Tartozás a Mindenkivel kapcsolatban

Miért van az az érzésem, hogy tartozom annak az összegzésével, miért tetszett a Mindenki?

Ha tartozás, ha nem, a filmmel kapcsolatos szedett vedett gondolataimat leírom, tudatosan kerülve az elemzés látszatát is, mert jelen esetben  nem használna  az irodalmi művekhez kapcsolódó - egyre halványuló - elemző rutin, a filmnyelvben pedig nem vagyok járatos.

Tehát miért örültem a filmnek, miért tetszett? (Nem játszom azzal a gondolattal, hogy miért szép..)

Partvonalon kívülről jó ideje figyelem az oktatásban zajló folyamatokat, és ugyan érthető, jogos, hogy azt a rendszer-tehetetlenséget, kontraproduktivitást (tetszőlegesen folytatható a sor), amelyeknek a nyűge mind ráterhelődik a gyerekekre, fiatalokra, célzottan a kormányzat, az oktatáspolitika, a KLIK nyakába varrjuk, ám kevés szó esik a tanárok jelentős tömegének alkalmatlanságáról, káros hatásáról. (Amúgy offenzívában valahol ez is érthető,  meg is lehet, ki is lehet magyarázni.) A kockás inges akciókat jelenléttel is támogattam, de már akkor is nyomós kérdésként merült fel bennem, mit kezdene a pedagógustársadalom a rázúduló, a rendszert pozitívan megújítható lehetőségekkel. 

No,  ez a film nekem éppen arról szól, amit ma a pedagógus oldal legsúlyosabb problémájának tartok. Arról, hogy számosan vannak a nem egyszerűen csak megfáradt, kiégett pedagógusok, hanem a rendszernek aktívan megfelelni vágyók, a hamis értékrendet gyerekekre gyömöszölők, a megalkuvók, a gyereklelket tiprók, a maguk sikerét elvtelenül hajszoló tanárok. Gondoljuk végig, mire tanítják közvetve vagy közvetlenül a gyerekeket! Elvtelenségre, megalkuvásra, hazugságra, szolgaságra, elenyésző előnyökért, amelyeket a gyerekek nem is biztos, hogy előnynek tartanak. A gyerekek jó esetben egyszerűen zavarban vannak...

Ez a film legalább reflektorfénybe állította ezt a tanártípust, akit mellesleg anyaként is könnyedén el tudunk képzelni. Nekem sem tetszett a film végén a sziszegése, én is tudom, hogy a gyerekek a hétköznapi életben a filmben jelzett életkorban nem tudják ilyen szervezetten artikulálni az ellenállást a hamis értékrenddel szemben, de elég sok gyerekkel beszélgettem, és több osztály és csoportbeszélgetésről hallottam, amelyek azt igazolják vissza, hogy a gyerekeknek szükségük lenne a saját, jogos érdekeiket érvényesítő technikákra, és a film bátorságot adott ahhoz, hogy erről beszélgessenek, és a lehetőséget, hogy tudatosuljon: nem kell alattvalóvá válniuk.

Kérdés marad persze, hogyan viszonyulok a film művészi értékéhez. Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Hajlok most arra a kompromisszumra, hogy  elnézzem azt, ami a szemem szúrta, azért az előnyért, amelyet a film diskurzust indítva kiváltott.

És bizony visszanéztem: megjelentek nagyon lesajnáló, elitista megjegyzések olyan emberektől is, aki egyébként a szolidaritás, a nyitottság, az elfogadás elvét hangoztatják, máskor...Nem a tisztességesen megírt - esetenként negatív - kritikákról beszélek, valódi krtikából egyelőre kevés van, hanem a bölcsek kövét szopogatókról, akik egy-két szóval összességében ütötték le a filmet.

Győrffy Ákos:A hegyi füzet

"Egész kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, susogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást. Honnan hozza. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése." (Győrffy Ákos: A hegyi füzet,40.old.)

Egy-egy részlet után elüldögéltem, becsuktam a szemem. Volt, hogy hang nélküli, hol gyorsuló, hol lassuló képeket láttam magamról különböző periódusaimból. Beszélgetek. Mosolygok. Magyarázok. Kérdezek. Vitatkozom. Egy-egy kockán szenvedek. Néha szomorú, többségében jókedvű, kiegyensúlyozott vagyok. Őszintének látom magam. Közben a belső csendben a legbensőbb énem mégis úgy érzi,  jól ismeri Győrffy bizonyos érzéseit, érti őt. Ez persze illúzió. Nem is fontos. A fontos az, amit megszólított bennem. Méregetem a távolságot, amelyet közém és a régi szorongásom közé ékélt az Idő.

Jó szívvel és három molyos értékeléssel ajánlom a figyelmetekbe a kötetet:  

Marla:"Szép, nyugodalmas és lírai próza hegyi kunyhókban való elmélkedésekhez. Nem volna baj, ha volna belőle egy saját példányom, mert jó volna néha csak úgy hagyni, hogy kinyíljon valahol.
Olyasmi, mint a Tao Te King. Pont mellé raknám a polcomon."

@kuszma: "Azt hiszem, ifjú írók százainak az az álma, hogy a semmiről is tudjanak írni vagy hetven-nyolcvan oldalt. De úgy, hogy a semmi felé törekedve egyre közelebb kerüljenek ahhoz a ponthoz, amikor a szöveg már magáról a mindenről szól – itt csap át a mennyiség hiánya minőségbe. Van ebben valami zen. Így született meg ez a kötet a maga "puszta, nyers életével, a csillagok alatt. Irigyeltem.”

Varga Zsolt:"Tökéletes könyv. Végtelenül gazdag, Pilinszky János és Hamvas Béla nyomában a kereszténység és a keleti filozófiák válasza az emberi kiszolgáltatottságra és szorongásra. Minden bekezdése hosszas meditációra szólít, minden mondata tiszta költészet, tiszta, mint a forrásvíz."

"Lépjünk közelebb!" A tánc:szenvedély, fegyelem, gyönyörűség

Markó Éva, nívódíjas táncművésszel, tánc- és gyerekjóga oktatóval, a Flamenco Sopianae táncosával beszélgettem arról, miért tarja fontosnak a balett oktatást.

Egész életemben  két dologra vágytam: arra, hogy táncoljak, táncművész legyek, és arra, ha egyszer, már nem táncolhatok, akkor gyerekeket tanítsak. Minket, táncosokat fel is készítenek arra, hogy rövid az az idő, kb. 10 év, amíg aktívan táncolhatunk. Én, ha nem is önszántamból, de még le is rövidítettem ezt az időt, mert amikor a három gyerekem közül kettő megszületett, akkor már nem tudtam színházban dolgozni. Elkezdtünk a barátnőmmel szervezni itt, Pécsett egy balett-iskolát.

Milyen célokat fogalmaztak meg az oktatás indításakor?

Nem művész-képzést akartunk indítani, hanem az volt a célunk, hogy a régi balett iskolákhoz hasonlóan a tánc, a mozgáskultúra szeretetét alakítsuk ki gyerekekben.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy megismerjék a kislányok a testüket cm-ről, cm-re. Eljönnek az óvodások az órára, és a tánctanulás és az alap gimnasztikai gyakorlatok mellett az első félévben megtanítom, hogy hol a bokájuk, a csuklójuk a különböző testrészeik, mi az a mellkas, gerinc, izmok, stb., mert nem tudják. Onnan kezdve, hogy tudja a kis óvodás kislány, hogy mi hol található, el tudja kezdeni irányítani is. Én úgy gondolom, ha a kisgyerek tudja irányítani a testrészeit, akkor könnyebben megtanulja, hogy más is irányítható az életében.

Fontosnak tartom azt is, hogy az órákon klasszikus zenét is hallgassanak.  Elviszem őket színházba.  Engem ugyan nem láttak táncolni, de sok mindent el tudok nekik magyarázni a balettel kapcsolatban.

Fontos az is, hogy megtanulnak a kislányok csoportban dolgozni, tudják, milyen figyelni a másikra, vagy épp együtt dolgozni.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy levetkőznek olyan gátlásokat, amelyek hátráltatják őket. A későbbi életükben is fontos lehet, hogy gátlások nélkül merjenek szerepelni, felelni az iskolában, ma ez az érvényesülés szempontjából nagy előny.

Megtanulják a tanítványaim, hogy tisztelni kell azokat az embereket, akik értük odajöttek, hogy megnézzék a produkciójukat.

Persze nagyon fontos, hogy élvezzék a mozgást, a zenét, a kettő összhangját. Be van osztva az idő, és mindig van időkeret arra is, hogy felhőtlenül élvezzék a mozgást, improvizáljanak.

Szép számmal vannak tanítványai. Ez azt jelenti, hogy elégedettek a szülők a gyerekek fejlődésével?

Azt tudni kell, hogy óvodás korban még nem lehet nagy eredményeket elérni. A szülők úgy látják, hogy a gyerek mindig csak ugyanazt csinálja, azt tudj, amit már korábban is tudott. És vannak szülők, akik ezért nem hozzák a kicsiket, mert nincs számukra látható eredménye a befektetett időnek.
Iskoláskorban látványos a fejlődés, de sajnos az első osztályba kerülő gyerekek közül is vannak, akik abba hagyják a különórákat, főként a szülők miatt, akik úgy gondolják, hogy a balett már nem fér bele a zsúfolt napi rendbe. Pedig éppen az iskolába kerülő gyerekek számára jelentene feszültségoldási lehetőséget a tánc. A tanulást pedig kifejezetten támogatja a sok mozgásos feladat, koordináció, térbeli látásmód kialakulása, koncentrálást fejlesztő felkészülés, koreográfiák betanulása. Ez a kor hattól nyolc, kilenc éves korig a leghatékonyabb időszak a balett tanulás szempontjából.

Azt tapasztalom, hogy azok a négyéves lányok, akik 10 éve járnak hozzám, úgy mozognak, hogy megfordulnak utánuk az utcán. Egy nőnek egyébként is fontos a tartás, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is.

Úgy tudom, felnőttek is járnak Önhöz.

Balett alapú tánc tréningre járnak hozzám a felnőtt hölgyek. Ez úgy kezdődött, hogy van egy amatőr táncosokból alakult flamenco egyesület Pécsett, és ők látásból ismerve engem, megkértek egyszer, hogy segítsek nekik abban, hogy megismerjék a testük működését. Tartottam nekik tréningeket, és ebből alakult ki a felnőttek számára meghirdetett balett alapú tánctréning. Nagyjából azt csinálom velük is, mint a gyerekekkel. Bemelegítés után olyan gyakorlatokat végzünk, amelyekkel megmozgatjuk azokat az izmokat, amelyeket egyébként alig használnak, viszont a tánchoz elengedhetetlen , továbbá például tanulunk forgás technikát, nyújtunk és a végén persze van tánc is.

Szóba hozta a flamencót. Láttam néhány előadásukat. Úgy tűnik, ez az új szerelem.
Igen. Engem teljesen beszippantott a flamenco.  Újra táncolok.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Nem vagyok fogékony a felnőtteknek szóló direkt mesékre, így becsülettel végigolvastam Ishiguro regényét, de nem érintett meg. Úgy éreztem, se mélye, se magasa nincs a történetnek, és bár ímmel-ámmal igyekeztem volna kicsit megemelni magamban az elsődleges jelentéssíkot, és jobb pillanataimban mindenáron el akartam csípni a nagyregény szimbolikáját, összességében kedvetlen és eredménytelen maradt a kísérletem. Lehet, ez az én hibám, mint ahogy az is, hogy nehezen viseltem az öregecske házaspár vándorlását, a briton és a szász lovagok kitartó, de nyögvenyelős küldetését. Mint ahogy az sem volt ínyemre, hogy az ízlésemhez mérten kicsit didaktikusan ez a regény is felhívta a figyelmet arra, hogy nekünk, embereknek nagyon kell vigyázni, hogy ne szíthassanak ellentéteket köztünk. (Ezért aztán jobb, ha nem is emlékszünk, hogy akár gyűlölhetnénk is egymást.) Amúgy én egy kicsit megkeményedett "peace and love" színezetű embernek gondolom magam, tehát még jól is eshetett volna ez a vonulat, de nem. Ilyen szájba rágósan ez sem tetszett.

Lassú, kimódolt volt ez az egész történet, mégis mégis egy valamire csak jó volt...Elsősorban arra, hogy önmagam szellemi kielégítésre végiggondoltam, vajon az én emlékezetem hogyan működik. Mit engedek el az emlékeim közül könnyen, mit őrzök féltve, miért vannak felemás emlékeim, milyen emlékektől szalad még ma is fülig a szám, milyen emlékektől nyögök nagyot szégyenkezve, és milyen emlékek elvesztésétől szakadna meg a szívem, persze ha...egyáltalán emlékeznék rá, hogy elködöltek tőlem. Ha meg komolyra akarnám fordítani a szót, azt mondanám:nagyon is eleven probléma került a szemem elé, mert kevés veszteségtől félek úgy, mint attól, hogy elveszítem az emlékezetem öregségem éveiben. Ettől viszont félek Ishiguaro nélkül is.

Bodor Ádám: Sinistra körzet

A Sinistra körzet nagyon erős képi világ, amely bizonyos értelemben mégis üres. 

A regény tere az átütő erejű, hatalmas természet, amelynek egy részét egy meg nem nevezett hatalom valamikor körzetté nyilvánított. Ebben a mesterségesen elzárt, lepusztult, állatias, redukált világban a nevüktől, irataiktól megfosztott emberek egykedvűek, a végletekig kiüresedtek. Már nincs személyiségük. Egy-egy kijelölt funkciójuk van a körzetben. A funkciók esetlegesek, ideiglenesek, minimum cselekvésekkel elláthatóak, intellektus nem kell hozzájuk. Az nincs is ebben a világban. Lélek sincs. Talán emlékek sem. Ösztönök vannak, erős szagok, mocsok, ital, üresség, a maradék ember maradék megalkuvásai. Ezekkel az emberekkel bármi megtörténhet, és ami megtörténik, az nem okoz meglepetést. 

Hihetetlen művészi erővel, biztos kézzel, durva vonalakkal, sötét színekkel vágja a vászonra Bodor, hogy ez a kiüresedés is megtörténhet az emberrel, idáig is juttathat  ember, hatalom embert, eddig is süllyedhet az ember, mint ahogy ez már néhányszor meg is történt a történelemben. Ettől még felfoghatatlan. Rázott a hideg, míg olvastam.

Filmes napok

Hányszor írtam már, hogy ez vagy az a regény "szembejött" velem. Kezd végképp terhemre lenni ez a kifejezés, de a napokban megint eszembe jutott,  amikor olvasásra képtelenül szélesre tártam az nagy lelkem ablakát, hogy megtalálhasson egy-két film. Elmormoltam, hogy "na gyertek csak, gyertek", és belém akadt Paulo Sorrentinotól az Ifjúság és Richard Eyre rendezésében, Anthony Hopkins főszereplésével Az öltöztető. Nem mondhatom, hogy kíméletes volt az engem választásuk, de ezek jöttek, ezek vittek.
Mindkét film az öregségről beszél. Nem az öregedésről, hanem keményen az öregségről. Arról, hogy mi marad belőlünk az életvégre. Arról, hogy a leépülés folyamatában mi a legnagyobb veszteség. Arról, hogy lehet-e bármit elfeledni, jóvátenni, összegezni abból, ami valóban fontos volt az életünkben. Lehet-e magunk számára kerekre zárni az életet, vagy csak a leépülő test életből való kicsusszanása vagy görcse adatik, anélkül, hogy egy végső dalra bírnánk a lélek emelkedettségének szép, kék madarát?  Mások is kellenek hozzá vagy elegek vagyunk magunk ahhoz, hogy esélyünk legyen méltósággal elmenni?
Nem mondanám, hogy jelen életszakaszomban ezek a kérdések foglalkoztatnak. Nem ebben vagyok,  de vitathatatlanul megérintettek, szóltak hozzám ezek a filmek, és amit mondtak, az nem tűnt idegennek. Nem tudok ezekről most többet. Nem is ajánlgatom erre a  testet, lelket nyűvő hideg, vírusos időszakra, csak ha mégis egyszer ilyet akarnátok, legyen egy-két filmcímetek.

