Javier Marías:Holnap a csatában gondolj rám

Nem a fülszöveg kísértet meg, melynek alapján akár morbid, de legalábbis bizarr történetre számíthattam volna, hanem egy molyon olvasott értékelés hangulata miatt döntöttem úgy, hogy Javier Mariás következik az életemben.

Egy eleve bizonytalanul szervezett és az egyik fél (Marta) váratlan halála miatt megvalósítatlan házasságtörési kísérlettel indul a történet, de a feldobott labdát fent is hagyja  az író, egy pillanatig sem kísérti meg a témában rejlő hatásvadászat lehetősége. A hangsúly kezdettől azon van, hogy egy ilyen váratlan, extrém helyzetben hogyan viselkedik, hogyan dönt, mire gondol, mit érez a férfi (Victor), aki alig ismerte a szinte alkalmi partnerét, de végigélte a nő rövid haldoklását. Ha valaki került már olyan helyzetbe, amelyben váratlan haláleset tanúja volt, nyilván érdeklődéssel csekkolja a regény életszerűségét, aki pedig érintetlen az efféle élménytől, rácsodálkozhat arra a lélektani libikókára, amelyen keresztül megy a főszereplő. Nincs túllihegve a pszichológia. Teljesen pontosan egyensúlyoz Mariás a gondolatok, cselekvések, érzések és az önreflexiók patikamérlegén.

Mindez egy fejezetre való anyag lenne, ám az író emel a téten, és azzal a lélektani alapvetéssel viszi tovább a történetet, amely szerint Victor "hatás alá került": és bár alig ismerte Martát, meg akarta ismerni és érteni a halálát megelőző körülményeket,  Marta indítékait a közös éjszakájukra vonatkozóan, valamint Marta családi, baráti környezetének hatását a nőre. A látható valóság mögötti, homályban tartott rétegekre kíváncsi, és miközben szinte megszállottan próbálja összeszedni a kirakós játék darabjait, feltárul előtte a házaspár egymás előtt elleplezett élete. Kettőjük életét - elidegenedésük ellenére is - önmaguk számára is ismeretlen, láthatatlan szövevény köti össze. Victor   a saját, válásban végződő, érzelmileg lezártnak hitt házasságával kapcsolatban is felzaklatódik. A kibillent életek felvetik a kérdéseket. Bár tudjuk, hol a hűség eleje, de látjuk-e pontosan hol ér véget?  Mit lehet és kell tenni a kiüresedett kötelékekkel?  Mit okoz az érintettekben, ha az elhűtlenült hűség mégis erősebb a hűtlenségnél? Hol kezdődik és hova vezet a hűtlenség nem is a másikat, hanem a saját lelket romboló munkája? Nem szerethető kérdések ezek, de Mariás olyan finom eleganciával lebbenti meg őket, hogy át is lehet lépni rajtuk, csak a történetre koncentrálva.

Mi bűvölt el leginkább irodalmi tekintetben? Mariás arányérzéke.  Ez így elég egyszerű válasz, de akik olvassák, látják majd, hogy fenntartani az érdeklődést a történetmesélés tekintetében, fokozni a kíváncsiságot lélektani szempontból, földhöz szegezni a storyt a cselekmény szintjén: megkívánja a tehetséget.

Nádas Péter: Egy családregény vége

A Világló részletek után maradtam Nádasnál, az Egy családregény vége újraolvasása mellett döntöttem. Régen volt a kezemben ez a regény, de ahogy az első oldalakon megelevenedő kertről lekerült a leheletfinom emléktakaróm, Nádas másodszor is beemelt abba a csodába, melyet egyszer már átéltem, mikor az ő kertjéről olvasva a saját gyerekkorom hangulatából is visszatértek emlékek. Nem konkrét képekről, hanem az érzések ismerősségéről beszélek. A gyermekkor kezdetén - Nádashoz hasonlóan én is, mások is  - döntően érzésekkel, érzetekkel tapogatjuk le a környezetünket, így vesszük birtokba a fényeket, a színeket, a bogarak röptének zizzenését, a föld szagát, az első barátságok bizonytalan képlékenységét, a szülők vonzását és taszítását. Az érzeteknek ez a közös, archetipikus mélye köt össze bennünket, ezért válthat ki erős közös élményt belőlünk Nádas kertje. Átéljük, és a jelenlegi tapasztalataink szűrőjén átcsorgatva, integráljuk a valamikori érzéseket. Ezt a fajta emlékezés-és élményinspirációt nagyon érti Nádas.  (Mintha a Világló részletekhez kapcsolódó értékelésem részletét olvasnátok, ugye?)

Mivel az ötvenes évekhez köt a gyerekkorom, bizonyos mértékig a közös múlt terheként tudom felszívni azokat az alig értett, inkább csak bizonytalan érzésekként megjelenő tapasztalásokat is, amelyek a felnőtt világ elhallgatásaiban, a ki nem mondott félelmekben jelennek meg a főszereplő, Simon Péter életében. 

Ehhez a képlékeny, a verbalitáshoz nehezen viszonyuló gyerekkorhoz érdesen illeszkedne a nagyapa valósága, amely rituálisan ismétlődő, hosszú beszédfolyamban artikulálódik, és egyetlen célja, hogy a zsidó hagyományok gyökereihez hátranyúlva egy sajátos küldetéses szerep vállalásának fontosságát sulykolja az unokájába. Hogyan is érthetné, foghatná fel Simon Péter ezt a sűrű, többrétegű szöveget, amikor még nem áll készen, mert nem is készítette fel senki, a fogalmi keretekbe szorított tudásfogadásra. Nyilván érzi a nagyapa részéről a rá irányuló különös, súlyos elvárást, de hogy is lenne képes  a megváltás, megváltódás sajátos lehetőségének személyes felelősségét magára venni, hisz  két külön világban élnek. Ezeknek a valóságoknak mégis van pillanatokra egymáshoz érő közös halmazuk:a fiú egy különös pillanatban magát képzeli a nagyapa helyébe. 

A nagyapa és a fia (Simon Péter apja) híd nélküli, egymáshoz közelíthetetlen világban élnek. Az apa számára a múlt elveszti a jelentőségét, a gondolkodása jövőhangsúlyos, de más a küldetése mint, amit az apja - jobb híján- az unokájára akar testálni. A nagyapának és az apának már nincs közös nyelvük, de az apa valóságába a fia, Simon Péter sem fér bele.

A nagymama járja a boltokat, tolakszik, döntően es kényszerűen praktikus a valósághoz való viszonya. Elfogadja, szereti a fiát, kiszolgálja a férjét, tőle telhetően gondoskodik  az unokájáról, de valóságos találkozásuk nincs.  Minden szereplő végletesen magányos. A családregény tehát nem a nagyszülők halálával, az apa letartóztatásával, Simon Péter teljes magára maradásával ér véget, hanem azzal a korán kezdődő és tartóssá váló érzelmi űrrel, amelyet a családtagjai saját önzésükben  vagy nyomorúságukban tán fel sem fogtak.  Lehet-e hitelesebb utolsó szava a regénynek a "nem"-nél. Simon Péter nem-et mond arra a küldetésre, amelyet nevében hordozva teherként rótt volna rá a nagyapja. De valóban tényleg erre mond nem-et? Lehet, hogy a családra, az új életkereteire, de akár az életre magára is vonatkozhat a regényben az utolsó "nem". 

Ez az újraolvasás kifejezetten jól esett. A párhuzamos valóságok témája tisztán kirajzolódik már ebben a műben is. Élveztem a Világlóból visszacsengò motívumokat. Azok a "hibák", amelyeket nevesíteni lehetne, jelentőségükben elenyésznek a regény szépségei mellett.

Még mindig Nádas

Volt, hogy áradoztam a Világló részletek olvadása közben, volt, hogy haragudtam Nádasra, mert  olyan fejezeteinél jártam, amelyekben kegyetlennek éreztem az őszinteségét azok iránt, akiknek a motivációit, elveit, életvezetését pontosan értette,  és  ebből adódóan nem várhatta el tőlük azokat a döntéseket, amelyek hiánya miatt neheztel rájuk. Fátylat a rajongásra is, a neheztelésre is! Olyan szédületesen nagy kaland ez a regény, hogy elvésznek benne az én élményanyagomba beleakadó pillanatnyi hatások.
Hatalmas  történelmi, szocio-kulturális es lélektani anyag van ezekben a kötetekben. Részleteiben is lenyűgöző, de a legszebb élmény mégis az a hosszú, éles ív, amellyel Nádas összeköti a felnőtt önmagát azzal a valamikori gyerekkel, akit újraépít magában a sajátos emlékezéstechnika révén. A gyerekkori Nádas emlékkirakósából megérteni vélem a mostani Nádast:a  távolságtartását, a nyelvhez való viszonyát, a szigorú logikáját, az alkotás szerepét, a féken tartott indulatait, az élességét. Micsoda erő, kitartás, tántoríthatatlanság kellett ahhoz az úthoz, amelyen megtörtént a családtörténet és a magyar történelem egy fontos szakaszának látszat és a valóság szerinti szétszálazása, önmaga és a történelemmé vált múlt újraértelmezése. Olyan szövet készül a szemûnk előtt, amelyen a szocializmus durva szürkéjén tűhegynyi pontossággal rajzolja meg Nádas a saját finom, konok, tiszta, okos arcképét.

Jaume Cabré: Junoy barát, avagy a hangok halála

Cabré regénynek alig van cselekménye, nincs benne látványos karakterépítés, és a történet alapjául szolgáló téma sem újdonság a regényirodalomban, mégis érdekes műnek tartom. A fő regényteret jelentő rideg, embertelen kolostor és annak vezetője, az apátnő anya (értem persze a megszólítást, mégis vicc: "anya") még a legminimálisabb érzelmet, szépséget, egyénit, személyest sem tűri meg a közösségben. Totálisan, minden mást kizáróan nehezedik rá a kolostorra a katolikus eszmeiség súlya, amely a Regula betartásába sűrűsödik bele. Az eszmék, eszmerendszerek   immanensen is mentesek az élet lüktetésétől, a nekik való megfelelés mindig lenyes a személyes életszeretetből, itt pedig a szeretet-szenvedés-fegyelem-alázat eszmekörnek gyakorlatban való megélését még megszaggatja, torzítja a kolostor mindenkori vezetőinek túlzó megfelelési kényszere. Minden kiüresedik, elhal ebben a lélek nélküli közegben, mint ahogy minden túlhajtott eszme, minden megszállottság pusztít, és jellemzően nem azokat, akik legdurvábban képviselik, hanem azokat, akikben érzékenység van, de tudatlanul fejet hajtottak egy eszme totális önátadást megkívánó hívása előtt.  Az eszme megvalósítását célzó hatalom lényegénél fogva rideg, érinthetetlen, és megállíthatatlanul támad, ha valaki érezni mer, gondolkodik, ellenvéleményt fogalmaz meg azokon a kereteken kívül, amelyet a hatalom határoz meg. A regényben az egyház hatalmát képviselők nemcsak a két apácát bélyegzik meg, hanem a papot, Junoy atyát is, akinek az  érzékenysége, embersége fellázad a Regula ellen. Komor, rút világ a kolostor világa. Miért szép mégis ez a fájdalmas parabola? Mert ugyan egyik apáca meghal, a másik viszont kimenekül, életre menekül, amelyben szerepe van a kolostorban szolgálatot teljesítő Junoy atyának, akit végül inkvizíciós perbe fognak az  ún. lázítás miatt. Cabré mégis azt sugallja, hogy minden helyzetben van lépéslehetőség identitásunk védelmére. Junoy élőhalott a rideg, művészet és szépség és emberség nélküli kolostorban, attól lélegzik fel a személyisége, hogy egy ponton túl nem tűri a Regula által közvetített embertelenséget. Ettől éled fel az életösztöne is, és szökik. Világos, hogy itt nem lehet katarzis, de ettől akár még példa is lehet a Cabré által megírt történet.

