Kertész Imre:Kaddis a meg nem született gyermekért

Egészen rendkívüli élmény volt ez az esszéregény. Az egymáshoz szikár következetességgel kapcsolódó gondolatok sora az első mondattól az utolsóig el nem hibbant pontossággal szövődött egymásba. Gondolhatnánk, nem könnyű bevonódni egy másik ember szigorúan logikus gondolatmenetébe, de ha az első oldalakon nyilvánvalóvá válik az olvasó számára Kertész szándéka, mely szerint a kizárólag önmagára irányuló figyelemmel csak a saját személyét és a tőle elválaszthatatlan személyes világát tekinti a gondolkodás és az írás tárgyának, akkor ez a regényt meghatározó következetes, fegyelmezett gondolatkapcsolás nem nehézséget okoz az olvasás során, hanem ritka  szellemi kalandot jelent. 

Amikor Kertész az első oldalak egyikén  arról ír, hogy a létezésből, mint strukturálatlan létformából a munka által kimenti önmagát ("ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene") akkor a munka (gondolkodás, írás: újrateremtett gondolkodás) által önmaga érvényességét (életét) tárgyiasítja annak érdekében, hogy a személyét és azt a világot, amely őt meghatározta, analizálni tudja. Teszi ezt úgy, hogy bár tapasztalati bizonyosságai vannak az életlehetőségeit és korlátait illetően, mégis szigorú logikával mentálisan is megközelíti és definiálja azokat. (Mindig minden körbezár nála.)

A regény teljes terjedelmét átfogó önanalízis egész folyamata rendkívül érdekes. (Nem jó szó, hogy) érdekes, (de nem tudok most jobbat). Az út, ahogy a kiinduló helyzettől eljut a saját zsidóságához való viszonyulásig, a személyiségében állandósult Holokauszt következmények feltárásáig az olvasó számára szívszorító élmény, de minden szentimentalizmustól mentes, mert Kertész minden önsajnálattól mentes gondolkodási folyamatot ábrázol. Számomra a legmegdöbbentőbb vonulatot  mégis az apjához való viszonya jelentette, még pontosabban inkább az apja viszonya hozzá. Egész pontosan pedig az az apa-kép az érdekes, amely a valódi apából keletkezett benne, és meghatározta őt. A gyerekkorban kezdődő zsarnokság - kiszolgáltatottság, megalázás és megalázottság, a kérdésekkel való magára hagyatottság Kertész egész életét átható létállapottá vált. Az apja "ugyanarra a kultúrára készített(e) fel, mint az intézet, ahol tanult." 

"Az apa, az intézet és Auschwitz logikusan, számomra mégis megdöbbentően összekapcsolódik: Auschwitz, mondtam a feleségemnek, nekem az apa képében jelenik meg, igen az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek, mondtam a feleségemnek. És ha igaz az az állítás, hogy isten felmagasztosult apa, akkor isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg, mondtam a feleségemnek." Gondolhatnánk: körbezárult az űrhidegségű világ. Az élet azonban mindig "valamilyen" minőség, és mindenki számára, ha különböző mértékben is, de életszerű világot jelent, amely nem tűri a viszonyulásmentességet. "Én már gyerekkoromban tisztán láttam, hogy képtelen vagyok rá, képtelen vagyok asszimilálódni a fennállóhoz, a létezőhöz, az élethez, és ennek ellenére, kiáltottam, mégis fennállok és létezem és élek."

És ezen a ponton visszajutunk a munkához, mint a létezésből kiemelő aktushoz, életben tartó erőhöz. "A munkám mentett meg, ha valójában persze csak  a pusztulás számára mentett is meg." Száraz, érzelmek, társ nélküli, jövő nélküli világ Kertész személyes világa. (És micsoda gazdagság az írói világa.) Kaddis a meg nem született gyermekért.

Mindenkinek, aki az esszéregényeket kedveli, ajánlom a Kaddist.  Éppen csak érintettem valamit abból, amit bennem érintett Kertész, de ennél sokkal, sokkal több van a regényben. Biztosan végiggondolom majd a feleség szerepét is, aki a szerelemmel nem tudja megváltani az írót, mégis nagyon fontos személy Kertész életében. Nemcsak a személyesben, hanem az íróéban is. No, ez izgat, ez is izgat, a feleség, mint regényszervező elem. Izgat a "meg nem született gyermek" fogalom értelmezési tartománya is. Sorolhatnám...Olvassátok!

Jevgenyij Vodolazkin:Laurosz

A Laurosz tipikusan az a regény, amellyel kapcsolatban felsorolhatnám, mi mindenben erős, de ettől még nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét. Talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni: nem szerettem meg a XV. században élő orosz Arszenyij történetét, pedig felsorolhatnám, mi mindenben erős ez a regény. (Melyik a fontosabb?) 

Nagyszerű, filmre kívánkozó történet, informatív a történelmi korral kapcsolatban, és a főhős vándorlása, majd a jeruzsálemi viszontagságos utazása...(miért hogy utazósok találnak meg mostanában?) és a elvileg a lélekben zajló folyamatok szépsége is megérinthetett volna. De nem érintett meg szépen, finoman, lágyan, elgondolkoztatásra ösztönzően, hanem annyira idegesített Arszenyij karaktere, hogy meglehetősen nehezen jártam vele végig a számára kijelölt utat  - már a regényútra gondolok, mert amaz, a lelki sehogy sem ment. Egyszerűen számomra nem volt hiteles az az egész életén át tartó függés (a dependencia szót sosem többet nem használom...), amellyel Usztyinához, majd emlékéhez ragaszkodott. Persze el lehetne pszichologizálni  hosszasan Arszenyij személyiségével kapcsolatban, meg felhívhatnám a saját figyelmem a XV. századi óorosz vallásos ember világképnek sajátosságaira is, és értem a bűntudatot, értem a kor vallás által nyújtott életminta lehetőségének megélését, de semmi nem váltott meg engem az ingerültségből, jobb esetben az unalomból. Persze találtam idézhetően bölcs gondolatokat is, de ezekkel együtt sem megy fel a csillagok száma háromnál többre az adható ötből.

Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Teljesen érthetetlen módon megkívántam újra ezt a regényt, pedig az első találkozásnál nem hatott rám olyan mélyen, hogy felsejlett volna az újraolvasás igénye. A laza nyári jelenemben sem volt előjele, aktualitása a kézbevételének, mégis feldobta magát a kötet.

Már az első oldalak jól estek. (Ahogy Krasznahorkai fogalmaz, nem fogalmaz úgy senki...) A gondolatok pontos megfogalmazásának a maximális igénye és megvalósulása újra lenyűgözött. 

Meglepően pontosan emlékeztem az utazás képeire, mert az előbbiekből következően a képek is tiszták, élesek, így gondolatban előrefutottam néha, aztán visszatértem a szöveg jelenéhez.

Leginkább mégis azért élveztem ezt a regényt, mert Krasznahorkai olyan érzéseket tudott megírni, amelyek a lélek legmélyebb rétegeiben keletkeznek, és amelyeket már átéltem, de rajta kívül senkinél nem alakult ki az a benyomásom, hogy egész pontosan a saját érzéseimet olvasom. (Pl. szállodai szoba, minimumra redukálódott életfunkciók, levegőt!) 

Azt hiszem, sosem vállalkoznék arra a valóságos (Urgától Beijingig tartó és Kínán belül folytatódó) utazásra, amely alatt Krasznahorkai belső utazása is lezajlott, de a szemlélődést, a megérzések, előérzetek, felismerések nem harsány, hanem csendes világát valamelyest értem, ismerem.

Aztán a 114.oldalnál teljes bizonyossággal éreztem, hogy minden eddigi élvezet mellett ezért a gondolatért jött elém Az urgai fogoly:

"Quangzhou-ban megértettem valamit. Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges, és elviselhetetlen." 

Sok mindentől függ, hogy kire hogyan hat ez a gondolat. Ha jól értettem Krasznahorkait, nála nincs ebben a mondatban sem keserűség, sem önsajnálat, csak felismerés. És ehhez bennem sem kapcsolódik negatív érzés. Ez a felismerés nem lenyom, hanem felszabadít.

Végel László:Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja

Paul Klee, 1927

Végel László új regénye "A Balkáni szépség tulajdonképpen Újvidék regénye, Slemil Jánosnak és unokájának, Ferencnek* a krónikája a monarchia korától egészen napjainkig elmesélve. Délszláv regény tehát, a szokott délszláv eseményekkel: első világháború, szerb bevonulás, második világháború, magyar bevonulás és a „hideg napok”, majd jönnek a ruszkik és Tito, a sztálinizmus, majd a külön utas szerb elképzelés, végül pedig a balkáni háború, a mai vadkapitalizmus és az aligdemokrácia." - foglalja össze @kuszma a regény történetét a molyon, melyről jó néhány értékelés született.
Szerintem is rendben volt a téma, a megfelelő ábrázolási forma megválasztása, a hangnem. Ezekről tehát nem, röviden inkább arról szemezgetem össze a gondolataimat, miért alakulhatott úgy, hogy bár az elején azt gondoltam, ebbe a történetbe nem vonódom be érzelmileg, végül mégsem tudtam csak kívülről, felülről figyelni a regényt. Valamelyest ismerem a történelemnek azt a darabját, amelyről Végel a megalkuvásaiban is lúzer Slemilek családtörténetében ír, találkoztam már az ismerőseim között is, az irodalomban is hozzájuk hasonló karakterekkel.
Mégis..., Végel úgy tudott írni a Slemil nagyapáról és unokáról, hogy a kisemberek örök vesztes pozíciójának modellje lassan-lassan csak felébresztette bennem a keserűséget, a feszültséget, a sajnálatot, (és még önvizsgálatba is döntött, bár sem lúzernek, sem örök megalkuvónak nem tartom magam, de (jaj, nehéz leírni) kisember vagyok, mint annyian mások...Magam számára mentség(?), hogy "kisemberség"-em koordinátarendszerének időnkénti felülvizsgálatát nem mulasztom el, különösen ha felszólítva érezzem magam egy - egy mű által. Ilyenkor (mint pl. a Végel regény kapcsán) újra és újra megtapogatom a kereteimet, a megszellőztetem a lehetőségeimet, és a korlátaim mögé is benézek).

Ezek a szerencsétlen Slemilek olyan családból keveredtek a történelem számukra átláthatatlan viharaiba, amelyek felfogásához, értelmezéséhez nem rendelkezhettek a minimális ismeretekkel sem. Olyan család tagjaiként próbálták "megúszni" a gazdacseréket, amely nem adott mintát, tapasztalatot egy olyan értékrend szerveződéséhez, amelynek birtokában gerincet építhettek volna maguknak. Azokat is elsodorta, kifosztotta, megalázta a XX. század hatalomváltásainak vad hullámzása, akiknek lett volna (lehetett volna?) muníciójuk elkerülni az eleve önfeladást és azokat is, akik valóban szilárd értékrend szerint éltek. Sokkal kevésbé traumatizáló körülmények között is jellemző az emberek többségére az a mentalitás, ami a nagyapát és a mesélő unokát is jellemezte: az összehúzódás, az alkalmazkodás, a foggal-körömmel védem a váram (műhelyem) felfogás, anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy amit nyernek a réven (persze nem nyernek), azt elvesztik a vámon (persze hogy elvesztik). Azt gondolom, hogy ugyan az apák, nagyapák bűneit, mentalitását, családi szellemi hagyatékát nem lehet számon kérni az utódokon, de számolni kell ezeknek a családon belüli hatásoknak a működésével. Azt sem gondolom, hogy ne lehetne kilépni a jól ismert családi tapasztalati folyókból, de ehhez kíváncsiság, intelligencia, elszántság, felismerés és a személyiségfejlődés lehetőségében bízó hit kell. Közhely, de ettől még számolni kell napjaink interakcióiban azzal is, hogy nem egyforma a késztetésünk a komfortzónánkból való kilépésre, nagyon különböznek a tűréshatáraink, az alkalmazkodás és a megalkuvás átjárhatóságának és átjárhatatlanságának megkülönböztetésére való képességünk, az önfelmentésre és az önmegvalósításra való hajlamunk. A "Ki miért és mennyiért adja el magát? " kérdés naponta szomorúan aktuális. Végel regénye tehát - jó regényként - úgy hatott rám, hogy idehatott, közénk.  Ebben  a morálisan széttöredezett környezetben, amelyben élünk, nem tudom milyen esélyei vannak a kisembereknek. Valószínűleg együtt van szükség a toleranciára, amely mások megértésén alapul  és a kevés bátrak személyes példájára, valamint arra, hogy az ember tudatosan próbálja megerősíteni a saját gerincét. No, ezeket a nagyon szubjektív, nagyon közhelyes gondolatokat váltották ki belőlem Végel Slemiljei. 

A balkáni szépség vonalat nem éreztem teljesen koherensnek, végiggondoltnak, vagy következetesen kimunkáltnak. Azzal tán egy másik olvasónak lesz dolga, ha értékelést ír.

Darvasi László: Taligás

Ülök egy idegen taraszon. Felettem a felhő nélküli kifeszített kék ég, alattam a tenger. A köztük lévő tér éles fénye végtelen, időn túli. Ebből lép elő Taligás. Fáradt, szótlan. Arca ráncaiban évszázadok porának kemény, szürke nyoma, a szeme véreres, a tekintete tompa, teste mintha nem is lenne, csak a szakadozott gúnyája tartja össze. Lassan csúszik le a terasz kövére, összekucorodva megtámaszkodik a korlát vasán. Szótlanul hozok neki egy flaska bort. Az üveg falán lévő párán megcsúszik erőtlenül a keze, de aztán némán a szájához emeli a bort. Hosszú kortyokban nyeli, folyik le a szája szögletében is. Én meg tudom, hogy csak belső szavakkal beszélhetek hozzá. Így kell tudtára adni, hogy messziről jött ugyan, de nem vagyunk idegenek, jó helyre vetette ki a pillanatnyi Idő. Kérdés nélkül is tudom, mire kíváncsi. Igen, fontos volt a történeted. A te történetében én is benne voltam, mint mindenki más, aki a szavakban bízik, szavakkal él, és hozzád hasonlóan szabad szeretne lenni, de mindig megtalálja egy új feladat, amiről nem is látszik elsőre, hogy mennyire kicsi vagy nagy. Nem látszik a lényege, formátlan, mégis bele kell vágni, csinálni kell. És én is szorongok, éppen ettől a kívül-belül
összehúzódó és kitáguló formátlanságtól, attól, hogy - amikor már nemcsak a feladat körvonalai látszanak, hanem a kihívás lényege is - túl tudok-e lépni a gyávaságomon, az erőtlenségemen, meg tudom-e váltani magam. Én sem tudom soha előre, ki tudom-e markolni a számomra fontosakat a tűzben, szélben forgó veszedelemből, meg tudom-e menteni a jövő egy darabkáját a bátorságommal. Szorongok, mert nem biztos, hogy előre megérzem a máglyákhoz összehordott fák fanyar illatát, az alig megszülető füst maró szagát. Mondom, az ő története azért fontos, mert neki sikerült.

Nagyon erősen kell figyelnem rá, hogy válaszolni tudjak a kérdésére. Aztán mondom, hogy igen. Azóta is voltak máglyák, de máglyák nélkül is felcsapott a hatalmas, emberségünket eltakaró füst. Nem, nem, ők sem voltak boszorkányok, de másként is hívták őket, más volt a bűnük, az egész gyűlöletkeltés rafináltabbnak látszik, de a máglyákat építtetők kiszámított gyűlölete a régi. A megbélyegzés ősi ösztöne nem változott, a  bűnbakok kiválasztása  még mindig a régi recept szerint, csak új mesékkel történik. Hogy a tömeg? A nézők mindig többen és többen vannak. Egyre erősebb, nagyobb show-t kívánnak. És igen, mi, mostani taligások nálad talán jóval gyávábbak vagyunk. Nem tudjuk biztosan. Félünk.

Kérdezi, értettem-e miért kellett mindenáron megmenteni a gnóm Barbara Strozzit, a gyönyörű hangú pacsirtát és a félnótás, beszélni sem tudó Juliust. Mondom, erről majd sokan sok bölcset mondanak,
de én csak a magam válaszáért kezeskedhetem. Először látok tompa fényt csillanni a tekintetében, pedig ha tudná, milyen bizonytalan lesz az én válaszom. Zavarban vagyok. Barbarában, az almaarcú lányban én a még differenciálatlan nőt láttam, a nőt aki csak szerelemre, féltékenységre, ragaszkodásra képes, aki tetszeni, hódítani akar. - mondom félve. Julius az az ősférfi, akinek csak ösztönei, vágyai vannak, de szava még nincs. Ennyit láttunk belőlük, nem ismerjük a lelküket. - dadogom tovább. Mindenképpen meg kellett mentened őket, mert a férfi és nő lehetséges történetének embrionális, kezdetleges elejét jelentették ők, vagy egyszerűen csak azért, mert emberek voltak és veszedelemben voltak. - fejezem be gyorsan, hogy szabaduljak a feladattól. Taligás kedvetlenül lehorgasztja a fejét. Nem mondja, de látom az elégedetlenségét. Én is az vagyok magammal. Nem jó szavak, nem jó szavak - mondja a lassan ingó busa feje mozgása. 

