Philip Roth: Amerikai pasztorál

Seymour Irving Levov, akit iskolatársai Svédként emlegettek, a 20. század közepén első generációs zsidó fiatalemberként  lazán, kedvesen, magától értetődően lépkedett azon az úton, mely (közhelyesen, de ezzel együtt kifejezően és mindenki számára értelmezhetően) a nagy "amerikai álom" személyes megvalósulásának lehetőségeként  vetítődött a jövőjébe. Problémátlanul, belső vezérlésből fakadóan, nem izzadtságszagúan, és nem másokat tipróan  volt kötelességtudó és sikeres. Minden megtett a családjáért lefelé (gyerek), felfelé (szülők) és középen (feleség). Továbbvitte és gazdagította a családi céget. Liberális férj és apa volt. Őszintén szerette a feleségét, és sok tapintattal, szeretettel óvta, támogatta a lánya fejlődését.
A narrátor (az író, Zuckerman),  aki középiskolásként favorizálta, majd elvesztette szem elől Levovot, az évtizedekkel későbbi, újbóli találkozásukkor (60 év körüliek ekkor) unalmas átlagembernek látja a valamikori ideált. Több fordulat révén azonban rá kell jönnie, hogy előítéletesen alkotott véleményt, mert Levov nem valósította meg az amerikai álmot, nem átlagember, és csak azért látszik annak és unalmasnak, mert nem tudja artikulálni személyisége egyik felét, és bár szeretné, nem tudja megosztani az íróval élete tragédiájának történetét. Ezt a drámát és deficitet fedi el az a réteg, amelyet  kezdetben az író unalmasságként azonosít.

Három idősík váltakozása, Svéd személyiségének több szereplőben (lányában, feleségében, apjában, testvérében, az íróban és ismerősökben) való tükröződése viszi előre az olvasót annak a lélektani folyamatnak a feltárásában, melyben Levov meg akarja érteni a lánya extrém lázadásának motívumait. 

Roth úgy  váltogatja  mesterien a nézőpontokat, úgy építi fel a cselekményt, hogy az olvasót folyamatosan a markában tartja,  állandóan nézőpont-váltásra sarkallja. Olvasás közben újra és újra megtapasztaljuk, hogy ugyanaz az élet különböző nézőpontokból nézve nagyon eltérő mintázatot ad, és valóban mindig jóval összetettebb a látszatnál. Roth játszik velünk.  Néha úgy érzetem, összeáll a megoldás, értem milyen családi és társadalmi motívumok fonódtak össze a lány lázadásában, aztán az író új szempontokat villant, hogy a regény végig ne eresszen, hanem arra késztessen:gondoljam végig újra, és újra új szempontok szerint az éppen aktuális lélektani képletet. A bevonódás olyan erős volt, hogy Levovval együtt hittem, a nagyszülők karaktereiből, Levov és a felesége személyiségéből, kapcsolatuk jellegéből, a társadalmi kérdések lányra gyakorolt hatásából, az életkori sajátosságként felfogható lázadásból levezethetővé, még inkább összelegózhatóvá válik a lány tettének oka, és magyarázata. Hittem, hogy összeállhat az egyértelmű magyarázat, mert Levovval együtt úgy éreztem én is, magyarázatnak lennie kell! Lennie kell akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai álom csak álom lehetett, fel kellett robbannia az idillinek látszó világnak. A női lelkem mélyén sajnáltam a magyarázat nélkül maradt Levovot. A feldolgozhatatlan tragédia súlyát Roth úgy ábrázolja benne, hogy az együttérzés erősebb, mint a racionális, morális kritika. (Bár ki tudja, lehet, hogy csak én viszonyultam így Levov sorsához.)
Mélyre mentek Roth kérdései. Mint minden nagy író, Roth is nekünk szegezte olvasás közben a kérdéseit. Nemcsak Levovét, a nagyapáét is, Jerryét,  testvér kérdéseit is, és végül el kellett döntenünk azt is, miként vélekedjünk Merryről.
Nos, én nagyon ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik úgy gondolják, ők is csak átlagemberek, de tán azoknak is, akik ennél többet, mást gondolnak magukról.

Spiró György: Az Ikszek

(Vétek szétszálazni ezt a mai is ütős, remek regényt, önző módon mégis megteszem, és pusztán azért, hogy gyors nekifutással végül kiemelhessem belőle azt a vonulatot, ami most, az újraolvasásánál leginkább hatott rám.)

Szól ez a regény Boguslawskiról, a híres lengyel színészről, aki öregedő félben (58 éves!) még őriz valamit a korábbi nagy művészből, de megfakult benne a tehetség, fogyóban a művészi érzékenysége, sok a játékában a klisé, a rutin, ami korszerűtlenné teszi a játékát a színpadon. Mégis felvillanhat egyszer-egyszer, mert a színész mestersége, múltja, megkopott tehetsége még alkalmassá teszi, hogy belevetíthető legyen egy éppen aktuális politikai hangulat. Szól tehát ez a regény a szétdarabolt Lengyelországban a szebb múlt ikonjaként felfogható színészről is.

Szól ez a regény arról a Boguslawskiról, aki amellett, hogy hivatását gyakorolva játszik, a játék mellett politikai játszmák elszenvedőjévé is válik, miközben azt hiszi szegény, hogy a hatalmi harcok résztvevője lehet.

És szól az öregedő emberről, aki nem akarja tudomásul venni, hogy színészként, igazgatóként lejárt az ideje, aki nem képes felfogni, hogy ő, a játékos játékszerré vált, és minél inkább részese akar maradni az eseményeknek, annál inkább szánalmassá válik. Nem száll ki a játszmákból, míg el nem veszít mindent. A makacssága már nem a harc, nem az élet eszköze, hanem a kudarc egy-egy foltja. No, ez a szál szólt nekem (és remélem, nem rólam) most a legmélyebben. Le-letettem a könyvet, és példák sora rajzott körülöttem. Tele a világ szánalmassá váló Boguslawkikkal.

Persze másoknak tán beszédesebb a regény most is aktuális politikai vetülete. Életkor, érdeklődés kérdése kinek, melyik hang szól szebben ebben a regényben. 

A kisszerű hatalmi játszmák éppen úgy forognak a történelem kerekében, mint az öregedés szánalmas vagy bölcs forgatókönyvei. Az ember csak abban bízhat, ha tisztán látja a Boguslawskikat, akkor talán van esély kevésbé szánalmasan megöregedni. És ebben a körforgásban jó, hogy vannak Spirók, van művészet, amely időről időre tisztítja az ember látást.

L. Ulickaja:Jákob lajtorjája

Ulickaja új regényét egy félbehagyott regényekkel terhelt, kudarcos olvasási szakasz után vettem kézbe, és nagyon jó hangulatban olvastam végig az ugyan házasságot kötő, de a gyerekét mégis egyedül nevelő, a művész szeretőjéhez szenvedélyes szerelemmel kötődő, de annak szabadságát nem korlátozó ugyancsak művész Nóra és az ő nagyszüleinek, szüleinek és a gyermekének történetét. A négy generációs családregény terjedelmes történetét Ulickaja rutinosan formálta érdekes és értékes, elgondolkodtató, erős szövetű regénnyé. Több nézőpontból, különböző típusú szövegekkel építette fel az  idősíkokat változatosan kezelő nagyregényt, amelyből  most csak azokat a témákat emelem ki, amelyek leginkább megfogtak belőle. 

Egy generációba tartozom Ulickájával. Hatvanon felül már nemcsak Freud, Jung és egyéb pszichológiai olvasmányélmények alapján tudja az ember, hogy a családi történetekben ismétlődések vannak, amelyeket sokáig fel sem ismerünk, mert nem látunk rájuk, túlságosan a személyes sorsunkba merülten élünk. Ezek az ismétlődések egy-egy család történetében  végeláthatatlanul újraképződnek, míg egy családtag fel nem ismeri, vagy akár sorszerűen, tudatlanul nem szakítja meg a forgatókönyvet. Ulickaja  finoman, lassan felépítve bontja ki ezt a tételt. Nóra anyja is, nagyanyja is elhagyják a férjeiket. Persze az is lényeges, hogy melyiküknek mik voltak ehhez a motívumai, de legalább ennyire érdekes, mennyiben tér el az előző generációk házassági modelljeitől Nóra. Van-e hasonlóság a nagymama, az anya és a Nóra által választott férfi típusokban? Lehetnek-e koronként jellegzetes megoldási kísérletek egy házasság megmentésére? Szükségszerű-e bizonyos konstellációk esetén a válás? Lehet-e és ha igen, mennyire lehet a történelem kontójára írni a kapcsolatok kiüresedését (a nagyszülők megszakításokkal hosszú időt töltöttek külön háborúk, sztálini idők letartóztatásai miatt), és mennyi a szakításokban  két ember - kortól független - össze nem illésének aránya? Csendes érdeklődéssel olvastam a regényt, hogy az Ulickaja által felvetett kérdésekre megkapjam a válaszait is.

A regény fontos szövetét alkotják a nagyszülők levelei. Sok a levél, de míg a Száraz-féle Apám darabokban c. regényben kiidegelt a mennyiségük, addig ebben a regényben helyen volt a számosságuk, mert pontosan jelezték a férfi és a nő közötti fáziseltolódásokat, az érzelmi elmozdulásokat, előrevetítették a későbbi történéseket.

Szerettem a regény művész-szálát is. Mindig szívesen olvasok arról, hogyan élnek, gondolkoznak, alkotnak a művészek, hiszen erre csak rácsodálkozni tudok. 

Mit jelent zsidónak lenni, polgárnak lenni, kommunistának lenni?  Ulickaja bölcs asszony. Szívesen gondolkodtam vele együtt ezekről a fogalmakról.

Informatív a kötet a sorsokat alakító történelem vonatkozásában is. Mit művel velünk a történelmet formáló Idő? A nagyapa a 19.sz. végén született, a szülőkkel, Nórával és a fiával a 21. sz-ig jutunk az időben.

Szerettem ezt a regényt azért is, mert értem, amit Ulickaja az öregedés harmóniájáról ír. Hiszem vele együtt, hogy összeállnak bennünk a történeteink egy magasabb síkon, mint ahogy éljük őket a hétköznapokban.
Különösen szimpatikus Ulickaja ítélkezés-, értékelésmentes attitűdje, ami nyilván összefügg az életkorával is, mert  a magam tapasztalatai szerint  az igazi elfogadáshoz jócskán sok évet meg kell élni.

Mondják, hogy Ulickaja olvasótábora döntően nőkből áll. Nem tudom igaz-e, de arról meg vagyok győződve, férfiaknak  sem haszontalan olvasni őt.

Tartozás a Mindenkivel kapcsolatban

Miért van az az érzésem, hogy tartozom annak az összegzésével, miért tetszett a Mindenki?

Ha tartozás, ha nem, a filmmel kapcsolatos szedett vedett gondolataimat leírom, tudatosan kerülve az elemzés látszatát is, mert jelen esetben  nem használna  az irodalmi művekhez kapcsolódó - egyre halványuló - elemző rutin, a filmnyelvben pedig nem vagyok járatos.

Tehát miért örültem a filmnek, miért tetszett? (Nem játszom azzal a gondolattal, hogy miért szép..)

Partvonalon kívülről jó ideje figyelem az oktatásban zajló folyamatokat, és ugyan érthető, jogos, hogy azt a rendszer-tehetetlenséget, kontraproduktivitást (tetszőlegesen folytatható a sor), amelyeknek a nyűge mind ráterhelődik a gyerekekre, fiatalokra, célzottan a kormányzat, az oktatáspolitika, a KLIK nyakába varrjuk, ám kevés szó esik a tanárok jelentős tömegének alkalmatlanságáról, káros hatásáról. (Amúgy offenzívában valahol ez is érthető,  meg is lehet, ki is lehet magyarázni.) A kockás inges akciókat jelenléttel is támogattam, de már akkor is nyomós kérdésként merült fel bennem, mit kezdene a pedagógustársadalom a rázúduló, a rendszert pozitívan megújítható lehetőségekkel. 

No,  ez a film nekem éppen arról szól, amit ma a pedagógus oldal legsúlyosabb problémájának tartok. Arról, hogy számosan vannak a nem egyszerűen csak megfáradt, kiégett pedagógusok, hanem a rendszernek aktívan megfelelni vágyók, a hamis értékrendet gyerekekre gyömöszölők, a megalkuvók, a gyereklelket tiprók, a maguk sikerét elvtelenül hajszoló tanárok. Gondoljuk végig, mire tanítják közvetve vagy közvetlenül a gyerekeket! Elvtelenségre, megalkuvásra, hazugságra, szolgaságra, elenyésző előnyökért, amelyeket a gyerekek nem is biztos, hogy előnynek tartanak. A gyerekek jó esetben egyszerűen zavarban vannak...

Ez a film legalább reflektorfénybe állította ezt a tanártípust, akit mellesleg anyaként is könnyedén el tudunk képzelni. Nekem sem tetszett a film végén a sziszegése, én is tudom, hogy a gyerekek a hétköznapi életben a filmben jelzett életkorban nem tudják ilyen szervezetten artikulálni az ellenállást a hamis értékrenddel szemben, de elég sok gyerekkel beszélgettem, és több osztály és csoportbeszélgetésről hallottam, amelyek azt igazolják vissza, hogy a gyerekeknek szükségük lenne a saját, jogos érdekeiket érvényesítő technikákra, és a film bátorságot adott ahhoz, hogy erről beszélgessenek, és a lehetőséget, hogy tudatosuljon: nem kell alattvalóvá válniuk.

Kérdés marad persze, hogyan viszonyulok a film művészi értékéhez. Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Hajlok most arra a kompromisszumra, hogy  elnézzem azt, ami a szemem szúrta, azért az előnyért, amelyet a film diskurzust indítva kiváltott.

És bizony visszanéztem: megjelentek nagyon lesajnáló, elitista megjegyzések olyan emberektől is, aki egyébként a szolidaritás, a nyitottság, az elfogadás elvét hangoztatják, máskor...Nem a tisztességesen megírt - esetenként negatív - kritikákról beszélek, valódi krtikából egyelőre kevés van, hanem a bölcsek kövét szopogatókról, akik egy-két szóval összességében ütötték le a filmet.