Szinte mindent elolvastam, sok mindent meghallgattam abból, ami a napokban az Internetre került E.P. kapcsán.
A vele készült riportokat éppúgy végigmorzsolgattam, mint azokat a vallomásokat, amelyekben költők, írók vallottak a hozzá, a művészetéhez való viszonyukról.
És most nem azért próbálom megfogalmazni a személyes E.P. képem, mert úgy gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot, felvillantva olyan gondolatot, amelyet még nem írtak le... Nem. Magam miatt fontos, hogy megfogalmazzam, mit jelent ő nekem, mert a halála összerántott valamit bennem, és hiába kerülgetem, kikerülhetetlen, hogy szövegbe rendezetten lépjek túl a fájdalmon, hogy a szívemmel, eszemmel, emlékeimmel, két kezemmel újrateremtsem belső képben, azt, aki elment.
Engem sokáig nem nyűgöztek le az írásai. Olvastam, eltartottam magamtól őket, körbenézegettem, méregettem, gondoltam ezt, azt. Elemeztem, jól, rosszul. Pillanatnyi kétségem nem volt, hogy különleges értéket teremt, de furcsa módon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy érezni és élvezni tudjam a regényeit.
Meg kellett szeretnem előbb az íróban az embert. Lassan, fokozatosan adtam meg magam a humorának, az eleganciájának, a játékosságának, lassan fogott be a különleges közvetlensége. Miért tartott ez az idegenség ilyen sokáig? Azt hiszem, féltettem magam a kimagasló intelligenciájától, műveltségétől, könnyedségétől, mindattól, ami belőlem hiányzott, és amelyekkel a regényeiben szembe kellett néznem.
Kutatom magamban, de nem tudom, mikor, mitől szabadultam fel. Talán attól, hogy megtudtam, ő is szeret enni... Egyszer csak úgy éreztem, megfogta a kezem. Személyessé vált a vele való kapcsolatom. Mentem vele az irodalom széles és rejtett kerti útjain, láttam a kacsintásait, azt ahogy elhúzta a száját, hallottam, ahogy felnevetett, félrehúzta a szemébe hulló haját. Azon vettem észre magam, hogy ugyanúgy szellemi apámnak éreztem, ahogy gimnazistaként Bécsy Tamást. Nekem is egyik apám lett, ahogy sokunknak. Ezért olyan nehéz elengedni. Ezért olvasom hetek óta. Hogy fogja a kezem, akkor is, amikor elmegy, mert aztán felnőttként kell itt maradni. Nem sokan adtak hozzá az én felnőtté válásomhoz. Esterházy igen. Kiteszem itt a pontot, és nem siratom többet. Velem van. Velem is van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése