Nem vagyok fogékony a felnőtteknek szóló direkt mesékre, így becsülettel végigolvastam Ishiguro regényét, de nem érintett meg. Úgy éreztem, se mélye, se magasa nincs a történetnek, és bár ímmel-ámmal igyekeztem volna kicsit megemelni magamban az elsődleges jelentéssíkot, és jobb pillanataimban mindenáron el akartam csípni a nagyregény szimbolikáját, összességében kedvetlen és eredménytelen maradt a kísérletem. Lehet, ez az én hibám, mint ahogy az is, hogy nehezen viseltem az öregecske házaspár vándorlását, a briton és a szász lovagok kitartó, de nyögvenyelős küldetését. Mint ahogy az sem volt ínyemre, hogy az ízlésemhez mérten kicsit didaktikusan ez a regény is felhívta a figyelmet arra, hogy nekünk,
embereknek nagyon kell vigyázni, hogy ne szíthassanak ellentéteket
köztünk. (Ezért aztán jobb, ha nem is emlékszünk, hogy akár gyűlölhetnénk is egymást.) Amúgy én egy kicsit megkeményedett "peace and love" színezetű embernek gondolom magam, tehát még jól is eshetett volna ez a vonulat, de nem. Ilyen szájba rágósan ez sem tetszett.
Lassú, kimódolt volt ez az egész történet, mégis mégis egy valamire csak jó volt...Elsősorban arra, hogy önmagam szellemi kielégítésre végiggondoltam, vajon az én emlékezetem hogyan működik. Mit engedek el az emlékeim közül könnyen, mit őrzök féltve, miért vannak felemás emlékeim, milyen emlékektől szalad még ma is fülig a szám, milyen emlékektől nyögök nagyot szégyenkezve, és milyen emlékek elvesztésétől szakadna meg a szívem, persze ha...egyáltalán emlékeznék rá, hogy elködöltek tőlem. Ha meg komolyra akarnám fordítani a szót, azt mondanám:nagyon is eleven probléma került a szemem elé, mert kevés veszteségtől félek úgy, mint attól, hogy elveszítem az emlékezetem öregségem éveiben. Ettől viszont félek Ishiguaro nélkül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése