Bodor Ádám: Sinistra körzet

A Sinistra körzet nagyon erős képi világ, amely bizonyos értelemben mégis üres. 

A regény tere az átütő erejű, hatalmas természet, amelynek egy részét egy meg nem nevezett hatalom valamikor körzetté nyilvánított. Ebben a mesterségesen elzárt, lepusztult, állatias, redukált világban a nevüktől, irataiktól megfosztott emberek egykedvűek, a végletekig kiüresedtek. Már nincs személyiségük. Egy-egy kijelölt funkciójuk van a körzetben. A funkciók esetlegesek, ideiglenesek, minimum cselekvésekkel elláthatóak, intellektus nem kell hozzájuk. Az nincs is ebben a világban. Lélek sincs. Talán emlékek sem. Ösztönök vannak, erős szagok, mocsok, ital, üresség, a maradék ember maradék megalkuvásai. Ezekkel az emberekkel bármi megtörténhet, és ami megtörténik, az nem okoz meglepetést. 

Hihetetlen művészi erővel, biztos kézzel, durva vonalakkal, sötét színekkel vágja a vászonra Bodor, hogy ez a kiüresedés is megtörténhet az emberrel, idáig is juttathat  ember, hatalom embert, eddig is süllyedhet az ember, mint ahogy ez már néhányszor meg is történt a történelemben. Ettől még felfoghatatlan. Rázott a hideg, míg olvastam.

Filmes napok

Hányszor írtam már, hogy ez vagy az a regény "szembejött" velem. Kezd végképp terhemre lenni ez a kifejezés, de a napokban megint eszembe jutott,  amikor olvasásra képtelenül szélesre tártam az nagy lelkem ablakát, hogy megtalálhasson egy-két film. Elmormoltam, hogy "na gyertek csak, gyertek", és belém akadt Paulo Sorrentinotól az Ifjúság és Richard Eyre rendezésében, Anthony Hopkins főszereplésével Az öltöztető. Nem mondhatom, hogy kíméletes volt az engem választásuk, de ezek jöttek, ezek vittek.
Mindkét film az öregségről beszél. Nem az öregedésről, hanem keményen az öregségről. Arról, hogy mi marad belőlünk az életvégre. Arról, hogy a leépülés folyamatában mi a legnagyobb veszteség. Arról, hogy lehet-e bármit elfeledni, jóvátenni, összegezni abból, ami valóban fontos volt az életünkben. Lehet-e magunk számára kerekre zárni az életet, vagy csak a leépülő test életből való kicsusszanása vagy görcse adatik, anélkül, hogy egy végső dalra bírnánk a lélek emelkedettségének szép, kék madarát?  Mások is kellenek hozzá vagy elegek vagyunk magunk ahhoz, hogy esélyünk legyen méltósággal elmenni?
Nem mondanám, hogy jelen életszakaszomban ezek a kérdések foglalkoztatnak. Nem ebben vagyok,  de vitathatatlanul megérintettek, szóltak hozzám ezek a filmek, és amit mondtak, az nem tűnt idegennek. Nem tudok ezekről most többet. Nem is ajánlgatom erre a  testet, lelket nyűvő hideg, vírusos időszakra, csak ha mégis egyszer ilyet akarnátok, legyen egy-két filmcímetek.

Roberto Bolano:2666

Nagyon régen nem olvastam  irodalmi értékekben ilyen gazdag, hatásában ennyire ambivalens érzéseket kiváltó, nagyszerű művet. Felzaklatott, kérdezett, ismeretet nyújtott, elmagyarázott, értelmezett, megállított, majd a hátamra vágott, hogy haladjak tovább!

