Philip Roth: Amerikai pasztorál

Seymour Irving Levov, akit iskolatársai Svédként emlegettek, a 20. század közepén első generációs zsidó fiatalemberként  lazán, kedvesen, magától értetődően lépkedett azon az úton, mely (közhelyesen, de ezzel együtt kifejezően és mindenki számára értelmezhetően) a nagy "amerikai álom" személyes megvalósulásának lehetőségeként  vetítődött a jövőjébe. Problémátlanul, belső vezérlésből fakadóan, nem izzadtságszagúan, és nem másokat tipróan  volt kötelességtudó és sikeres. Minden megtett a családjáért lefelé (gyerek), felfelé (szülők) és középen (feleség). Továbbvitte és gazdagította a családi céget. Liberális férj és apa volt. Őszintén szerette a feleségét, és sok tapintattal, szeretettel óvta, támogatta a lánya fejlődését.
A narrátor (az író, Zuckerman),  aki középiskolásként favorizálta, majd elvesztette szem elől Levovot, az évtizedekkel későbbi, újbóli találkozásukkor (60 év körüliek ekkor) unalmas átlagembernek látja a valamikori ideált. Több fordulat révén azonban rá kell jönnie, hogy előítéletesen alkotott véleményt, mert Levov nem valósította meg az amerikai álmot, nem átlagember, és csak azért látszik annak és unalmasnak, mert nem tudja artikulálni személyisége egyik felét, és bár szeretné, nem tudja megosztani az íróval élete tragédiájának történetét. Ezt a drámát és deficitet fedi el az a réteg, amelyet  kezdetben az író unalmasságként azonosít.

Három idősík váltakozása, Svéd személyiségének több szereplőben (lányában, feleségében, apjában, testvérében, az íróban és ismerősökben) való tükröződése viszi előre az olvasót annak a lélektani folyamatnak a feltárásában, melyben Levov meg akarja érteni a lánya extrém lázadásának motívumait. 

Roth úgy  váltogatja  mesterien a nézőpontokat, úgy építi fel a cselekményt, hogy az olvasót folyamatosan a markában tartja,  állandóan nézőpont-váltásra sarkallja. Olvasás közben újra és újra megtapasztaljuk, hogy ugyanaz az élet különböző nézőpontokból nézve nagyon eltérő mintázatot ad, és valóban mindig jóval összetettebb a látszatnál. Roth játszik velünk.  Néha úgy érzetem, összeáll a megoldás, értem milyen családi és társadalmi motívumok fonódtak össze a lány lázadásában, aztán az író új szempontokat villant, hogy a regény végig ne eresszen, hanem arra késztessen:gondoljam végig újra, és újra új szempontok szerint az éppen aktuális lélektani képletet. A bevonódás olyan erős volt, hogy Levovval együtt hittem, a nagyszülők karaktereiből, Levov és a felesége személyiségéből, kapcsolatuk jellegéből, a társadalmi kérdések lányra gyakorolt hatásából, az életkori sajátosságként felfogható lázadásból levezethetővé, még inkább összelegózhatóvá válik a lány tettének oka, és magyarázata. Hittem, hogy összeállhat az egyértelmű magyarázat, mert Levovval együtt úgy éreztem én is, magyarázatnak lennie kell! Lennie kell akkor is, ha tudjuk, hogy az amerikai álom csak álom lehetett, fel kellett robbannia az idillinek látszó világnak. A női lelkem mélyén sajnáltam a magyarázat nélkül maradt Levovot. A feldolgozhatatlan tragédia súlyát Roth úgy ábrázolja benne, hogy az együttérzés erősebb, mint a racionális, morális kritika. (Bár ki tudja, lehet, hogy csak én viszonyultam így Levov sorsához.)
Mélyre mentek Roth kérdései. Mint minden nagy író, Roth is nekünk szegezte olvasás közben a kérdéseit. Nemcsak Levovét, a nagyapáét is, Jerryét,  testvér kérdéseit is, és végül el kellett döntenünk azt is, miként vélekedjünk Merryről.
Nos, én nagyon ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik úgy gondolják, ők is csak átlagemberek, de tán azoknak is, akik ennél többet, mást gondolnak magukról.

Spiró György: Az Ikszek

(Vétek szétszálazni ezt a mai is ütős, remek regényt, önző módon mégis megteszem, és pusztán azért, hogy gyors nekifutással végül kiemelhessem belőle azt a vonulatot, ami most, az újraolvasásánál leginkább hatott rám.)

Szól ez a regény Boguslawskiról, a híres lengyel színészről, aki öregedő félben (58 éves!) még őriz valamit a korábbi nagy művészből, de megfakult benne a tehetség, fogyóban a művészi érzékenysége, sok a játékában a klisé, a rutin, ami korszerűtlenné teszi a játékát a színpadon. Mégis felvillanhat egyszer-egyszer, mert a színész mestersége, múltja, megkopott tehetsége még alkalmassá teszi, hogy belevetíthető legyen egy éppen aktuális politikai hangulat. Szól tehát ez a regény a szétdarabolt Lengyelországban a szebb múlt ikonjaként felfogható színészről is.

Szól ez a regény arról a Boguslawskiról, aki amellett, hogy hivatását gyakorolva játszik, a játék mellett politikai játszmák elszenvedőjévé is válik, miközben azt hiszi szegény, hogy a hatalmi harcok résztvevője lehet.

És szól az öregedő emberről, aki nem akarja tudomásul venni, hogy színészként, igazgatóként lejárt az ideje, aki nem képes felfogni, hogy ő, a játékos játékszerré vált, és minél inkább részese akar maradni az eseményeknek, annál inkább szánalmassá válik. Nem száll ki a játszmákból, míg el nem veszít mindent. A makacssága már nem a harc, nem az élet eszköze, hanem a kudarc egy-egy foltja. No, ez a szál szólt nekem (és remélem, nem rólam) most a legmélyebben. Le-letettem a könyvet, és példák sora rajzott körülöttem. Tele a világ szánalmassá váló Boguslawkikkal.

Persze másoknak tán beszédesebb a regény most is aktuális politikai vetülete. Életkor, érdeklődés kérdése kinek, melyik hang szól szebben ebben a regényben. 

A kisszerű hatalmi játszmák éppen úgy forognak a történelem kerekében, mint az öregedés szánalmas vagy bölcs forgatókönyvei. Az ember csak abban bízhat, ha tisztán látja a Boguslawskikat, akkor talán van esély kevésbé szánalmasan megöregedni. És ebben a körforgásban jó, hogy vannak Spirók, van művészet, amely időről időre tisztítja az ember látást.

L. Ulickaja:Jákob lajtorjája

Ulickaja új regényét egy félbehagyott regényekkel terhelt, kudarcos olvasási szakasz után vettem kézbe, és nagyon jó hangulatban olvastam végig az ugyan házasságot kötő, de a gyerekét mégis egyedül nevelő, a művész szeretőjéhez szenvedélyes szerelemmel kötődő, de annak szabadságát nem korlátozó ugyancsak művész Nóra és az ő nagyszüleinek, szüleinek és a gyermekének történetét. A négy generációs családregény terjedelmes történetét Ulickaja rutinosan formálta érdekes és értékes, elgondolkodtató, erős szövetű regénnyé. Több nézőpontból, különböző típusú szövegekkel építette fel az  idősíkokat változatosan kezelő nagyregényt, amelyből  most csak azokat a témákat emelem ki, amelyek leginkább megfogtak belőle. 

Egy generációba tartozom Ulickájával. Hatvanon felül már nemcsak Freud, Jung és egyéb pszichológiai olvasmányélmények alapján tudja az ember, hogy a családi történetekben ismétlődések vannak, amelyeket sokáig fel sem ismerünk, mert nem látunk rájuk, túlságosan a személyes sorsunkba merülten élünk. Ezek az ismétlődések egy-egy család történetében  végeláthatatlanul újraképződnek, míg egy családtag fel nem ismeri, vagy akár sorszerűen, tudatlanul nem szakítja meg a forgatókönyvet. Ulickaja  finoman, lassan felépítve bontja ki ezt a tételt. Nóra anyja is, nagyanyja is elhagyják a férjeiket. Persze az is lényeges, hogy melyiküknek mik voltak ehhez a motívumai, de legalább ennyire érdekes, mennyiben tér el az előző generációk házassági modelljeitől Nóra. Van-e hasonlóság a nagymama, az anya és a Nóra által választott férfi típusokban? Lehetnek-e koronként jellegzetes megoldási kísérletek egy házasság megmentésére? Szükségszerű-e bizonyos konstellációk esetén a válás? Lehet-e és ha igen, mennyire lehet a történelem kontójára írni a kapcsolatok kiüresedését (a nagyszülők megszakításokkal hosszú időt töltöttek külön háborúk, sztálini idők letartóztatásai miatt), és mennyi a szakításokban  két ember - kortól független - össze nem illésének aránya? Csendes érdeklődéssel olvastam a regényt, hogy az Ulickaja által felvetett kérdésekre megkapjam a válaszait is.

A regény fontos szövetét alkotják a nagyszülők levelei. Sok a levél, de míg a Száraz-féle Apám darabokban c. regényben kiidegelt a mennyiségük, addig ebben a regényben helyen volt a számosságuk, mert pontosan jelezték a férfi és a nő közötti fáziseltolódásokat, az érzelmi elmozdulásokat, előrevetítették a későbbi történéseket.

Szerettem a regény művész-szálát is. Mindig szívesen olvasok arról, hogyan élnek, gondolkoznak, alkotnak a művészek, hiszen erre csak rácsodálkozni tudok. 

Mit jelent zsidónak lenni, polgárnak lenni, kommunistának lenni?  Ulickaja bölcs asszony. Szívesen gondolkodtam vele együtt ezekről a fogalmakról.

Informatív a kötet a sorsokat alakító történelem vonatkozásában is. Mit művel velünk a történelmet formáló Idő? A nagyapa a 19.sz. végén született, a szülőkkel, Nórával és a fiával a 21. sz-ig jutunk az időben.

Szerettem ezt a regényt azért is, mert értem, amit Ulickaja az öregedés harmóniájáról ír. Hiszem vele együtt, hogy összeállnak bennünk a történeteink egy magasabb síkon, mint ahogy éljük őket a hétköznapokban.
Különösen szimpatikus Ulickaja ítélkezés-, értékelésmentes attitűdje, ami nyilván összefügg az életkorával is, mert  a magam tapasztalatai szerint  az igazi elfogadáshoz jócskán sok évet meg kell élni.

Mondják, hogy Ulickaja olvasótábora döntően nőkből áll. Nem tudom igaz-e, de arról meg vagyok győződve, férfiaknak  sem haszontalan olvasni őt.

Tartozás a Mindenkivel kapcsolatban

Miért van az az érzésem, hogy tartozom annak az összegzésével, miért tetszett a Mindenki?

Ha tartozás, ha nem, a filmmel kapcsolatos szedett vedett gondolataimat leírom, tudatosan kerülve az elemzés látszatát is, mert jelen esetben  nem használna  az irodalmi művekhez kapcsolódó - egyre halványuló - elemző rutin, a filmnyelvben pedig nem vagyok járatos.

Tehát miért örültem a filmnek, miért tetszett? (Nem játszom azzal a gondolattal, hogy miért szép..)

Partvonalon kívülről jó ideje figyelem az oktatásban zajló folyamatokat, és ugyan érthető, jogos, hogy azt a rendszer-tehetetlenséget, kontraproduktivitást (tetszőlegesen folytatható a sor), amelyeknek a nyűge mind ráterhelődik a gyerekekre, fiatalokra, célzottan a kormányzat, az oktatáspolitika, a KLIK nyakába varrjuk, ám kevés szó esik a tanárok jelentős tömegének alkalmatlanságáról, káros hatásáról. (Amúgy offenzívában valahol ez is érthető,  meg is lehet, ki is lehet magyarázni.) A kockás inges akciókat jelenléttel is támogattam, de már akkor is nyomós kérdésként merült fel bennem, mit kezdene a pedagógustársadalom a rázúduló, a rendszert pozitívan megújítható lehetőségekkel. 

No,  ez a film nekem éppen arról szól, amit ma a pedagógus oldal legsúlyosabb problémájának tartok. Arról, hogy számosan vannak a nem egyszerűen csak megfáradt, kiégett pedagógusok, hanem a rendszernek aktívan megfelelni vágyók, a hamis értékrendet gyerekekre gyömöszölők, a megalkuvók, a gyereklelket tiprók, a maguk sikerét elvtelenül hajszoló tanárok. Gondoljuk végig, mire tanítják közvetve vagy közvetlenül a gyerekeket! Elvtelenségre, megalkuvásra, hazugságra, szolgaságra, elenyésző előnyökért, amelyeket a gyerekek nem is biztos, hogy előnynek tartanak. A gyerekek jó esetben egyszerűen zavarban vannak...

Ez a film legalább reflektorfénybe állította ezt a tanártípust, akit mellesleg anyaként is könnyedén el tudunk képzelni. Nekem sem tetszett a film végén a sziszegése, én is tudom, hogy a gyerekek a hétköznapi életben a filmben jelzett életkorban nem tudják ilyen szervezetten artikulálni az ellenállást a hamis értékrenddel szemben, de elég sok gyerekkel beszélgettem, és több osztály és csoportbeszélgetésről hallottam, amelyek azt igazolják vissza, hogy a gyerekeknek szükségük lenne a saját, jogos érdekeiket érvényesítő technikákra, és a film bátorságot adott ahhoz, hogy erről beszélgessenek, és a lehetőséget, hogy tudatosuljon: nem kell alattvalóvá válniuk.

Kérdés marad persze, hogyan viszonyulok a film művészi értékéhez. Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Hajlok most arra a kompromisszumra, hogy  elnézzem azt, ami a szemem szúrta, azért az előnyért, amelyet a film diskurzust indítva kiváltott.

És bizony visszanéztem: megjelentek nagyon lesajnáló, elitista megjegyzések olyan emberektől is, aki egyébként a szolidaritás, a nyitottság, az elfogadás elvét hangoztatják, máskor...Nem a tisztességesen megírt - esetenként negatív - kritikákról beszélek, valódi krtikából egyelőre kevés van, hanem a bölcsek kövét szopogatókról, akik egy-két szóval összességében ütötték le a filmet.

Győrffy Ákos:A hegyi füzet

"Egész kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, susogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást. Honnan hozza. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése." (Győrffy Ákos: A hegyi füzet,40.old.)

Egy-egy részlet után elüldögéltem, becsuktam a szemem. Volt, hogy hang nélküli, hol gyorsuló, hol lassuló képeket láttam magamról különböző periódusaimból. Beszélgetek. Mosolygok. Magyarázok. Kérdezek. Vitatkozom. Egy-egy kockán szenvedek. Néha szomorú, többségében jókedvű, kiegyensúlyozott vagyok. Őszintének látom magam. Közben a belső csendben a legbensőbb énem mégis úgy érzi,  jól ismeri Győrffy bizonyos érzéseit, érti őt. Ez persze illúzió. Nem is fontos. A fontos az, amit megszólított bennem. Méregetem a távolságot, amelyet közém és a régi szorongásom közé ékélt az Idő.

Jó szívvel és három molyos értékeléssel ajánlom a figyelmetekbe a kötetet:  

Marla:"Szép, nyugodalmas és lírai próza hegyi kunyhókban való elmélkedésekhez. Nem volna baj, ha volna belőle egy saját példányom, mert jó volna néha csak úgy hagyni, hogy kinyíljon valahol.
Olyasmi, mint a Tao Te King. Pont mellé raknám a polcomon."

@kuszma: "Azt hiszem, ifjú írók százainak az az álma, hogy a semmiről is tudjanak írni vagy hetven-nyolcvan oldalt. De úgy, hogy a semmi felé törekedve egyre közelebb kerüljenek ahhoz a ponthoz, amikor a szöveg már magáról a mindenről szól – itt csap át a mennyiség hiánya minőségbe. Van ebben valami zen. Így született meg ez a kötet a maga "puszta, nyers életével, a csillagok alatt. Irigyeltem.”

Varga Zsolt:"Tökéletes könyv. Végtelenül gazdag, Pilinszky János és Hamvas Béla nyomában a kereszténység és a keleti filozófiák válasza az emberi kiszolgáltatottságra és szorongásra. Minden bekezdése hosszas meditációra szólít, minden mondata tiszta költészet, tiszta, mint a forrásvíz."

"Lépjünk közelebb!" A tánc:szenvedély, fegyelem, gyönyörűség

Markó Éva, nívódíjas táncművésszel, tánc- és gyerekjóga oktatóval, a Flamenco Sopianae táncosával beszélgettem arról, miért tarja fontosnak a balett oktatást.

Egész életemben  két dologra vágytam: arra, hogy táncoljak, táncművész legyek, és arra, ha egyszer, már nem táncolhatok, akkor gyerekeket tanítsak. Minket, táncosokat fel is készítenek arra, hogy rövid az az idő, kb. 10 év, amíg aktívan táncolhatunk. Én, ha nem is önszántamból, de még le is rövidítettem ezt az időt, mert amikor a három gyerekem közül kettő megszületett, akkor már nem tudtam színházban dolgozni. Elkezdtünk a barátnőmmel szervezni itt, Pécsett egy balett-iskolát.

Milyen célokat fogalmaztak meg az oktatás indításakor?

Nem művész-képzést akartunk indítani, hanem az volt a célunk, hogy a régi balett iskolákhoz hasonlóan a tánc, a mozgáskultúra szeretetét alakítsuk ki gyerekekben.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy megismerjék a kislányok a testüket cm-ről, cm-re. Eljönnek az óvodások az órára, és a tánctanulás és az alap gimnasztikai gyakorlatok mellett az első félévben megtanítom, hogy hol a bokájuk, a csuklójuk a különböző testrészeik, mi az a mellkas, gerinc, izmok, stb., mert nem tudják. Onnan kezdve, hogy tudja a kis óvodás kislány, hogy mi hol található, el tudja kezdeni irányítani is. Én úgy gondolom, ha a kisgyerek tudja irányítani a testrészeit, akkor könnyebben megtanulja, hogy más is irányítható az életében.

Fontosnak tartom azt is, hogy az órákon klasszikus zenét is hallgassanak.  Elviszem őket színházba.  Engem ugyan nem láttak táncolni, de sok mindent el tudok nekik magyarázni a balettel kapcsolatban.

Fontos az is, hogy megtanulnak a kislányok csoportban dolgozni, tudják, milyen figyelni a másikra, vagy épp együtt dolgozni.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy levetkőznek olyan gátlásokat, amelyek hátráltatják őket. A későbbi életükben is fontos lehet, hogy gátlások nélkül merjenek szerepelni, felelni az iskolában, ma ez az érvényesülés szempontjából nagy előny.

Megtanulják a tanítványaim, hogy tisztelni kell azokat az embereket, akik értük odajöttek, hogy megnézzék a produkciójukat.

Persze nagyon fontos, hogy élvezzék a mozgást, a zenét, a kettő összhangját. Be van osztva az idő, és mindig van időkeret arra is, hogy felhőtlenül élvezzék a mozgást, improvizáljanak.

Szép számmal vannak tanítványai. Ez azt jelenti, hogy elégedettek a szülők a gyerekek fejlődésével?

Azt tudni kell, hogy óvodás korban még nem lehet nagy eredményeket elérni. A szülők úgy látják, hogy a gyerek mindig csak ugyanazt csinálja, azt tudj, amit már korábban is tudott. És vannak szülők, akik ezért nem hozzák a kicsiket, mert nincs számukra látható eredménye a befektetett időnek.
Iskoláskorban látványos a fejlődés, de sajnos az első osztályba kerülő gyerekek közül is vannak, akik abba hagyják a különórákat, főként a szülők miatt, akik úgy gondolják, hogy a balett már nem fér bele a zsúfolt napi rendbe. Pedig éppen az iskolába kerülő gyerekek számára jelentene feszültségoldási lehetőséget a tánc. A tanulást pedig kifejezetten támogatja a sok mozgásos feladat, koordináció, térbeli látásmód kialakulása, koncentrálást fejlesztő felkészülés, koreográfiák betanulása. Ez a kor hattól nyolc, kilenc éves korig a leghatékonyabb időszak a balett tanulás szempontjából.

Azt tapasztalom, hogy azok a négyéves lányok, akik 10 éve járnak hozzám, úgy mozognak, hogy megfordulnak utánuk az utcán. Egy nőnek egyébként is fontos a tartás, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is.

Úgy tudom, felnőttek is járnak Önhöz.

Balett alapú tánc tréningre járnak hozzám a felnőtt hölgyek. Ez úgy kezdődött, hogy van egy amatőr táncosokból alakult flamenco egyesület Pécsett, és ők látásból ismerve engem, megkértek egyszer, hogy segítsek nekik abban, hogy megismerjék a testük működését. Tartottam nekik tréningeket, és ebből alakult ki a felnőttek számára meghirdetett balett alapú tánctréning. Nagyjából azt csinálom velük is, mint a gyerekekkel. Bemelegítés után olyan gyakorlatokat végzünk, amelyekkel megmozgatjuk azokat az izmokat, amelyeket egyébként alig használnak, viszont a tánchoz elengedhetetlen , továbbá például tanulunk forgás technikát, nyújtunk és a végén persze van tánc is.

Szóba hozta a flamencót. Láttam néhány előadásukat. Úgy tűnik, ez az új szerelem.
Igen. Engem teljesen beszippantott a flamenco.  Újra táncolok.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Nem vagyok fogékony a felnőtteknek szóló direkt mesékre, így becsülettel végigolvastam Ishiguro regényét, de nem érintett meg. Úgy éreztem, se mélye, se magasa nincs a történetnek, és bár ímmel-ámmal igyekeztem volna kicsit megemelni magamban az elsődleges jelentéssíkot, és jobb pillanataimban mindenáron el akartam csípni a nagyregény szimbolikáját, összességében kedvetlen és eredménytelen maradt a kísérletem. Lehet, ez az én hibám, mint ahogy az is, hogy nehezen viseltem az öregecske házaspár vándorlását, a briton és a szász lovagok kitartó, de nyögvenyelős küldetését. Mint ahogy az sem volt ínyemre, hogy az ízlésemhez mérten kicsit didaktikusan ez a regény is felhívta a figyelmet arra, hogy nekünk, embereknek nagyon kell vigyázni, hogy ne szíthassanak ellentéteket köztünk. (Ezért aztán jobb, ha nem is emlékszünk, hogy akár gyűlölhetnénk is egymást.) Amúgy én egy kicsit megkeményedett "peace and love" színezetű embernek gondolom magam, tehát még jól is eshetett volna ez a vonulat, de nem. Ilyen szájba rágósan ez sem tetszett.

Lassú, kimódolt volt ez az egész történet, mégis mégis egy valamire csak jó volt...Elsősorban arra, hogy önmagam szellemi kielégítésre végiggondoltam, vajon az én emlékezetem hogyan működik. Mit engedek el az emlékeim közül könnyen, mit őrzök féltve, miért vannak felemás emlékeim, milyen emlékektől szalad még ma is fülig a szám, milyen emlékektől nyögök nagyot szégyenkezve, és milyen emlékek elvesztésétől szakadna meg a szívem, persze ha...egyáltalán emlékeznék rá, hogy elködöltek tőlem. Ha meg komolyra akarnám fordítani a szót, azt mondanám:nagyon is eleven probléma került a szemem elé, mert kevés veszteségtől félek úgy, mint attól, hogy elveszítem az emlékezetem öregségem éveiben. Ettől viszont félek Ishiguaro nélkül is.