Igen, így van. Sajnálom, érted, magamért, Taligás, hogy nem találom még a megfelelően pontos gondolatokat s hozzájuk a helyes szavakat, de melletted valójában sokáig csak dadognak a szavak, mert te gyönyörűen mesélted el a történeted. Benne volt a te századod, ide varázsoltad nekem.
Lélegeztek, életek a te szavaid, mondataid, élő szövetet szőttél belőlük. Ilyet én még nem éltem át. A te nyelvedben ott hullámzott az eleven Idő. Lelassultál, felgyorsultál, visszafogtál, előre löktél, durva
voltál és gyönyörűséges. Nemcsak taligás voltál, hanem igazi poéta is, te Taligás! 

Mielőtt eltűnne, látok a szája szögletében egy félmosolyt. "Elégettem a könyveket, hogy életben maradjak..." Hát, ezzel nem tudsz megküzdeni. - gondolom. Nem baj, Taligás. Itt vagy, és amott a taligád az itt-ott foszladozó, máshol bekeményedett bőrrel takarva. Benne az új könyvek.

Lebben a finom szél, ellebben a Taligás. Nem félek.

Marguerite Yourcenar: Opus Nigrum

Az utóbbi időben a kizárólagosságot élvező EP kötetek, cikkek, hangfelvételek és a rám váró Darvasi regények (A könnymutatványosok legendája, Taligás)  közé nagyon bekívánkozott valami más, a kortárs magyartól eltérő szöveg. Marguerite Yourcenar (francia író, költő, kritikus, műfordító) régen vár rám, így az Opus Nigrum a 16. századi történetével (és egy jó barátom ajánlásával) olyan választásnak tűnt, amely messze röpít a jelenlegi olvasmányélményeim (Hasnyálmirigynapló, Harmonia Caelestis, Javított kiadás)  felkavaró világától.

Az Opus Nigrum teljesen hagyományosan szerkesztett, kronologikus előrehaladással felépített történet keretében egy alkímiával is foglalkozó orvos-tudós-filozófus (Zénon) különböző síkokon bejárt útjait mutatja be. A szellemi út - a megismerési folyamatok határainak tágítása, a gondolkodás szabadságnak az igénye és ezek megélési kísérletei, valamint a tudásátadás vágya - a XVI. században szükségképpen gyakran együtt járt a fizikai (földrajzi)  helyváltoztatás szükségességével, a meneküléssel, a rejtőzködéssel. E század történetét csak felületesen ismerve is egyértelmű, hogy ez a kor Európában (a reformáció tanainak megszületése, a reformáció meghirdtése, kibontakozása, az új tanok különböző változatai és ezek egymás közötti és a katolikus egyház ezek ellen vívott kegyetlen harca, a rendszerszintű tudományos gondolkodás kibontakozása) lehetőséget, kihívást és életveszélyt egyaránt jelentett a "másként gondolkodók" a hagyományos, katolikus gondolati kereteket átlépők számára. Zénon is - szellemi fejlődésével párhuzamosan - keresztül kasul bejárja Európa nagy részét, az utak többségét kényszerűen, menekülve választva. A reformáció és a katolicizmus küzdelmének sötét bugyrai a történelemből is ismertek, de a hajszák, az árulások, besúgások, hamis tanúzások, a kínzások, az inkvizíció borzalmainak irodalmi fikciókban megjelenő változatai mai napig nagyon is éles, megrázó, erős hatást kiváltó képekké tudnak formálódni bennünk. (Az egész regény fekete-fehér filmként pergett  le előttem.)

A téma - a szabadon gondolkodó ember lehetőségei és korlátai, szinte szükségszerű magánya - érdekelt, de a szövegépítkezés, a történet előrehaladása, a tempó az én ízlésemhez kicsit lassú volt, bele-beleakadtam a történelem foltosodó emlékezetszövevényeibe, és igazán  érdeklődve csak attól a ponttól tudtam olvasni a regényt, ahonnan Zénon pere kezdődött. Ezért az olvasói élményért azonban érdemes volt végigküzdenem magam 270 oldalon. Zénon ingadozik élete során a szellemi úton, hol nagyon fontos számára, hogy artikulálja azt, amit tud, hol elbújik (nevet is változtat), nem ír, nem foglalkozik alkímiával, csak gyógyít, de valójában végig tudja, hogy per és halál lesz a sorsa. A per azért érdekes, mert a koncepciós perek korokon átnyúló alapmodellje ismerhető fel benne. Ebben a részben  lélektani, szociálpszichológiai vérátömlesztést kap a történet, és sodróvá, élettelivé válik.
Egyértelmű, hogy az élettörténetet bemutató Yourcenart is a szellemi út, Zénon személyiségének változásai izgatták. Fogalmam sincs, hogyan lehetett volna jobb technikával elevenebbé tenni az egész regényt, de kellett volna.

Marguerite Yourcenar francia író, költő, műfordító, kritikus. 1903-ban Brüsszelben született, 1947-ben amerikai állampolgárságot is szerzett, és attól kezdve haláláig (1987) az USÁ-ban élt.

Esterházy Péter: Harmonia Caelesis - még egyszer

Megjelenését követően frissiben olvastam a Harmonia Caelestist. Tán egy hónapja, befejezve a Hasnyálmirigynaplót, újra elővettem. Tudjuk, minden újraolvasás érzékenyen kijelzi a személyiségünk két olvasás között végbement változásait, hát kíváncsi voltam, hogy az a nagyon személyes, időről időre finoman átrajzolódó tapasztalat- és kíváncsiság erezet, amellyel  újra életre keltjük a papíron rögzült irodalmi szöveget, megnyitja-e a már olvasott szöveg új dimenzióit,   gazdagodnak-e  a HC- szövegekkel kapcsolatos élményeim. 

 Sietség nélkül, sokkal nyugodtabban olvastam, mint 16 éve. Nem tanárként, elemzőként, csak egyszerű olvasóként érdeklődve időztem el egy-egy édesapánál, és így jóval szélesebb horizont nyílott meg előttem apaképekből, mint első olvasatra. A regény első felét úgy életem meg, mint egy egyre táguló világot, amelyben gazdag jelentésrétegek szövődnek egymásba, és a tudásom, érdeklődésem most is csak néhányba tud belekóstolni. Hatalmas hintajátékként élveztem az apafigurák közötti ide-odalengést. Egyiknek a szakállát húztam meg képzeletben, a másikra rákacsintottam, a harmadiktól elfordultam, a negyediktől féltem, az ötödiktől iszonyodtam, a hatodikkal együtt kacagtam, a hetedik meg az édesapám volt. Nagyon sokféle érzelmet váltott ki belőlem ez az apai arcképcsarnok, ami persze egy pillanatra sem vált statikussá, nem merevedett tablóvá, inkább hasonlítottak ezek a képek ahhoz a fotós trükkös megjelenítéshez, amelyben egy alaparc változó alakzatokat vesz fel, de az alapvonások megmaradnak. Egyszer majd elolvasom úgy is a HC-t, hogy erősebben figyelek az apák életének történelmi vonatkozásokra is. 

A második rész - az  apakalandozások kavalkádja után - minden vetületével szorongató, akár a helyszűke, amelyben a család élt. Az első rész sokféle színe után ezek a lapok nem tudtak kikeveredni a szürkéből még akkor sem, ha egy-egy képpel megmosolyogtatott EP. A saját gyerekkorom ismerős és ismeretlen képei szorítottak össze olvasás közben. Mélyebben, súlyosabban éltem meg a regénynek ezt a felét, mint az első olvasásánál.

Sok személyes  zugot megpiszkált bennem a HC, ezek érdektelenek mások számára, de az bizonyára fontos, hogy EP-nek sikerült egy olyan alkotói attitűdöt kialakítania, alkalmaznia, amely nagyon erősen személyessé, élménygazdaggá teszi a szövegei olvasását mindenki számára.

Egy generációba tartozom EP-vel. Legnagyobb hozadéka az volt ennek az újraolvasásának, nyilván EP sorsának alkulásával együtt, hogy elgondolkodtam a generációnk induló lehetőségein, reményein, gáncsain és gátjain, bukásain, kudarcain, kapaszkodóin és a jelenlegi, lehetséges feladatainkon.

A HC-t olvasva az is tudatosult bennem, hogy már nem tudom elemelni magamtól az élményanyagot, nem tudom megformálni, nem tudok tárgyszerű, műközpontú értékeléseket írni. Magamat olvasom, magamat írom.