Gyaloglás-terápia

Kint a szabadban, ha elég tér van előttem, körülöttem, rövid idő is elég, hogy megtaláljam a "önmagam". Nem mintha egyébként szétesett, határozatlan ember lennék, de a felgyorsult hétköznapi valóságban rutinosan, gördülékenyen váltogatott szerepeim ugyan táplálkoznak ebből a legbelsőbb én-ből, ám alig hagynak neki önálló energiát, időt. A vízparton, a szőlőhegyen szerepeket hátra hagyva gyalogolok, és ilyenkor néhány perc után érezem, ahogy emelkednek, süllyednek, tisztulnak bennem a töredezett, foltos, hol szűk erű, hol felduzzadó energiák, mígnem összesimulnak azzá a belső békévé, ami lényegem szerint én vagyok. Évtizedeken át csak olvastam róla, de nem életem át, hogy csak ezzel a megbékélt belső önmagunkkal tudunk eggyé válni a természettel. Most már megy ez nekem. Ilyenkor még azt is érezni vélem, amit a felreppenő madarak éreznének, ha tudnák milyen érzés a szabadság megtalált és elröppenő pillanata.

Száraz Miklós György: Apám darabokban

Nem sokat szoktam teketóriázni, egy-egy regényről általában gyorsan megírom a véleményem. (Aztán persze elégedetlen vagyok magammal, az értékelésemmel, újat írnék, de mégsem, vagy mégis..  Aki olvassa a posztjaimat, már ismeri ezt a mások számára unalmas, a magam fontosságát (?) vagy bizonytalanságát (?) vagy az írott szó iránti tiszteletet (?) tükröző teszetosza, értelmetlen vívódást.) 

Száraz Miklós György:Apám darabokban c. regényével másként alakult a kapcsolatom. A regény megjelenését követően gyorsan megvettem a kötetet, elolvastam melegében, de halogattam, halogattam, eddig  húztam a vele kapcsolatos véleményem megfogalmazását, mert  a szüleiről írt, 56-ról írt. Mindkét szál nagyon mély, benső motivációt és terhet is jelenthetett  regény megírásához, de ezt figyelembe véve sem  tudtam  megbékélni vele.

Amellett, hogy tisztelem Száraz művészi szándékát, átérezni vélem a motivációját, érzékeltem, értékelem, hogy a családi történetet  és  nemzeti sors egyik sűrű és meghatározó fejezetének mozaikjait gondosan próbálta összepasszintani, de a jól definiálható pozitívumok ellenére is  egyre terhesebb belső kötelességként olvastam végig a regényt.

Az én ízlésemhez képest túlságosan lassú tempóval, céltalan ismétlésekbe merülően, részletezően bomlott ki a cselekmény, amelynek kapcsán mintha nem döntetett volna el karakteresen, mi is a  szövegalkotás valódi célja, hogyan és milyen regénnyé akar válni ez a történet.  A szereplőkhöz fűződő személyesség nemcsak  felhajtó erőként működött, háMindig megírom a úlladt a két ember között, de túl hamar statikussá vált, valójában nem mozdult semerre, ezért éreztem unalmasnak a hosszú levelezést.) Nem éreztem a szülők családi hátterének  bemutatásában sem a dinamikát. Ebből a generációs anyagból is bőven lehetett volna kihagyni, mint ahogy az apa 56-os bóklászási is túlságosan hosszú terjedelmet kaptak.

Hát, valahogy így, kicsit rossz kedvűen és művészi értelemben alul motiváltan ér az október 23.

Tangó - regényben, filmben

Tavaly néhány hétig csak spanyol amerikai regényeket olvastam, köztük az argentin Tomas Eloy Martíneztől "A tangóénekes"-t.

A regénybeli énekes testi fogyatékos, kivételes hangú férfi, aki a tangó legősibb ritmusait, szövegeit felkutatva a dalaiban a múltat, az értékálló argentin zenei hagyományt őrzi, miközben a hangjában ott lüktet a latin szenvedély, a vágy, a szomorúság és a szerelem egymásba fordulásai, a szabadság iránti örök éhség és tisztelet, a magány, és biztosan több argentin szín is, amelyeket csak maguk az argentinok éreznek benne. A főszereplő öntörvényű, igényes művész, akit nem vonz sem a hírnév, sem az elismerés. Kizárólag a maga mércéjének akar megfelelni, amikor a legnagyobb argentin tangóénekest tekinti mértékadónak,  távoli mesterének. A maga értékrendjét követi, amikor Buenos Aires különböző pontjain – kerülve a nyilvánosságot, nem vágyva közönségre – szinte rituálisan azoknak énekel, akiknek már csak az emléke él, azoknak, akik számára  a szabadság volt a legfontosabb érték.

A regény befejezése után a tangó-téma hetekig kísért. Különböző korszakok jellegzetes tangófutamait hallgattam, videón néztem hogyan táncolják. (Megtaláltam egy alig élvezhető felvételt a regénybeli példaképtől is.) Mégsem zárult le bennem a téma, nem éreztem úgy, hogy megfejtettem a tangó lényegét, bár nem az éneklése, hanem a tánc lényege izgatott.

Ma este azzal a felújult vággyal ültem be Az utolsó tangónk c. argentin-német filmre, hogy közelebb kerüljek a tangó mélyéhez. A dokumentumfilm Argentína legismertebb tangótáncosai - a 80 éves María Nieves Rego és a 83 éves Juan Carlos Copes - egész életen át tartó tangószenvdélyét beszéli, beszélteti és táncolja, táncoltatja el. 

Nos, ebből a filmből végre pontosan átjött, hogy a tangó lényege a táncban megnyilvánuló különleges, mély, a  személyiség teljességét sűrítő kommunikáció két ember között. A híres táncospár évtizedekig egy párt alkotott a magánéletben is, és ha egy szót sem szóltak volna magukról, egymásról a filmben, a korabeli felvételeken a táncuk mozdulatai, a tekintetük pontosan tükrözte az egymás iránt érzett szenvedélyüket, haragjukat, gyűlöletüket, sértettségüket, amit a profizmus sem tudott elfedni. Sőt, éppen a profizmusuk adta meg a lehetőséget, hogy kitáncolhassák azt, ami a lelkükben volt. (Az emlékeket kutató és eltáncoló fiatal táncosok is nagyon tehetségesek.)

Amikor már leesik az embernek, közhellyé válik a lényeg. Szinte szégyellem, hogy nem értettem. Van profin eltáncolt tangó, amelyben a mozdulatok, a mimika kommunikál egymással, de az nem az igazi tangó. Az igazi a táncban összekapcsolt szenvedély, és ezt csak a művészek tudják táncolni.

A fotó a lényegről beszél (gyors segélyként kaptam..), nem a film szereplőiről készült.

 

Ragyogás

 Szeretem a reggeleket.  Kávé alig nyitott szemmel, állva, a tea komótosan kortyolgatva, aztán enyém a logisztika. Az autóban csivitelnek a gyerekek, az iskolától D. munkahelyéig csendesen elülünk, kevés szóból értjük egymást. Miután kiteszem, teljessé válik a csend. Sosem nyomom be a rádiót, ritkán zavar a forgalom. Ezen az úton van egy útkereszteződés, amit örökbe fogadtam. Mindig árnyékot adó magas panelházak közül fordulok rá erre a kanyarban lévő útkereszteződésre, amit szerencsés napokon magába szív, szinte a láthatatlanságba ragyog a rázúduló Nap. Egy-két másodpercig szinte semmit nem látok, közepébe kerülök ennek a valószerűtlen ragyogásnak. Belefutok és sutty, már kint is vagyok belőle, tán mindig mosolyogva. Pontosan ilyenek voltak régen és igen, ilyenek ma is az életem boldogságpillanatai. Ragyogó gömbök, velem a közepükben.

Megbocsátás - Marla gondolatain gondolkodva

Marla ma reggeli karca, a "Ne tekintessenek"  gondolatköre  - megbocsátásról, kiengesztelésről, bántásról, hibákról, a bennünk élő jóról, az erkölcsi érzékről - különösen jól esett. Hidegből, szemerkélő ködből, bizonytalan esőből érkezve  úgy éreztem, M. megajándékozott. Nélkülözött ez az érzés minden szentimentalizmust vagy pátoszt,  és  így maradva is az egyszerűségnél, úgy döntöttem, hogy én is megajándékozom őt azzal, hogy adok magamnak időt az ő gondolatain való gondolkodáshoz.

Hallgattam a szöveghez ajánlott zenét, és így felszabadítva magam a pontos munkakezdés terhe alól, elgondolkodtam azon, hogy a keresztény vallás egyik legfontosabb morális kérdése, a megbocsátás gondolatköre hogy is áll az életemben. Mikor kell egyáltalán megbocsátani? Mit kell megbocsátani? A bántást? Engem nemigen bántottak. Hibát? Nálam ez nem megbocsátási kategória. Az árulást, amibe beleremeg az ember, mikor tudomására jut az árulás ténye?  Igen, a gyomorba gyúró pillanatot ilyenkor elborítja a méltatlankodás hajszálaktól talpig ható érzése, de aztán ha van az embernek erkölcsi érzéke, a hiúságával arányos idővel belátja, hogy ugyan az áruló gyomorszájon vágta, de valójában az elárult nem figyelt, ő maga esett a hübris vétségébe, és döntően az önmagára irányuló figyelem  fedésében nem látta az elválasztó jeleket. Mert az árulás mindig hasadás. Azt tartják, hogy az érzelmek és az értelem csatájában a nőknél mindig az érzelem győz. Hiba lenne. Ha lefejtjük a hamis hályogokat az ellenünk elkövetett árulásról, visszajutunk magunkhoz. Kicsit még méltatlankodunk, mert az én-központúságunk nehezen adja meg magát, nem könnyű belátni, hogy nem mi voltunk a másik/mások életének a főszereplői. X milliomodik emberként rájövünk, hogy meg kell értenünk a folyamatot, amelyben idegenekké váltunk  (igen áruló és elárult egyaránt) és a megértéssel meg is bocsátjuk az árulást, ami ekkorra már nem is árulásként és megbocsátásként definiálja önmagát. Ez a megértési folyamat persze sebez, forraszt, de mindenképpen tisztulással jár. Nem tűri a nagy jeleneteket, sőt tán a katarzist sem. Gyötrelmesebb, csendesebb, meghúzódóbb. Ebben a folyamatban  az önmagunk számára megtalált szerénység a jutalom. Lehet, hogy Isten velünk van ilyenkor, ez hit kérdése, de a megértés nélküli bocsánatban nem hiszek. Kívülről nem kapjuk. A megbocsátás folyamatában viszont valóban felfedezzük a bennünk élő jót, ami tényleg kegyelmi állapot, de csak néhány pillanatig tart, és minden külsőséget, pátoszt nélkülöz.

Minél egyszerűbb (a szó nemes értelmében) az ember, annál egyértelműbb számára, hogy a megbocsátás-megértés lehetőség a megújulásra, mert feltárultak a vakfoltjaink.Társ, barát, gyerek, szülő, testvér, elv-társ árulhat el bennünket. Akihez nincs közöm, az elgáncsolhat, ellehetetleníthet, de az nem árulás. Az érdek. Ilyenkor vagy legyint vagy felveszi a harci vértet az ember,  de sem a harc nélküli megadásban, sem a győzelemben nincs benne a megtisztulás lehetősége. Vagy ezen még gondolkodnom kell...

Krasznahorkai új regényéről még egyszer (mert olyan következetes vagyok...)

Krasznahorkai regénye után nem kezdtem újba. Igyekszem visszatérni ahhoz a régi szokásomhoz, hogy adok időt egy-egy regénynek, hadd dolgozzon bennem!

Nos, most éppen olyan kérdések nem hagynak békén,  amelyek szorosabb értelemben nem is tartoznak rám. Ez az alkotás folyamata, amely mindig nagy misztérium volt számomra, és egy-egy író-olvasó találkozón örültem, ha szóba került. Amikor néhány hete Krasznahorkai éppen a Báró Wenckheim író-olvasó találkozóján a városunkban járt, szóba került ez a téma, és ő az írás folyamatának az öntörvényűségét  hangsúlyozta. Arról beszélt, hogy a B. W. szereplői beléptek a történetbe, addig írta őket, amíg maradni akartak, azt írta, amit ők diktáltak. Nyilván nem tudom szó szerint idézni, de e beszélgetési szakasznak számomra az volt a lényege, hogy nála az alkotásban  a szerkesztési folyamatnak kevésbé fontos a szerepe, mint én azt feltételeztem az eddigi Krasznahorkai olvasmányaim és a most frissen olvasott B. W. alapján. Olyan meggyőzően, hitelesen beszélt a szereplői születéséről, cselekvéseiről, mondatairól, mintha a szövegei valóban kizárólag öntörvényűen épülnének. Ebben a felfogásban az író olyan, mint egy intelligens-érzékeny médium...(Van ilyen médium vajon?)

Hiteles volt, de a regényen gondolkodva kevéssé hiszek neki. Ahogy a regény befejeztével magamra maradtam Báró Wenckheimmel, a többi szereplővel és az ő történetükkel, egyre világosabban látom, mennyire logikusan épül fel ez a regény.  Adott a Tanár úr, aki a gondolkodás megszállottja, akinek a realitásokhoz nincs kötődése, és kivonult éppen abból a városból, ahova megérkezik Báró W., akinek szintén semmi tapadása nincs a konkrét hétköznapi valóság dimenziójához, egész életében csak a játékszenvedélye és a Marietta-illúzió jelentette számára az életteret. Túl sok szellem egyiknél, túl sok álmodozás a másiknál, valóságérzékelés semmi.

Ezzel a két nem igazán életrevaló szereplővel áll szemben befogadó vagy kiközösítő közegként a város politikai elitje és a kisemberek. A kisvárosi környezetben minden szereplő hihetetlenül pontos karakter. Az ő életük totálisan valóság-központú, pontosabban pénz-hatalom centrikus a helyi elit esetében, pénz-és hatalomhiányos a kis emberek esetében. A teljesség széthasadásának többszempontú ábrázolása ez a regény. Szépen ellenpontozódik a nagyravágyás és a kicsinyesség, a látszat és valóság.  Magukra hagyottak a deficitek. Az erkölcs hiánya, az értelmes jövő lehetőségének hiánya. Lehet, hogy tényleg diktálták magukat a szereplők, és a történetbe való be-és ki- és újra belépésük sorrendjét Krasznahorkainak, de akkor Krasznahorkai koponyáján belül nagyon izgalmas élet lehet...(szeretettel mondom, nem cinikusan).

Nagyon nehéz úgy írni minderről, hogy van, aki még nem olvasta, valaki éppen benne van, ezért aztán csak a felületen mozoghatok, amikor azt írom: patikamérleg pontossággal váltakozik a regényben a humor és a cinizmus, a rétegek egymásra válaszolgatós építkezése, a nyelv célcsoportokhoz kötött ízei, a irracionálisban megnyilvánuló racionális végkifejlet. Ez a regény kitűnően összerakott alkotás.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Majd készülnek rendes, passzentos elemzések erről a regényről is. Ezekben benne lesz, hogy miért juthat eszünkbe a Báró W-t olvasva a Sátántangó világa, hogy abban is, ebben is  fontos szerepe van a kívülről várt, de persze alkalmatlan "megváltók"-nak.  Leírják, kifejtik, összevetik majd azt is, hogy vannak ebben szereplők, akiket amonnan már ismerünk... Majd elolvasom ezeket a szíp, kerek okosságokat. Bennem most csak formátlan gondolatok vannak arról, hogy az új regény világa nagyon más világ, mint a Sátántangóé volt, nem az a történelmünkből magunkkal hurcolt, mély, sötét nyomorúság, ami abban volt, hanem a  felfújt, terpeszkedős, elfuserált, provinciális, durva, kicsinyes, régi-új feudális mintázatú kivagyiságos. A Sátántangó szereplői szerencsétlenek voltak, nyomorúságban éltek, hordoztak tragikus elemet, ezek a szereplők olyan végtelenül kicsinyes, nevetséges alakok, hogy csak a keserű humoron keresztül  ábrázolhatók. Szinte minden szereplőre   ráégett már egy nevetséges, szánalmas illúzió vagy egy idegesítő mánia, főleg hatalomból. Megjelenik itt a való világunk polgármestere, rendőr-kapitánya,  múzeumigazgatója, titkárnője, a szabad sajtó szerkesztői, az eszmét hordozó motorosok, az öregedő Marika, aki bármikor képes az illúziók felhőit felrázni maga körül, és itt van az ügyeletes jótétlélek barátnő, a gondolkodás csapdáiba bezáródó Tanár úr és persze Báró Wenckheim Béla is, aki csak egy tébláboló lúzer ezek között a kisstílű mihasznák között. 

A minden tekintetben kidolgozott, pontos, kegyetlen regényben fordulatokban gazdag cselekmény viszi az olvasót előre vagy egyre mélyebbre vagy az egyre reménytelenebb, szétesésére ítélt síkra, de még a végkifejlet előtt olvashatunk egy szenzációs listát magunkról, magyarokról. Nincs ez a karc befejezve, de tán nem is fogom. Nehéz az ember szíve, amikor a valóság ennyire körülveszi, itt is, ott is, és egyszercsak megérzi, hogy itt, ebben az országban örök a feudalizmus, és ha szétesik is újraépül.