Cabré:Én vétkem

Arra nem emlékszem, miért is vettem meg a kötetet, csak arra, hogy határozott mozdulattal választottam ki magamnak.

Talán a borítója tetszett, de a címe: Én vétkem és főként az alcíme: A regények regénye inkább ingerelt, mint vonzott. (A vétek szó hangzása, jelentéstartalma egyaránt taszít, miközben nem is igazán tudom, mit jelent ez a szó, és miben különbözik a bűn jelentésétől. Elgondolkoztam azon is, vajon a szerző miért fogadta el a kiadó által a regényre ragasztott alcímet, mert az fel sem merült bennem, hogy a Cabré fejében született meg ez a fennhéjázó, önminősítő alcím.) A több, mint 600 oldalas regény aztán fokozatosan magába szívott, és szisztematikusan felmorzsolta a kezdeti negatív viszonyulásom egyre fogyatkozó érzelmi elemeit. 

Több idősíkon halad előre a hegedű metaforára épített történet. A művészet, a szépség, az érték jelentéstartalmakat magába sűrítő metafora magját alkotó híres Storioni hegedű az 1600-as években készült, és az ő kalandos útján keresztül járunk be századokat, hogy újra és újra szembesüljünk az emberi kapzsiság, embertelenség változatos formáival. Mintha az általunk formálódó történelem fősodra nem is alakulhatna másként, mint kegyetlenül, embertelenül. Mintha az  Idő folyamában mi, emberek más szabású ruhákban, de ugyanazzal a pszichés eszközkészlettel csak ismételgetnénk magunkat A céltudatos kegyetlenek mellett sokaságunk kihasználható, tétova, bukdácsoló, önmagát kereső, s közben a saját álmait is szétforgácsoló, valódi döntésekre, az értekei védelmében szembeszállásra képtelen teszetosza lény. A harácsolók, a nagy és a kis diktátorok, a parancsot teljesítők, az erős emberek ellenállás nélkül hatolnak előre abban a történelmi térben, amelyet a passzív, félénk, erőtlen tömegek szabadon hagynak számukra. Nem ellenfelekkel, csak útban levőkkel találkoznak. Könnyű prédák vagyunk. 

És lehetünk-e hatékonyabbak az alkotásban az emberi kapcsolatainkban, mint az önmagunkért való kiállásban? Javít-e az életminőségen, ha esztétizálunk, ha mások megítélésében,  a másik fél érdekében hangosan kritikusak vagyunk, miközben a magunk hibái, gyámoltalanságai rejtve maradnak előttünk vagy rejtegetjük őket? Mire elég annak az embernek az önmagához és az általa választottakhoz való hűsége, akinek van értéktudata, morálja, művészi ereje? Ezernyi fontos, hiteles kérdéssel bombázza Cambré az olvasót. Teszi azt, amit csak az igazán jó írók tudnak.

A szöveget is élveztem. Míg pl. a Jelmezbálban Grecsó folttechnikája  szétkapta a regényt, Cambré századokat fon össze úgy, hogy néha mondat közben fordít át bennünket új idősíkba, mégsem kellett jegyzetfüzet, skiccek, hogy követni tudjam az időváltásokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát. Persze néha így is sok volt Ardevol és a hegedű történetéből, de ilyenkor E.P. tanácsa szerint folytattam az olvasást, az író, a történet iránti felelősséggel, türelmesen. Cambré megérdemelte.