Bolano regényvilága olyan komplex és differenciált és horizontálisan és vertikálisan egyaránt gazdag világ, hogy bizony néha ököllel ütöttem az asztalra, hogy: Ez igen!!! Ez színvonal, ez nobel díjas színvonal!! Hihetetlen, amit és amennyit Bolano tud a világról Mexicótól Németországon, Anglián, Spanyolországon, Olaszországon át a Szovjetunióg... Hihetetlen, amit tud az emberek mélyéről, az ösztönökről, aztán a művészvilágról,  a szegénységről, a gazdagok ürességéről és kegyetlenségéről, a politika és a drogok világáról. Hihetetlen, ahogy nem engedi letenni ezt a 825 oldalas regényt, csak akkor, ha letörik az ember keze. Pedig hatásait tekintve nagyon eltérő érzelmeket, indulatokat, undort, megértést, sajnálatot vált ki az olvasóból ez a Bolano-világ. A regényt alkotó ún. könyvek közül egyet, a gyilkosságokról szólót alig bírtam ki, de ezt is olvasni kellett.  Bolano úgy rakta össze ezt a 825 oldalt, hogy látszólag ráérősen, de valójában rugalmasan, feszesen kézben tartva a cselekményt, újra és újra meg tudott lepni.

Ha van művészi élmény, hát ez a regény az volt. Kemény, csiszolt, kegyetlen, kiábrándító, undorító, izgalmas, kiszámíthatatlan, valahogy a szerelmekben és a gyilkosságokban is egykedvű, kiégett, harmonikus kapcsolatokat csak nyomokban felvillantó világ, mint amilyen a századunk.

Roberto ​​Bolaño generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója, vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.
Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről közvetítsen, ám végül sokkal izgalmasabb téma, a rejtélyes elkövető után ered. A negyedik könyv a bűnesetek könyve. A város szeméttelepein egyre-másra kerülnek elő a női holttestek: sokuk épp csak kamasz, és szinte mindegyiküket kegyetlenül megkínozták. Legvégül a regényfolyam visszakanyarodik a titokzatos német író, Archimboldi élettörténetére, amely hová máshová is vezetne, mint a drog, a korrupció és erőszak eme valószerűtlenül valóságos poklába.

Saramago:Jézus Krisztus evangéliuma

Valószínűleg nemcsak az ateisták számára problematikus, hanem sokrétűen differenciált a katolikus hívők viszonya is a Jézus Krisztus jelenséghez és az a köré épült hitvilághoz, eszme-és intézményrendszerhez. 

Hála Istennek, Saramago visszafogottan, csak a regény főbb kérdései által indokolt mértékben foglalkozik Jézus csodatételeivel, a tanításai pedig alig jelennek meg a regényben,  valójában tehát azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a kérdező, kétkedőbb emberek számára izgalmasak. A tisztesség kedvéért, kizárva az általánosítás veszélyét egy érzékeny témában, csak azokat a kérdéseket sorolom fel, amelyek engem izgatnak ebben a témakörben: Milyen lehetett a gyerek Jézus lelkülete? Miért ábrázolják mindig komolynak, távolságtartónak a szüleihez való viszonyát? Ilyen lehetett? Valójában miért hagyta el a szülői házat? Miközben a szeretet fontosságát hirdette, miért utasította el felnőttként anyját, Máriát ?  Milyen lehetett a viszonya földi apjához, Józsefhez? Hogyan döbbent rá, hogy küldetést kell teljesítenie, mennyire látta át az értelmét, a következményeit? Hogyan vált alkalmassá, alkalmassá vált-e egyáltalán a küldetése teljesítésére, azonosult vele, vagy csak elszenvedte azt? Hogy bírhatta a lélek a csodatételek súlyát? Hogyan viszonyult a saját agressziójához? Valódi személyiséggé érette-e Jézus, vagy küldetéses eszköz volt kevés erős emberi tulajdonsággal? Milyen volt a viszonya Mária Magdolnához? Csupa olyan kérdés, amely a Bibliából kevéssé válaszolható meg, hisz a Biblia célja természetesen nem Jézus Krisztus személyiségének bemutatása, Saramago fikciója viszont éppen ezekre a történelmi szerep és küldetés szempontjából lényegtelen kérdésekre próbál  válaszolni. Ezért szeretem ezt a regényt, mert a küldetésre szánt ember  személyiségével foglalkozott. És miközben Jézus emberi arcát rajzolgatja, sorjáznak a lényegesnél lényegesebb további kérdései. Van-e Isten? Hány van? Része-e Istennek vagy teremtett társa a Tagadás, a Sátán? Milyen minőség is Isten? Mennyi belőle a tökéletes, és mennyi benne az emberi gyarlóság, hisz hiú, látja a jövő vérözönét, amivel a saját hatalmának a kiterjesztése  jár. Milyen Isten felelősségtudata? Isten mitől Isten? A teremtés tényétől? Az abszolutizált hatalomtól? Hogyan tekint Isten az emberre? Mikor, meddig avatkozik be az egyes ember életébe? Beavatkozik -e egyáltalán?

Ahogy egyre individualizálódik a világ, hajlamosak vagyunk csak a művek bennünk keletkező hatását értékelni, pedig az alkotót és a műveket döntően az minősíti, hogy képes-e az adott kor vagy korok lényegi kérdéseire rákérdezni, a kor jellemző dilemmáira rámutatni. Saramago  kérdései nemcsak az ateisták számára kérdések. Minden gondolkodó ember feltesz ezek közül jó néhányat magának, mert egyetemes, lényegi gondolatok ezek. Nem abban rejlik a regény legnagyobb értéke, amit válaszol Saramago, hanem abban, amiket kérdez. Persze elmondja a számomra szimpatikus saját válasz-verzióját, de felnőttként tekint az olvasóira.  A válaszai tartalmát és a válaszadás módját tekintve visszafogott, mértéktartó, nem rábeszélő, hanem  inspiratív. Pontosan tudja, hogy annál nem tehetünk sokkal többet, minthogy érteni akarjuk a valós és a teremtett világot. Kérdezünk, gondolkodunk, és mindig újrateremtjük a szabadságunkat a csak ránk jellemző, saját válaszainkkal. A kérdezés, a saját válaszadás szabadságának megélése tesz minket is teremtővé. Így vagyunk része Istennek. Így van értelmes magyarázata a kapcsolatunknak. Elfogadom őt, mert megáldott a szabadság lehetőségével, s ő elfogad engem apró kis teremtőként. (Vagy nem.) Ámen.

Jézus Krisztus világa mellé egy rafinált kávé

Kedvemre való Karácsonyunk van.  Az advent tele volt illóolaj vagy sütemény illattal, baráti beszélgetésekkel, irodalommal, és nem zilálta szét ezt a békét az ajándékok utáni pláza-hajsza és a sütés-főzés görcse sem, mert ilyen nem volt, idén sem. Ez a nyugalom velünk maradt az ünnepekre is. Igaz, szentestén a halászlé utáni - általam titkosan készített - meglepetés fogás számomra is igazi meglepetéssé vált, mert úgy elsokalltam a csillagánizst egy gasztronómiai újdonságban, hogy nem lehetett megenni, de a fiam olyan jó ízűen nevetett fel az első (ehetetlenül ízletes) falat után, és olyan őszintén mondta, hogy térjünk át a desszertre, hogy pillanatra sem kellett zavarba jönnöm. Igazi csalafinta mosolygós, nevetős happeninggé vált a vacsora...
Mindennap sétáltunk fent a hegyen, ahol már régen van egy különös otthonosság érzésünk, miközben  a hegy valódi nagyságát - érdekes módon - csak nem régen éreztem meg.

Mivel sem tegnap, sem ma nem én főztem, sok időm maradt olvasásra is. Egyszer már elővettem Saramago Jézus Krisztus evangéliumát, de félre is tettem karácsonyi élménynek. Szerettem ezt a regényt, amikor évekkel ezelőtt először olvastam, és érdekes módon most még jobban esik. El-elidőzöm egyes oldalakon, megadom ennek a könyvnek a neki járó időt. 

Olvasás közben többször elgondolkoztam azon, milyen fogalommal lehetne egész pontosan leírni azt a világot, amelyben Saramago nagyon finoman vezet bennünket Jézussal együtt. Nem jó szó az egyszerű, de a tiszta sem..., bár lehet, hogy mégis. Vagy talán az átláthatóság a legközelítőbb kifejezés? Nincs még meg a legjobb szó.

Sok Jézuskás könyvet olvastam ezen kívül is. Valószínűleg azért, mert Jézus Krisztus alakjával, személyiségével kapcsolatban vannak gondjaim. Talán nem vagyok elég érett, hogy értsem őt. Mindig kíváncsi voltam, ki hogy fogja fel Jézust. Úgy gondoltam, találok egy szálat a róla szóló irodalomban vagy beszélgetésekben, ami közelebb visz hozzá. Eddig Saramago vitt legközelebb.

És milyen érdekes, hogy miközben jól esik benne lenni a regény világában, ahol alig van ennivaló, ahol minden szükséglet a végletekig leegyszerűsödik, mégis kapva kapok az alkalmon, hogy elmenjek a családommal kávézni a Cafe Frei-be, ahol  rafinált, különleges kávét ihatok. Így jár-kel az ember egyik világból ki, a másikba be.

Matt Ridley: A józan optimista (A jólét evolúciója)

Nem tartom magam pesszimista embernek, bár lehet, hogy vakfoltos vagyok e tekintetben. Tény, hogy sokszor érzek markáns frusztrációt, és gyakran mondom félhangosan egy-egy hír hallatán, hogy "Ez nem lehet igaz!" Optimista mostanság biztos nem vagyok, pedig lelki alkatilag predestinálva lennék....A fentiek figyelembe vételével érthető, mennyire kapva kaptam a lehetőségen, hogy Ridley jólét evolúciójának gondolatfolyamatába beleadjam magam, hogy onnan kikerülve józan optimistaként, felcsillanó tekintettel nézek elszántan és bizakodóan a jövőbe. S bár Ridley alapgondolata, mely szerint a tudásmegosztás, az innováció, az egész információs forradalom garanciája a fejlődésnek, valóban szimpatikus, megnyugtató, stb. stb., mégsem felüdülve tettem le a kötetet. Érdekes  evolúciótörténeti, kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti példák sorjáztak a szemem előtt hosszú oldalakon keresztül, és sajnos azt sem mondhatom, hogy ezek számomra nem jelentettek halomnyi új információt, mégis gyakran le kellett tennem a könyvet. Bizonyos fejezetek tartalma eléggé megdöbbentett. Olvasnom kellene, hogy tisztábban lássam, mit fogadok el én igazságnak. (Persze ettől még ki tudja, hol az igazság...) Összességében türelmetlen optimista lettem a könyv végére.

Utoljára a Karamazov testvérekről

Nem tudom, ez az  újraolvasás hanyadik lehetett, abban azonban biztos vagyok, hogy régen  volt az ezt megelőző. Nem emlékeztem rá, vagy a korábbi olvasásoknál nem éreztem ennyire extrémen a regény súlyosságát, nehézkességét.  Nehezen gyűrtem magam mögé a fejezeteket. Időnként úgy érzetem, az idegvégződéseim axonjai közé is beeszi magát szürkén, kötegesen az elbeszélés terjengőssége, és ellehetetleníti a regénnyel való kapcsolatomat, a továbbolvasást. Újra és újra elkedvetlenített a tempóváltások esetlegessége, és néha rámorogtam  Dosztojevszkijre, amikor narrátorként cirkalmas, régimódi, didaktikus kiszólásokat engedett meg magának. S bár tudom, hogy a részletgazdagság a történet világának differenciáltságát is szolgálja, és az előadás ritmusa jó esetben a korabeli élet dinamikájára is utal, mégsem tudtam túltenni magam azon, hogy összességében erősen korszerűtlennek tartsam az írói ábrázolást.

