Kint a szabadban, ha elég tér van előttem, körülöttem, rövid idő is elég, hogy megtaláljam a "önmagam". Nem mintha egyébként szétesett, határozatlan ember lennék, de a felgyorsult hétköznapi valóságban rutinosan, gördülékenyen váltogatott szerepeim ugyan táplálkoznak ebből a legbelsőbb én-ből, ám alig hagynak neki önálló energiát, időt. A vízparton, a szőlőhegyen szerepeket hátra hagyva gyalogolok, és ilyenkor néhány perc után érezem, ahogy emelkednek, süllyednek, tisztulnak bennem a töredezett, foltos, hol szűk erű, hol felduzzadó energiák, mígnem összesimulnak azzá a belső békévé, ami lényegem szerint én vagyok. Évtizedeken át csak olvastam róla, de nem életem át, hogy csak ezzel a megbékélt belső önmagunkkal tudunk eggyé válni a természettel. Most már megy ez nekem. Ilyenkor még azt is érezni vélem, amit a felreppenő madarak éreznének, ha tudnák milyen érzés a szabadság megtalált és elröppenő pillanata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése