Végigvitatkoztuk a gimnáziumi éveket, aztán az egyetemieket. A 70-es években a cigis dobozok mellé letettünk a kocsma asztalokra az otthonról hozott berögződéseket, csendben kiszakítottunk magunkból az Istenhitet is, hogy pőrén alakítsuk ki a közös nyelvünket és gondolkodásunkat arról a világról, aminek az eljövetelében úgy bíztunk, hogy el sem hittük a valóságosságát, amikor megjelent. Az jelent meg? Rendesen meg sem néztem, és már repedezett, mára összedőlt. Tudom, hogy mitől vagyok dühös és szomorú. Eszi a fene. Nem az volt a bizonyosság, hogy létrejött, hanem az, hogy már nincs rá remény az én életemben. Tele vagyok bizonytalansággal. Trump megválasztásával megint egyszer véget ért bennem valami. Olvasom, hogy győzött, mert az elit nem figyelt a tömegekre és ezért, ezért és ezért. Még igaz gondolatokat is találok. Olvasok a buborékokról. Én is egy buborékban beszélek, írok, de a tele a világ agresszív, sötét, gusztustalan buborékokkal, és ha csak ki nem kapcsolok minden eszközt körülöttem, nekem ütköznek, és egyre jobban fájok tőlük.
Olvasom Marla egyik posztját. Azt írja, elmegy egy baráti társaságba és máshonnan látja és másként látja a világot. És ez jó. Igen. Tényleg jó. De eszembe jut József Attila költészet-hegye. Megyek felfelé, és mindig máshonnan látom a tájat, és így más a táj. Igen, de tudom:ugyanaz a hegy. Én is megyek, vagyok hol ebben, hol abban a társaságban, és ez jó. Nagyon jó, de a hegyem egyre zordabb, és most semmi mást nem látok belőle, csak a sötétet.
Írja Marla, hogy a szavak segítenek, az irodalom segít, a kommunikáció segít. Igen. Legtöbbször, igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése