Bodor Ádám: Sinistra körzet

A Sinistra körzet nagyon erős képi világ, amely bizonyos értelemben mégis üres. 

A regény tere az átütő erejű, hatalmas természet, amelynek egy részét egy meg nem nevezett hatalom valamikor körzetté nyilvánított. Ebben a mesterségesen elzárt, lepusztult, állatias, redukált világban a nevüktől, irataiktól megfosztott emberek egykedvűek, a végletekig kiüresedtek. Már nincs személyiségük. Egy-egy kijelölt funkciójuk van a körzetben. A funkciók esetlegesek, ideiglenesek, minimum cselekvésekkel elláthatóak, intellektus nem kell hozzájuk. Az nincs is ebben a világban. Lélek sincs. Talán emlékek sem. Ösztönök vannak, erős szagok, mocsok, ital, üresség, a maradék ember maradék megalkuvásai. Ezekkel az emberekkel bármi megtörténhet, és ami megtörténik, az nem okoz meglepetést. 

Hihetetlen művészi erővel, biztos kézzel, durva vonalakkal, sötét színekkel vágja a vászonra Bodor, hogy ez a kiüresedés is megtörténhet az emberrel, idáig is juttathat  ember, hatalom embert, eddig is süllyedhet az ember, mint ahogy ez már néhányszor meg is történt a történelemben. Ettől még felfoghatatlan. Rázott a hideg, míg olvastam.

Filmes napok

Hányszor írtam már, hogy ez vagy az a regény "szembejött" velem. Kezd végképp terhemre lenni ez a kifejezés, de a napokban megint eszembe jutott,  amikor olvasásra képtelenül szélesre tártam az nagy lelkem ablakát, hogy megtalálhasson egy-két film. Elmormoltam, hogy "na gyertek csak, gyertek", és belém akadt Paulo Sorrentinotól az Ifjúság és Richard Eyre rendezésében, Anthony Hopkins főszereplésével Az öltöztető. Nem mondhatom, hogy kíméletes volt az engem választásuk, de ezek jöttek, ezek vittek.
Mindkét film az öregségről beszél. Nem az öregedésről, hanem keményen az öregségről. Arról, hogy mi marad belőlünk az életvégre. Arról, hogy a leépülés folyamatában mi a legnagyobb veszteség. Arról, hogy lehet-e bármit elfeledni, jóvátenni, összegezni abból, ami valóban fontos volt az életünkben. Lehet-e magunk számára kerekre zárni az életet, vagy csak a leépülő test életből való kicsusszanása vagy görcse adatik, anélkül, hogy egy végső dalra bírnánk a lélek emelkedettségének szép, kék madarát?  Mások is kellenek hozzá vagy elegek vagyunk magunk ahhoz, hogy esélyünk legyen méltósággal elmenni?
Nem mondanám, hogy jelen életszakaszomban ezek a kérdések foglalkoztatnak. Nem ebben vagyok,  de vitathatatlanul megérintettek, szóltak hozzám ezek a filmek, és amit mondtak, az nem tűnt idegennek. Nem tudok ezekről most többet. Nem is ajánlgatom erre a  testet, lelket nyűvő hideg, vírusos időszakra, csak ha mégis egyszer ilyet akarnátok, legyen egy-két filmcímetek.

Roberto Bolano:2666

Nagyon régen nem olvastam  irodalmi értékekben ilyen gazdag, hatásában ennyire ambivalens érzéseket kiváltó, nagyszerű művet. Felzaklatott, kérdezett, ismeretet nyújtott, elmagyarázott, értelmezett, megállított, majd a hátamra vágott, hogy haladjak tovább!

Bolano regényvilága olyan komplex és differenciált és horizontálisan és vertikálisan egyaránt gazdag világ, hogy bizony néha ököllel ütöttem az asztalra, hogy: Ez igen!!! Ez színvonal, ez nobel díjas színvonal!! Hihetetlen, amit és amennyit Bolano tud a világról Mexicótól Németországon, Anglián, Spanyolországon, Olaszországon át a Szovjetunióg... Hihetetlen, amit tud az emberek mélyéről, az ösztönökről, aztán a művészvilágról,  a szegénységről, a gazdagok ürességéről és kegyetlenségéről, a politika és a drogok világáról. Hihetetlen, ahogy nem engedi letenni ezt a 825 oldalas regényt, csak akkor, ha letörik az ember keze. Pedig hatásait tekintve nagyon eltérő érzelmeket, indulatokat, undort, megértést, sajnálatot vált ki az olvasóból ez a Bolano-világ. A regényt alkotó ún. könyvek közül egyet, a gyilkosságokról szólót alig bírtam ki, de ezt is olvasni kellett.  Bolano úgy rakta össze ezt a 825 oldalt, hogy látszólag ráérősen, de valójában rugalmasan, feszesen kézben tartva a cselekményt, újra és újra meg tudott lepni.

Ha van művészi élmény, hát ez a regény az volt. Kemény, csiszolt, kegyetlen, kiábrándító, undorító, izgalmas, kiszámíthatatlan, valahogy a szerelmekben és a gyilkosságokban is egykedvű, kiégett, harmonikus kapcsolatokat csak nyomokban felvillantó világ, mint amilyen a századunk.

Roberto ​​Bolaño generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója, vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.
Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről közvetítsen, ám végül sokkal izgalmasabb téma, a rejtélyes elkövető után ered. A negyedik könyv a bűnesetek könyve. A város szeméttelepein egyre-másra kerülnek elő a női holttestek: sokuk épp csak kamasz, és szinte mindegyiküket kegyetlenül megkínozták. Legvégül a regényfolyam visszakanyarodik a titokzatos német író, Archimboldi élettörténetére, amely hová máshová is vezetne, mint a drog, a korrupció és erőszak eme valószerűtlenül valóságos poklába.