Irodalmi szempontból nem kifogástalan ez a regény, de az író kísérletező szándéka jól érzékelhető. Tetszett a Regula részletek és a történet váltakoztatása fejezetenként. A történetet azonban lehetett volna érlelni, és egyszerűsége ellenére tovább egyszerűsíteni. Persze hozzáad a körképhez a püspök viszonyulásának, motivációinak bemutatása, mint ahogy a Clara (a kolostort elhagyó apáca)  rokonságának történettöredéke is, de ezeknek a szálaknak a koherenciája még nem tökéletes.

Philip Roth: Amerikai pasztorál

Seymour Irving Levov, akit iskolatársai Svédként emlegettek, a 20. század közepén első generációs zsidó fiatalemberként  lazán, kedvesen, magától értetődően lépkedett azon az úton, mely (közhelyesen, de ezzel együtt kifejezően és mindenki számára értelmezhetően) a nagy "amerikai álom" személyes megvalósulásának lehetőségeként  vetítődött a jövőjébe. Problémátlanul, belső vezérlésből fakadóan, nem izzadtságszagúan, és nem másokat tipróan  volt kötelességtudó és sikeres. Minden megtett a családjáért lefelé (gyerek), felfelé (szülők) és középen (feleség). Továbbvitte és gazdagította a családi céget. Liberális férj és apa volt. Őszintén szerette a feleségét, és sok tapintattal, szeretettel óvta, támogatta a lánya fejlődését.
A narrátor (az író, Zuckerman),  aki középiskolásként favorizálta, majd elvesztette szem elől Levovot, az évtizedekkel későbbi, újbóli találkozásukkor (60 év körüliek ekkor) unalmas átlagembernek látja a valamikori ideált. Több fordulat révén azonban rá kell jönnie, hogy előítéletesen alkotott véleményt, mert Levov nem valósította meg az amerikai álmot, nem átlagember, és csak azért látszik annak és unalmasnak, mert nem tudja artikulálni személyisége egyik felét, és bár szeretné, nem tudja megosztani az íróval élete tragédiájának történetét. Ezt a drámát és deficitet fedi el az a réteg, amelyet  kezdetben az író unalmasságként azonosít.

Három idősík váltakozása, Svéd személyiségének több szereplőben (lányában, feleségében, apjában, testvérében, az íróban és ismerősökben) való tükröződése viszi előre az olvasót annak a lélektani folyamatnak a feltárásában, melyben Levov meg akarja érteni a lánya extrém lázadásának motívumait. 

