Még mindig Nádas

Volt, hogy áradoztam a Világló részletek olvadása közben, volt, hogy haragudtam Nádasra, mert  olyan fejezeteinél jártam, amelyekben kegyetlennek éreztem az őszinteségét azok iránt, akiknek a motivációit, elveit, életvezetését pontosan értette,  és  ebből adódóan nem várhatta el tőlük azokat a döntéseket, amelyek hiánya miatt neheztel rájuk. Fátylat a rajongásra is, a neheztelésre is! Olyan szédületesen nagy kaland ez a regény, hogy elvésznek benne az én élményanyagomba beleakadó pillanatnyi hatások.
Hatalmas  történelmi, szocio-kulturális es lélektani anyag van ezekben a kötetekben. Részleteiben is lenyűgöző, de a legszebb élmény mégis az a hosszú, éles ív, amellyel Nádas összeköti a felnőtt önmagát azzal a valamikori gyerekkel, akit újraépít magában a sajátos emlékezéstechnika révén. A gyerekkori Nádas emlékkirakósából megérteni vélem a mostani Nádast:a  távolságtartását, a nyelvhez való viszonyát, a szigorú logikáját, az alkotás szerepét, a féken tartott indulatait, az élességét. Micsoda erő, kitartás, tántoríthatatlanság kellett ahhoz az úthoz, amelyen megtörtént a családtörténet és a magyar történelem egy fontos szakaszának látszat és a valóság szerinti szétszálazása, önmaga és a történelemmé vált múlt újraértelmezése. Olyan szövet készül a szemûnk előtt, amelyen a szocializmus durva szürkéjén tűhegynyi pontossággal rajzolja meg Nádas a saját finom, konok, tiszta, okos arcképét.