hangosan kritikusak vagyunk, miközben a magunk hibái, gyámoltalanságai rejtve maradnak előttünk vagy rejtegetjük őket? Mire elég annak az embernek az önmagához és az általa választottakhoz való hűsége, akinek van értéktudata, morálja, művészi ereje? Ezernyi fontos, hiteles kérdéssel bombázza Cambré az olvasót. Teszi azt, amit csak az igazán jó írók tudnak.

A szöveget is élveztem. Míg pl. a Jelmezbálban Grecsó folttechnikája  szétkapta a regényt, Cambré századokat fon össze úgy, hogy néha mondat közben fordít át bennünket új idősíkba, mégsem kellett jegyzetfüzet, skiccek, hogy követni tudjam az időváltásokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát. Persze néha így is sok volt Ardevol és a hegedű történetéből, de ilyenkor E.P. tanácsa szerint folytattam az olvasást, az író, a történet iránti felelősséggel, türelmesen. Cambré megérdemelte.