Roberto Bolano:2666

Nagyon régen nem olvastam  irodalmi értékekben ilyen gazdag, hatásában ennyire ambivalens érzéseket kiváltó, nagyszerű művet. Felzaklatott, kérdezett, ismeretet nyújtott, elmagyarázott, értelmezett, megállított, majd a hátamra vágott, hogy haladjak tovább!

Bolano regényvilága olyan komplex és differenciált és horizontálisan és vertikálisan egyaránt gazdag világ, hogy bizony néha ököllel ütöttem az asztalra, hogy: Ez igen!!! Ez színvonal, ez nobel díjas színvonal!! Hihetetlen, amit és amennyit Bolano tud a világról Mexicótól Németországon, Anglián, Spanyolországon, Olaszországon át a Szovjetunióg... Hihetetlen, amit tud az emberek mélyéről, az ösztönökről, aztán a művészvilágról,  a szegénységről, a gazdagok ürességéről és kegyetlenségéről, a politika és a drogok világáról. Hihetetlen, ahogy nem engedi letenni ezt a 825 oldalas regényt, csak akkor, ha letörik az ember keze. Pedig hatásait tekintve nagyon eltérő érzelmeket, indulatokat, undort, megértést, sajnálatot vált ki az olvasóból ez a Bolano-világ. A regényt alkotó ún. könyvek közül egyet, a gyilkosságokról szólót alig bírtam ki, de ezt is olvasni kellett.  Bolano úgy rakta össze ezt a 825 oldalt, hogy látszólag ráérősen, de valójában rugalmasan, feszesen kézben tartva a cselekményt, újra és újra meg tudott lepni.

Ha van művészi élmény, hát ez a regény az volt. Kemény, csiszolt, kegyetlen, kiábrándító, undorító, izgalmas, kiszámíthatatlan, valahogy a szerelmekben és a gyilkosságokban is egykedvű, kiégett, harmonikus kapcsolatokat csak nyomokban felvillantó világ, mint amilyen a századunk.

Roberto ​​Bolaño generációjának legbámulatosabb spanyol nyelvű regényírója, vallotta sokakkal egyetértésben Susan Sontag. A 2666 pedig a chilei szerző vitathatatlan mesterműve, amely a korai halála utáni évben, 2004-ben jelent meg, és máig a 21. századi világirodalom talán legnagyobb hatású regénye.
Az öt könyvből álló mű minden része külön kaland, melyek egy meghatározott hely, a mexikói-amerikai határhoz közel fekvő, kitalált város, Santa Teresa felé vezetnek. Ide tart a négy elvakult irodalmár egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol a rejtőzködő német írózseni, Benno von Archimboldi nyomában, miközben kusza szerelmi hálóba bonyolódnak. Itt él a második könyv chilei származású irodalomprofesszora, Amalfitano, akit a felesége egy tébolydába zárt költő miatt hagy el, és akinek egyetlen lánya életkorát tekintve a soron következő gyilkosságok egyik potenciális áldozata. A harmadik könyvben egy afroamerikai újságíró érkezik Santa Teresába, hogy egy bokszmérkőzésről közvetítsen, ám végül sokkal izgalmasabb téma, a rejtélyes elkövető után ered. A negyedik könyv a bűnesetek könyve. A város szeméttelepein egyre-másra kerülnek elő a női holttestek: sokuk épp csak kamasz, és szinte mindegyiküket kegyetlenül megkínozták. Legvégül a regényfolyam visszakanyarodik a titokzatos német író, Archimboldi élettörténetére, amely hová máshová is vezetne, mint a drog, a korrupció és erőszak eme valószerűtlenül valóságos poklába.