Roth úgy  váltogatja  mesterien a nézőpontokat, úgy építi fel a cselekményt, hogy az olvasót folyamatosan a markában tartja,  állandóan nézőpont-váltásra sarkallja. Olvasás közben újra és újra megtapasztaljuk, hogy ugyanaz az élet különböző nézőpontokból nézve nagyon eltérő mintázatot ad, és valóban mindig jóval összetettebb a látszatnál. Roth játszik velünk.  Néha úgy érzetem, összeáll a megoldás, értem milyen családi és társadalmi motívumok fonódtak össze a lány lázadásában, aztán az író új szempontokat villant, hogy a regény végig ne eresszen, hanem arra késztessen:gondoljam végig újra, és újra új szempontok szerint az éppen aktuális lélektani képletet. A bevonódás olyan erős volt, hogy Levovval együtt hittem, a nagyszülők karaktereiből, Levov és a felesége személyiségéből, kapcsolatuk jellegéből, a társadalmi kérdések lányra gyakorolt hatásából, az életkori sajátosságként felfogható lázadásból levezethetővé, még inkább összelegózhatóvá válik a lány tettének oka, és magyarázata. Hittem, hogy összeállhat az egyértelmű magyarázat, mert Levovval együtt úgy éreztem én is, magyarázatnak lennie kell! Lennie kell akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai álom csak álom lehetett, fel kellett robbannia az idillinek látszó világnak. A női lelkem mélyén sajnáltam a magyarázat nélkül maradt Levovot. A feldolgozhatatlan tragédia súlyát Roth úgy ábrázolja benne, hogy az együttérzés erősebb, mint a racionális, morális kritika. (Bár ki tudja, lehet, hogy csak én viszonyultam így Levov sorsához.)
Mélyre mentek Roth kérdései. Mint minden nagy író, Roth is nekünk szegezte olvasás közben a kérdéseit. Nemcsak Levovét, a nagyapáét is, Jerryét,  testvér kérdéseit is, és végül el kellett döntenünk azt is, miként vélekedjünk Merryről.
Nos, én nagyon ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik úgy gondolják, ők is csak átlagemberek, de tán azoknak is, akik ennél többet, mást gondolnak magukról.

Spiró György: Az Ikszek

(Vétek szétszálazni ezt a mai is ütős, remek regényt, önző módon mégis megteszem, és pusztán azért, hogy gyors nekifutással végül kiemelhessem belőle azt a vonulatot, ami most, az újraolvasásánál leginkább hatott rám.)

Szól ez a regény Boguslawskiról, a híres lengyel színészről, aki öregedő félben (58 éves!) még őriz valamit a korábbi nagy művészből, de megfakult benne a tehetség, fogyóban a művészi érzékenysége, sok a játékában a klisé, a rutin, ami korszerűtlenné teszi a játékát a színpadon. Mégis felvillanhat egyszer-egyszer, mert a színész mestersége, múltja, megkopott tehetsége még alkalmassá teszi, hogy belevetíthető legyen egy éppen aktuális politikai hangulat. Szól tehát ez a regény a szétdarabolt Lengyelországban a szebb múlt ikonjaként felfogható színészről is.

Szól ez a regény arról a Boguslawskiról, aki amellett, hogy hivatását gyakorolva játszik, a játék mellett politikai játszmák elszenvedőjévé is válik, miközben azt hiszi szegény, hogy a hatalmi harcok résztvevője lehet.

És szól az öregedő emberről, aki nem akarja tudomásul venni, hogy színészként, igazgatóként lejárt az ideje, aki nem képes felfogni, hogy ő, a játékos játékszerré vált, és minél inkább részese akar maradni az eseményeknek, annál inkább szánalmassá válik. Nem száll ki a játszmákból, míg el nem veszít mindent. A makacssága már nem a harc, nem az élet eszköze, hanem a kudarc egy-egy foltja. No, ez a szál szólt nekem (és remélem, nem rólam) most a legmélyebben. Le-letettem a könyvet, és példák sora rajzott körülöttem. Tele a világ szánalmassá váló Boguslawkikkal.

Persze másoknak tán beszédesebb a regény most is aktuális politikai vetülete. Életkor, érdeklődés kérdése kinek, melyik hang szól szebben ebben a regényben. 

A kisszerű hatalmi játszmák éppen úgy forognak a történelem kerekében, mint az öregedés szánalmas vagy bölcs forgatókönyvei. Az ember csak abban bízhat, ha tisztán látja a Boguslawskikat, akkor talán van esély kevésbé szánalmasan megöregedni. És ebben a körforgásban jó, hogy vannak Spirók, van művészet, amely időről időre tisztítja az ember látást.

L. Ulickaja:Jákob lajtorjája

Ulickaja új regényét egy félbehagyott regényekkel terhelt, kudarcos olvasási szakasz után vettem kézbe, és nagyon jó hangulatban olvastam végig az ugyan házasságot kötő, de a gyerekét mégis egyedül nevelő, a művész szeretőjéhez szenvedélyes szerelemmel kötődő, de annak szabadságát nem korlátozó ugyancsak művész Nóra és az ő nagyszüleinek, szüleinek és a gyermekének történetét. A négy generációs családregény terjedelmes történetét Ulickaja rutinosan formálta érdekes és értékes, elgondolkodtató, erős szövetű regénnyé. Több nézőpontból, különböző típusú szövegekkel építette fel az  idősíkokat változatosan kezelő nagyregényt, amelyből  most csak azokat a témákat emelem ki, amelyek leginkább megfogtak belőle. 

Egy generációba tartozom Ulickájával. Hatvanon felül már nemcsak Freud, Jung és egyéb pszichológiai olvasmányélmények alapján tudja az ember, hogy a családi történetekben ismétlődések vannak, amelyeket sokáig fel sem ismerünk, mert nem látunk rájuk, túlságosan a személyes sorsunkba merülten élünk. Ezek az ismétlődések egy-egy család történetében  végeláthatatlanul újraképződnek, míg egy családtag fel nem ismeri, vagy akár sorszerűen, tudatlanul nem szakítja meg a forgatókönyvet. Ulickaja  finoman, lassan felépítve bontja ki ezt a tételt. Nóra anyja is, nagyanyja is elhagyják a férjeiket. Persze az is lényeges, hogy melyiküknek mik voltak ehhez a motívumai, de legalább ennyire érdekes, mennyiben tér el az előző generációk házassági modelljeitől Nóra. Van-e hasonlóság a nagymama, az anya és a Nóra által választott férfi típusokban? Lehetnek-e koronként jellegzetes megoldási kísérletek egy házasság megmentésére? Szükségszerű-e bizonyos konstellációk esetén a válás? Lehet-e és ha igen, mennyire lehet a történelem kontójára írni a kapcsolatok kiüresedését (a nagyszülők megszakításokkal hosszú időt töltöttek külön háborúk, sztálini idők letartóztatásai miatt), és mennyi a szakításokban  két ember - kortól független - össze nem illésének aránya? Csendes érdeklődéssel olvastam a regényt, hogy az Ulickaja által felvetett kérdésekre megkapjam a válaszait is.

A regény fontos szövetét alkotják a nagyszülők levelei. Sok a levél, de míg a Száraz-féle Apám darabokban c. regényben kiidegelt a mennyiségük, addig ebben a regényben helyen volt a számosságuk, mert pontosan jelezték a férfi és a nő közötti fáziseltolódásokat, az érzelmi elmozdulásokat, előrevetítették a későbbi történéseket.

Szerettem a regény művész-szálát is. Mindig szívesen olvasok arról, hogyan élnek, gondolkoznak, alkotnak a művészek, hiszen erre csak rácsodálkozni tudok. 

Mit jelent zsidónak lenni, polgárnak lenni, kommunistának lenni?  Ulickaja bölcs asszony. Szívesen gondolkodtam vele együtt ezekről a fogalmakról.

Informatív a kötet a sorsokat alakító történelem vonatkozásában is. Mit művel velünk a történelmet formáló Idő? A nagyapa a 19.sz. végén született, a szülőkkel, Nórával és a fiával a 21. sz-ig jutunk az időben.

Szerettem ezt a regényt azért is, mert értem, amit Ulickaja az öregedés harmóniájáról ír. Hiszem vele együtt, hogy összeállnak bennünk a történeteink egy magasabb síkon, mint ahogy éljük őket a hétköznapokban.
Különösen szimpatikus Ulickaja ítélkezés-, értékelésmentes attitűdje, ami nyilván összefügg az életkorával is, mert  a magam tapasztalatai szerint  az igazi elfogadáshoz jócskán sok évet meg kell élni.

Mondják, hogy Ulickaja olvasótábora döntően nőkből áll. Nem tudom igaz-e, de arról meg vagyok győződve, férfiaknak  sem haszontalan olvasni őt.