Persze mindeközben mégis vártam, hogy elkapjon a fiatalkori, régi feeling, az író iránti csodálat. Hiába vártam. Ám  voltak fejeztek, amelyek határozottan felvillanyoztak (A nagy inkvizítor, Iván és az ördög beszélgetése) és végül azzal a tapasztalással tettem le a regényt, hogy mégiscsak érdemes volt újraolvasni annak a lélektani kísérletnek a kedvéért, amely a regény legizgalmasabb dimenzióját adja. Mást és másként látok a Karamazovokban és általuk Dosztojevszkijben, mint fiatalon.
Valójában a szereplők egy-egy jellegzetes én-fejlődési szintet, személyiségstruktúrát mutatnak be. Az apában a legősibb én, az ösztönlény a domináns. A Grusenyka iránti szenvedélye bármily sodró erejű, mégis gyerekes. Nincs benne felelősségérzet, eszébe sem jut, hogy a szenvedély megélésén kívül  bármilyen más forgatókönyve is lehetne az életére. A magasabb rendű, később kialakuló én-működés, a gondolkodás csak a pénzszerzésre és az élvezetek megszerzésére vonatkozva jellemző rá. Hiányzik belőle a lélek és a szeretet képessége is. 
Látszólag párban áll ezzel a személyiséggel Mitya, aki az apjához hasonlóan ösztönös, szenvedély-hangsúlyos lény. Az ő személyiségét azonban egyszerre több szenvedély szaggatja meg, és apjától eltérően valamelyest rálát magára. Ám a szenvedélyeivel kapcsolatban eszköztelen ő is. Érzelmi tekintetben  gyermekes, bizonytalanul ingadozik a nők nála erősebb, differenciáltabb érzései között, és a döntéseit az éppen hozzá fizikailag közelebb lévő nő érzelmei módosítják. Az ösztönei és az érzelmei uralják a személyiségét, a logikus gondolkodás lehetőségét is kiszorítva a működéséből. Szeretne felelősséget vállalni, de mindig legyőzi a szertelenség, a szenvedély.
Szmergyakov Ivánnal rokonítható. A felvilágosult, istentagadó, mindenkit lenéző, a gondolkodás prioritását hangoztató Iván mellett Szmergyakov üres, bábszerű mégis önjáróvá váló, veszélyes gondolkodása éppúgy érzelmi deficites, mint ahogy Iván sem képes felnőtt módra szeretni.
Aljosa a szeretet, az elfogadás, a hit, a magasabb rendű szellemi értékek hordozója. Szimpatikusabb a testvéreinél, de ő sem teljes és harmonikus személyiség, a hétköznapi élet gyakorlatiassága hiányzik belőle. Egyik Karamazov sem tudott lelki értelemben egészséges felnőtté, érett emberré válni. Hiányzott az életükből az anya, a női minta, az elfogadás, a biztonságérzet, ami segíthette volna őket az önbizalom, a szeretetkészség kialakításában, a karamazovi sötét erők legyőzésében. (És tegyük hozzá: hiányzott az életükből a munka is...Már pedig megtanultuk: az a felnőtt ember, aki tud szeretni és képes dolgozni....Igen.) Mindig újra és újra, így az irodalom felől is hányszor és hányszor igazolódik a tétel, mely szerint a gyerekkori szeretetdeficiteket nehéz ledolgozni. Igazi apák és anyák nélkül nehéz egészséges felnőtté válni.

Dosztojevszkij témafelvetése a saját korában kifejezetten újszerűnek számított. Az, hogy ez a modern pszichológia kialakulását megelőző lélektani regénye nem tud frissen szólni erről a ma is izgalmas problémáról  - vélhetőleg - azzal is magyarázható, hogy  a saját személyiségfejlődését tekintve éppen csak egy kurta lépéssel előzhette meg a szereplőit, vagyis a szereplőihez hasonlóan ő sem tudott érett személyiséggé válni a regény írásának idejéig. Ez is lehet az oka annak, hogy nem tudja következetesen felülről, kívülről ábrázolni a Karamazovokat, ezért bonyolódik bele többször is ugyanabba a problémába.
Ez a nagyszerű írói kísérlet vélhetőleg izgalmas terápiás utat is jelentett az író számára.